Minden évben árgus szemekkel nézzük a filmes felhozatalt, és gyakran feltesszük a kérdést, hogy vajon melyik lesz az a film, ami az egyediségével, az újításaival kitűnik a mezőnyből, és akár 20-30-40 év múlva is beszélni fogunk róla. Lesz-e új filmtörténeti mérföldkő, vagy sem? Miután megnézzük a Gravitációt, rájövünk, hogy itt bizony egy olyan alkotásról van szó, amiről sokáig fogunk még beszélni.

Dr. Stone és Matt Kowalski az űrben ügyködnek a Hubble űrteleszkópon, amikor Houston felszól nekik, hogy törmelékek haladnak feléjük, és óriási veszélyben vannak. Az orosz műhold darabkái elképesztő sebességgel érkeznek feléjük, és pillanatok alatt megsemmisítik a bázist. Ezek után a két asztronauta az űrben, egymáshoz kötözve sodródik, és a helyes döntéseket másodpercek alatt kell meghozniuk, ha életben szeretnének maradni…

Cuarón a történetet nem bonyolította túl, hiszen leegyszerűsítve az egész, arról szól, hogy a karaktereknek el kell jutniuk A pontból B-be. De Cuarón nem is ebben akart kitűnni, hanem a story tálalásában. Ugyanis még nem kaptunk egyszer sem olyan filmet, amiben ennyire realisztikusan, és precízen oldották volna meg az űrbéli témát.

A Gravitáció ereje a realisztikus ábrázolásban rejlik, aminek hatására a játékidő alatt végig érezzük a világegyetem félelmetes és rideg atmoszféráját, amiben nagy szerepet játszott Emmanuel Lubezki zseniális operatőri munkája. Elképesztő könnyedséggel tárja elénk a gyönyörű, de mégis hátborzongató látványt, amit egy bő negyedórás snittel indított, amivel nagyon magasra tette a lécet, és amit a későbbiek folyamán nem vert le. A kamerája nem állt meg, hanem lubickolt, és ehhez a 3D-s hatás még rá is tett egy lapáttal.

Cuarón legnagyobb húzása a csend volt, hiszen az űrben nem terjed a hang, így nem dolgozhatott vele, és ezt nagyon jól is tette. Így lett igazán hatásos az összkép, ami sokáig ott fog motoszkálni a fejünkben. Ugyanakkor nem ez volt az egyetlen zseniális lépése a direktornak, hiszen olyan elemeket dobott bele a filmjébe, amiket nagyon kevesen használnak fel, főleg ha egy blockbusterről beszélünk. A filmben előtérbe kerül a feladás, a halál elfogadása, ami nem egyszerű, de talán ez a lépés könnyebbé teszi az utolsó perceket. Ezek mellett elérte azt is, hogy együtt lélegezzünk Bullockkal és Clooneyval, ami szintén nem elhanyagolható.

A mexikói rendező a tálalással emelte a magasba a Gravitációt, és ennek hála olyan filmet hozott létre, amit még nem láttunk, ha a világűrről volt szó. Kaptunk tőle drámát, és sci-fit, de a legfontosabb, hogy megkaptuk tőle a csodálatos végeredményt, azaz a Gravitációt. Igazából nem is szaporítanám tovább a szót, mert ezt a filmet látni, és érezni kell, az olvasás (kritika) jelen esetben nem sokat ér, tehát irány a mozi! Az év filmje, és valószínűleg az is marad. 10/10

A világ szuperhős lázban ég, de érdekes módon, női szereplő még nem kapott saját filmet. Kár, pedig van néhány, akit szívesen látna az ember a filmvásznon, közülük is legfőképpen a Csodanőt. Ennek hatására a Rainfall nevű, vizuális effektusokkal foglalkozó cég készített egy rövidfilmet a hősnőről, ami meglehetősen pofásra sikeredett.

A főszereplő amazont, Rileah Vanderbilt alakítja.

Brad Anderson a Gépész című film rendezője az idei évben egy krimi/thriller filmet hozott el nekünk Halle Berry főszereplésével. Tipikus üldözéses-túszmentős moziról van szó, ami a rengeteg klisé ellenére is nézhető. Aki viszont nagy reményekkel ül a film elé, az ne ezt válassza, mert kiemelkedő teljesítményt semmilyen elemében nem tud felmutatni.

Jordan Turner a 911-es segélyhívó szolgálatnál dolgozik. A tapasztalt telefonos könnyedén megbirkózik a feladataival, mindaddig, amíg egy szerencsétlen dolog miatt az egyik „ügyfele” meg nem hal. Jordan a baleset után más pozíciót tölt be a munkahelyén, de néhány hónappal később ismét vissza kell ülnie a telefon mögé, mert egy lány ismételten bajba került…

Anderson tényleg nem bonyolította túl a dolgokat. Adott volt számára egy macska-egér harcos forgatókönyv, amit a klisékkel teletűzdelt, majd összekovácsolta egy kerek egészé. Lényegében semmi új nem történik benne, de fontos megemlíteni, hogy a látottakat legalább ügyesen rakosgatta egymás mellé, így hiába nem lesz maradandó a film, a képernyő elől úgy kelhetünk fel, hogy elégedettek vagyunk.

A forgatókönyv nem rossz, ráadásul a felépítése is rendben van. Egy viszonylag rövid játékidőbe kellett belesűríteni az eseményeket, és ezt jól is oldották meg a dolgozók. Mivel egy thrillerről beszélünk, így fontos volt, hogy a feszültséget megteremtsék. No, ez az, ami hellyel-közzel sikerült csak, és pont emiatt nem lesz kiemelkedő a film. Alapjáraton persze nincs vele gond, de hiányzik belőle az a bizonyos plusz hatás, amire elismerően csettinthetünk. Egy igazi iparosmunkáról beszélünk, ami jó-jó, de…

Ami pozitívum, és mindenképpen megemlítendő, az Michael Eklund játéka, aki egy kellően beteg, óvatos, és okos főgonoszt teremtett meg, aki mellesleg a jelenlétével mindenkit lesöpört a filmvászonról. Ez nem feltétlenül dicséret, hiszen Eklund megmutatta, hogy aki egy kicsit is odateszi magát az simán ki tud emelkedni a többiek közül. Így inkább Halle Berryéknek ez egyfajta oltás, amiért nem erőltették meg magukat.

A hívás a tipikus egyszer nézhető filmek táborát erősíti. A játékidő alatt nem unatkozunk, de amint vége már el is felejtjük az egészet. Nincs benne semmi olyan, ami emlékezetes lenne. Se hangulatilag, se összképet tekintve. 5,5/10

Dr. Frankenstein a nácik oldalán? Na, ebből biztos, hogy valami beteg dolog fog kisülni. Valahogy így hangzott el az első gondolat a Frankenstein’s Army előzetese után. Volt itt minden, ami egy beteg elméből kipattanhatott, de a szörnyű végeredmény helyett egy egészen hangulatos found footage film kerekedett ki.

Egy néhány fős szovjet csapat egy segélykérő üzenetet fog az egyik közeli faluból. A katonák egyből az elvtársak segítségére sietnek, ám a faluba érve rájönnek, hogy közel sem az vár rájuk, amire számítottak. Fura teremtmények jelennek meg a semmiből, akik nem ismerik a kegyelmet…

Alapjáraton elég merész ötlet a II. Világháborús időszakot felhasználni egy horrorhoz, mert önmagában is félelmetes az egész háború, de Richard Raaphorst mégis úgy gondolta, hogy érdekes lenne, ha csavarnánk egyet az egészen. Mi lenne, ha egy gépek és halottak fúziójából megalkotott náci hadsereg pusztítaná az emberiséget? Katasztrófa, de a F. A. esetében mégis egy ötletes dologról beszélünk.

Azonban az első képsorok megijesztettek, méghozzá a kézikamera miatt. Egyszerűen ki nem állhatom ezt a technikát, mert idegesítő, amikor dokumentumfilmként akarják feltüntetni az adott filmet, és a kellő hatás elérése helyett egy erőltetett baromság lesz a végeredmény. Emellett a kamera rángatása is sokat ront az élményen, így kijelenthető, hogy nem vagyok oda a kézikamerás filmekért. Ugyanakkor a Frankenstein’s Army esetében mégis működött többé-kevésbé, így nem húztam annyira a számat. Ami tényként kezelhető, hogy a képi világa a filmnek hangulatos és több esetben is félelemkeltő volt, így a pipát néhány követelmény mellé bátran beírhatjuk.

Raaphorst szerencsére nem riadt vissza a brutális képsorok bemutatásától, ezáltal gore-ból nincs hiány. Már miért is lenne, amikor a földtől elrugaszkodva alakította ki a különleges teremtményeket, akik félelmetesek, kegyetlenek, de egyfajta humorforrásai is a filmnek, hiszen annyira egyedire próbálták megcsinálni őket, hogy némely esetben már átestek a ló túloldalára. Volt itt sarlókezű náci, volt kalapácsos, és volt egy náci R2-D2 is, valamint sok másik…

A Frankenstein’s Army nem fog nagy port kavarni a filmtörténelemben, de a direktor büszkén emelheti a kezét a magasba, mert első filmnek egy efféle egyedi alkotás mondhatni tökéletes. Egyszer simán nézhető, és akik szeretik a horrorisztikus, tudományos filmeket, azoknak erősen ajánlott. 6/10

Vegyünk egy mély lélegzetet, majd csukjuk be a szemünket és ugorjunk vissza pár évtizedet a múltba és idézzük fel azokat az időket, ahol az akciófilmek vérbeli tesztoszteronbombák voltak, és ahol az akciósztárok monológjai abból álltak, hogy: „Még visszajövök” - „Megöllek” – „Ezért megfizetsz!” és egyéb egyszerű, de annál hatásosabb egysorosok. Igen, a 80-as, 90-es évekről beszélek. Ezekben az időkben mindenkinek volt legalább egy olyan kedvenc színésze, akiért meg volt őrülve és semmi pénzért nem hagyta volna ki a filmjeit.

Számomra Jean-Claude Van Damme volt az egyik legnagyobb, és a filmjeit rongyossá néztem. Még mai szemmel, amikor már észreveszem a kisebb-nagyobb bakikat, akkor is felhőtlenül tudok szórakozni a filmjein, mert olyan nosztalgiaérzést adnak, amit nem szeretnék elrontani azzal, hogy belekötök a hibáiba. Mert bele lehetne kötni… minden téren.

Ezzel a poszttal szeretném elindítani a minden héten, hétfőn érkező toplista sorozatomat, mely az akciósztárokra fog fókuszálni.

No, de ugorjunk is a poszt lényegére, azaz a top 5 JCVD filmre.

Hermione miután kijárta a Roxfortot úgy gondolta, hogy ideje lenne belekóstolni a mugli életbe, és elkezdett bulikba járni, facebookozni, és lopkodni. Mindezt olyan körítéssel, mintha a GTA valamelyik különálló epizódjával játszanánk, amiben nem férfik, hanem nők vannak a főszerepben, és ami megtetszik a karaktereknek azt megszerzik, legyen az bárkié.

Egy tinikből álló csapat, akiket elvarázsol a hollywoodi sztárok élete, úgy döntenek, hogy megpróbálnak betörni egy-egy sztár házába. Megteszik egyszer, megteszik kétszer, és a sok luxus divatcikk olyannyira ámulatba ejti őket, hogy napi szintű mulatságot csinálnak a betörésekből. Egyszerűen nem tudnak leállni, ami egy ilyen kockázatos kaland során annyit jelent, hogy mehetnek a hűvösre…

A film egy óriási reklám a luxuscikkeknek, valamint a lányoknak egy igazi nyálcsorgató előadás. Ugyanakkor van mélyebb mondanivalója is, mégpedig a média óriási hatalma, mely elképesztően tudja befolyásolni a fiatalokat (és amúgy bárkit). Legyen ez egy divatos szokás vagy éppen a facebook, mert hát ugye a like-ok aranyat érnek, és sokaknak örömet okoz, ha látják, hogy egyre többen kedvelik az adott képet vagy kiírást. Épp ezért sokan úgy hiszik, hogy ez egy verseny, és minél nagyobb szenzációt vagy balhét osztunk meg a közösségi hálón, annál „híresebbek leszünk”. No, de vajon meddig lehet elmenni? Bármeddig, hiszen a filmbeli szereplők nem kisebb celebekhez törtek be, mint Paris Hilton vagy éppen Lindsay Lohan. És hát valljuk be, egy baráti társaságban lehet ám menőzni egy olyan képpel, ahol egy híresség lakásában pózolunk.

A Lopom a sztárom műfajilag nehezen besorolható, mert kapunk tőle drámát, krimit, kalandot, humort, stb. Valamint igaz történetet dolgoz fel. Sofia Coppola filmje megmutatja, hogy a hírnévre mindenki (kivételek persze vannak) vágyik, legyen az szegény vagy éppen gazdag, és ez a fiatalok körében nagyon elterjedt manapság. Viszont a tálalást nem sikerült tökéletesen kiviteleznie, de még jól sem. Unalmas, a témájától függetlenül érdektelen lett a film. A színészek szintén nem alkottak semmi jót, hiába volt itt Emma Watson, mert egyszerűen nem volt idejük kibontakozni. Így az összképre nézve nincs semmi okunk az örömre.

Mint film, biztos nem lesz maradandó, de talán felnyitja néhány fiatal szemét, hogy a csilli-villi, márkás cuccok nem jelentik az életet. A kevesebb néha több, és meg kell becsülni azt, amink van, pláne, ha nem napról-napra kell megélnie az adott családnak. 4/10

Valószínűleg minden gyerek elképzelte már, hogy milyen lenne úgy élni, hogy nincsenek szülők, nincsenek szabályok, hanem egyszerűen csak szabadság érzése van bennünk. Mindenki saját magára van utalva, és mondhatni gyerekként kell felnőttes életmódot folytatni. Jordan Vogt-Roberts az első egészestés filmjével megpróbálta ezt bemutatni nekünk.

Joe és Patrick gyerekkori barátok, akik az összes szabadidejüket együtt töltik. Mind a ketten utálják a sulit, elegük van az otthoni életből, így elhatározzák, hogy világgá mennek, és keresnek egy olyan helyet, ahol csak ők vannak, és senki nem cseszteti őket. A kalandba belecsöppen egy fura fiú, Biaggio is, aki összebarátkozik a többiekkel…

Az amerikai független filmek virágoznak, és a hibáik ellenére sem lehet őket utálni. A legjobb bennük, hogy ambiciózusak, és bátrak (persze itt is szeretik a sablonokat ellőni, de mégsem olyan zavaró). Vogt-Roberts egy olyan filmet hozott létre, melyben a kamaszkor, a lázadás, illetve az első szerelem, és annak jó és rossz oldala kap főszerepet. Ezt megfűszerezik a dokumentarista jellegű fényképezéssel, mely hatására néha feltehetjük a kérdést, hogy most vajon egy filmet nézünk vagy átkapcsoltunk a National Geographic csatornára.

A nyár királyai hangulatilag egy nagyszerű film. Ehhez persze hozzájárult a már említett fényképezés, valamint a zene. Az egész film összképe úgy hat, mint egy életérzés. A felszabadulást adja át, amit a három fiú átélt a kalandjaik során. Öröm, boldogság és rengeteg humor árad a képernyőről.

A főszerepekben lévő három fiatal színész az eddigi karrierjük során inkább sorozatokban tűntek fel, mintsem filmekben, de a játékukon a filmes tapasztalat hiánya nem látszódott meg, és remekül teljesítettek.

Összességében tehát a Nyár királyai jól muzsikál a maga 90-es perces játékidejében, de mégis hiányzik belőle valami plusz, ami miatt teljesen elégedettek lennénk. Nem lesz maradandó alkotás, nem kapunk tőle felejthetetlen élményt, de kétségkívül amíg nézzük a filmet, addig szeretni fogjuk, de utána lehetséges, hogy hamar elfelejtjük. 7/10

A Comic Con-on leadott teaser videó kijött normális minőségben is.