A XXI. században az internet terjedésével egyre többen válnak szexfüggővé. Ez nem meglepő, hiszen a neten gyorsan és könnyen lehet beszerezni a pornográf anyagokat. Ennek „hála” egy társadalmi betegségről is beszélhetünk, melyet az újdonsült rendező, Joseph Gordon-Levitt is észrevett és filmet készített róla. No, nem egy Steve McQueen féle filmet hozott létre (Shame), hanem egy jóval könnyedebb és humorosabb alkotást.

Jonnak a lakása, a kocsija, a családja, a nők, és a pornó a legfontosabbak az életében. Haverjai csak Don Jonnak hívják, hiszen a hét minden napján jut neki egy olyan csaj, aki egy 10-es skálán a legfelső régiót erősíti. De hiába kapja meg mindig a szexet, egyszerűen nem tudja felhőtlenül élvezni, mivel számára a pornó a csúcs…

Levitt az első rendezésével – a forgatókönyvírói feladatokat szintén ő látta el – egyből belenyúlt a tutiba. Ráérzett arra, hogyan is kell egy társadalmi problémát könnyeden és humorosan tálalni úgy, hogy közben nem esik át a ló túloldalára. Stílusosan építette fel a filmjét, mely első ránézésre semmi extrát nem mutat, de ha mélyebbre ásunk, akkor megláthatjuk, hogy JGL milyen ügyesen bánt azzal, amit kitervelt. A forgatókönyvet és a karakterek nagy részét nem bonyolította túl, de ennek hatására bemutatta, hogy az egyszerű is lehet nagyszerű.

Ugyanakkor az egyszerűségében rejlik az egyetlen hibája is a filmnek, ami bár nem nagy, de észrevehető. (Egy kezdő rendezőtől nem is kell elvárni, hogy mindjárt hibátlanul dolgozzon.) No, tehát az volt a baj a Don Jonnal, hogy néhol túlzásba vitte az egyszerűséget, és a szürke, egysíkú karakterek poénos megnyilvánulásai unalmassá váltak, miután tucatjára ellőtték ugyanazon poénjaikat, de szerencsére a filmben több volt a pozitívum, mint a negatívum, így az összképet nézve elégedettek lehetünk.

JGL-nek a főbb szerepekre sikerült olyan neveket leszerződtetnie, mint Scarlett Johansson és Julianne Moore (a főszerepet, ugyebár saját maga vállalta el), akik a jelenlétükkel nagyban segítették az ifjú rendező munkáját. S. Johansson pazarul hozta a saját karakterét, míg utóbbi csak kirázta az kisujjából a szerepét.

A Don Jon egy nagyszerű első film egy olyan színésztől, aki a kamerák előtt is ügyesen és jól szerepel (itt sem lehet rá panasz, sőt…). Gordon-Levittnek van tehetsége, és ezt a jövőben remélhetőleg még sokszor megmutatja nekünk, de még mielőtt előre tekintünk, üljünk le a képernyő elé és élvezzük Jon mindennapjait, mert megéri! 8/10

Rendhagyó értékelés következik a Balta trilógiáról, mert úgy gondoltam, hogy felesleges egyenként kivesézni őket, így egyetlen poszton belül lezavarom az egészet. Ami biztos, hogy Victor Crowleyval senki ne akarjon haverkodni...

A balta (2006)

Egy turistacsoport kalandos kirándulásra indul, ám a várt szórakozás helyett a túra rémálommá válik, amikor megjelenik Victor Crowley. A gyilkos egy helyi legenda megtestesítője, akit a saját apja gyilkolt meg, miközben megpróbálta kimenteni az égő házból. A szerencsétlen balesetből egy kísértethistória lett, és Crowley szelleme a mai napig a mocsárban kísért. Az odaérkező embereknek nem sok esélyük van a túlélésre, de ezt ők sosem tudják előre…

Annyi biztos a filmmel kapcsolatban, hogy ízig-vérig slasher. Adam Green egyáltalán nem fogta vissza magát, mert brutálisabbnál, brutálisabb aprítást rendez a bő másfél óra alatt, ami persze nem vehető komolyan, mert a sok humor átlendítette egy vígjáték-horror műfajba az egész filmet. A Balta nem az a film, ami alatt a takaró alá bújunk, de még csak nem is az, ami elrettentő lesz a sok vér miatt. Az egész film egy beteges szórakozás, amit végig lehet röhögni, ezért a legjobb, ha baráti társaságban kezdünk hozzá.

A színészek elképesztően idegesítőek, így senkiért nem hullajtunk könnyeket, de pont emiatt lesz beteges film a Balta. Adam Green úgy rendezte meg a filmet, hogy a felvezetés alatt, egyfajta gyűlöletet váltson ki a nézőből a sok karakter, akiket aztán szépen bedob a darálóba, a felhőtlenül szórakozás érdekében. A film tele van csöcsökkel, belekkel, végtagokkal, és sok-sok liter vérrel.

A Balta az a film, amit nem szabad komolyan venni, és ha erre képesek vagyunk, akkor jól szórakozhatunk. 5/10

A balta 2 (2008)

Az első rész után 4 év telt el, majd megérkezett a folytatás a filmhez, melyet szintén Adam Green rendezett. Alapjában véve nem volt rossz ötlet, mert konkrét folytatást készített az első részhez, tehát a karakterek és az alapstory megmaradt: Marybeth visszatért a mocsárba, hogy leszámoljon a gonosszal. No, persze magával vitt néhány nagyfiút is…

Green a folytatásban a legtöbb értékelhető elemet kiölte a filmből. Itt már nem humorosra és könnyedre csinálta a filmet, hanem komolyra (már amennyire ez komoly lehet). A karakterek szürkesége miatt már nem váltott ki olyan érzelmeket a film, mint tette azt korábban, így kihalt benne az a varázs, ami miatt érdemes volt az elsőt megtekinteni egy baráti társaságban.

A Balta 2 nem több mint egy sablonos, tucatslasher, amiben csak a vérengzés a fontos, és minden más a háttérbe szorul. Felejthető élmény, (bár Victor néhol egész szépen végezte a munkáját) 3,5/10

A balta 3 (2013)

Az első rész folytatását még valahogy megértettem, de a második után már nem tudtam, hogy hová lehet ezt még csavarni. A projektből ki is szállt az eredeti rendező, és a helyét BJ McDonnell vette át. Különösképpen nem volt észrevehető a váltás, mert ugyanazt hozza, amit az előző epizód.

Marybeth él, és a mocsárban töltött kemény órák után fogja magát, és besétál a rendőrségre. Egy ici-pici hibát vétett, hiszen mindezt úgy tette, hogy az egyik kezében egy puska, a másikban Crowley testének egy darabja volt. Le is tartóztatták, stb, stb… majd eljutottunk odáig, hogy irány vissza a mocsár!

Tehát a mocsárba ismét visszatértünk, és ismét leírtuk azokat a köröket, amiket az előző részekben, valamint Crowley ismételten beaprított mindenkit. Teljes mértékben megegyezik a 2. résszel a film, annyi különbséggel, hogy itt nem krokodilvadászok, hanem zsaruk mentek vissza Marybeth-el. 3,5/10

A Balta trilógia a gyenge pontszámok ellenére is nézhető, mert az első rész megadja az alaphangot, és ha valakinek megtetszik Crowley karaktere, akkor úgyis letolja a folytatásokat. A trilógia során észrevehető egy óriási pozitívum is, hiszen a rendezők olyan színészeket csempésztek bele a filmekbe, mint: Kane Hodder (Jason Voorhees), Derek Meras (Jason Voorhees), Tony Todd (Kampókéz), Robert Englund (Freddy Krueger), Sid Haig (1000 halott háza című film Bohóca). Így tehát kijelenthető, hogy a Balta minden szegletében ott van a horror, még akkor is, ha nem történik semmi.

Katniss Everdeen

Keanu Reeves egyszerűen nem öregszik, és látszólag még mindig jól megy neki a bunyózás is. A 49 éves színész - és most már rendező - idén megalkotta az első saját filmjét, a Man of Tai Chi-t. Mondanám, hogy egy jó filmről van szó, de sajnos nem. Nézzük is, hogy miért…

Mark Donaka, egy jól menő biztonságtechnikai cég feje, aki él-hal a küzdősportokért. A saját cégét használja fel pajzsként, hogy titokban illegális bunyókat szervezzen. Mindig a legjobb versenyzőket keresi, akik könyörtelenek, és erősek. Egyszer aztán észrevesz egy bizonyos Tiger Chen-t, aki az utolsó képviselője a Tai Chi stílusnak. Donakát nemes egyszerűséggel lenyűgözte a fiatal harcos, így az üzletember minden követ megmozgat, hogy őt is kegyetlen gyilkológéppé változtassa…

A Man of Tai Chi legnagyobb problémája, hogy hiányzik belőle az a bizonyos plusz, ami miatt nem lett több mint egy közepes alkotás. Reeves számára adott volt egy faék egyszerű történet, amit teletűzdeltek rövid, és semmitmondó monológokkal. Ettől függetlenül még mindig kilehetett volna hozni belőle egy jó filmet, ha a jól kivitelezett akciójeleneteket úgy oldják meg, hogy felhasználják a jól bejáratott, hatásvadász sablonokat. Ekkor természetesen megkapta volna a kedves Direktor Úr, hogy nem alkotott semmi maradandót, viszont lehetséges, hogy a végeredmény sokkal szebben nézett volna ki. Ugyanis a harci jelenetek, hála Tiger Hu Chen-nek remekül voltak koreografálva. (A Mátrixban még kaszkadőrként tevékenykedett).

Ezt kellett volna kihasználnia Reevesnek, de nem tette. No, persze jól néznek ki, hiszen látványos (1-2 idétlen formát leszámítva), de semmi varázsa nem volt az egésznek, így mondhatni nem adott többet egy üres, csihi-puhinál. Talán a zenei játék hiánya okozta a problémát, talán Keanu még nem érett meg egy jobb film rendezésére, de annyi szent, hogy ebben több volt, de sajnos nem sikerült kihozni belőle a legjobbat.

A Man of Tai Chi a legtöbb helyes szépen fényképezett jelenetekkel van tarkítva, de az összképen nem változtat, mert több sebből is vérzik a film. Ugyanakkor, akik szeretik a kung-fu-t, és egyéb harcművészeti ágakat, azoknak egyszer érdemes leülni elé, de nagy dolgokat nem szabad tőle várni. Keanu Reeves fog ennél jobbat is rendezni, ebben biztos vagyok, de ez egy igazi közepes film, tehát 5/10

Talán, nem is túlzok, ha azt mondom, hogy manapság maximum három olyan akciósztár van, aki a puszta megjelenésével képes levenni a lábáról a nézőt, és egy lapon említhető a régi nagy öregekkel (persze, ha őket nem számolom bele). Ez a három nem más, mint a Szikla, Vin Diesel és Jason Statham. Utóbbi biztos, de szerintem The Rock, és Diesel is képes már olyat alkotni, amiért megemlíthetem őket.

Statham viszonylag későn, 31 évesen, 1998-ban kezdte el színészi karrierjét, amit egyből egy mai napig közkedvelt, a Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső című filmmel indított. (Guy Ritchie szintén ekkor kezdte) Ebben az évben fel is figyeltek már rá az emberek, és két évvel később ismét belecsapott a lecsóba Ritchievel, és megalkották a Blöfföt. A mai napig ez a két film volt az, ami a legjobb kritikai elismerésben részesült, de ekkor még nem kimondott főszereplőt alakított, így a top 5-ös listába nem is tenném bele ezeket. (Ettől függetlenül óriási mind a kettő, tehát akiknek eddig kimaradtak, azok gyorsan pótolják!)

No, de akkor a 2000-es évek, kigyúrt, kopasz hősének melyik 5 filmje a legjobb (amiben főszerepet alakít)? Íme…

Manapság, amikor John Carpenter neve felmerül, akkor nem azaz első gondolatunk, hogy vajon milyen új horror csemegével kedveskedik nekünk, hanem hogy régen milyen jó filmeket készített. Felidézzük a Halloween, A dolog, Menekülés New-Yorkból című filmjeit, majd ráeszmélünk, hogy az öreg már nem az, aki régen volt, és most biztos valami tucat B filmet ad ki a kezei közül.

Különös munkát kap Kirby Sweetman egy filmrajongótól. A fanatikus egy zsák pénzt ajánl fel neki, ha elviszi neki egy film utolsó példányát. A filmről annyit kell tudni, hogy a legenda szerint különös hatással van a nézőkre. Kirby miközben az utolsó darabot keresi, rájön, hogy egyre sötétebb lesz körülötte a világ, és az élete is veszélyben van…

Itt ugyebár nem egy egészestés filmről beszélünk, hanem a Horror mesterei című sorozat egyik epizódjáról, amit Carpenter rendezett. Azt hozzá kell tenni, hogy nem volt egyszerű dolga, mert a játékidő jóval rövidebb, mint egy átlagos film, illetve az elkészítésére is jóval kevesebb summa jutott, valamint a színészek sem a legjobbak, de ettől függetlenül az összkép nem több mint egy óriási B film (rész), melynek alapjáraton egy nagyszerű története van, ám a lehetőség korlátozásai miatt elég nehéz lett volna sokkal többet kihozni belőle.

Ami viszont nagy hiba, és ez egyáltalán nem fogható a pénzre, színészekre stb egyéb tényezőre, az nem más, mint a feszültség hiánya. Egyszerűen nem volt olyan momentum az 1 óra alatt, amire azt lehetett volna mondani, hogy „ez igen, ez tényleg para volt, ez tényleg ütősre sikeredett”. Carpenter felületesen dolgozott, és azt sugallja a végeredmény, hogy a háta közepére sem kívánta ezt a munkát. Ugyanakkor nem tudom mégsem azt mondani rá, hogy rossz lenne, mert a story megadja az alaphangot, de egy B kategóriánál akkor sem több.

A Tébolyító John Carpenter játékfilmként lehetséges, hogy sokkal jobban muzsikálna, de mivel ez csak egy felvetés, és csak egy sorozat epizód van belőle, így ezt sosem tudjuk meg. Ami biztos, hogy ha nem nézzük meg, akkor nem leszünk tőle kevesebbek, de ha mégis rászánjuk magunkat, akkor sem lesz kárunk belőle. Néhol brutális, néhol mutat egy kis pozitívumot, de nem az igazi. 5,5/10

Egy horrorfilmnél, ha megtámadnak egy családot egy városban, akkor a legtöbb esetben az elkövető egy szellem, egy démon vagy valami brutális szörny. Így Scott Stewart űrlényes horror/thrillerje meglepően jó ötlettel állt elő, ám a végeredmény sajnos alulmúlta a várakozást.

A Barret család élete gyökeresen megváltozik, amikor egy idegen létforma kezdi őket terrorizálni az éjszaka kellős közepén. Napról napra nehezebb átvészelni a kritikus időszakot, és emellett rájönnek, hogy a gyerekek közül az egyik különösen veszélyben van. A család megpróbál összefogni, és együttes erővel visszavágni a gonosznak…

Alapjáraton az ötletből egy közepes, vagy annál egy kicsivel jobb filmet ki lehetett volna hozni, ha Stewart nem esik bele abba a hibába, amit már rengetegszer megtettek előtte a rendezőtársai, és ami nem más, mint a feszültség hiánya. Az egész film alapjáraton pörög, és a megannyiszor felhasznált sablonok segítségével sem voltak képesek elérni azt a célt, ami miatt kiemelhetnénk belőle bármiféle pozitívumot is.

Emellett a szintén elcsépelt mágneses mezőt kibocsátó ellenség sem maradhatott el, ami már eléggé unalmasan hatott. Fel is teszem a kérdést, hogy miért kell a szörnynek, idegennek megrongálnia az elektromos kütyüket, illetve miért kell a kamerafelvételt eltorzítania? Miért jó ez? Nem merik megmutatni az ellenséget? Értem én, hogy sokszor jobban hat, ha nem tudjuk kivel van dolgunk és az ismeretlentől való félelemérzet tör elő belőlünk. Ebben az esetben teljesen felesleges volt ez, hiszen az űrlényeg ábrázolása kifejezetten jól sikerült, így tényleg érthetetlen volt számomra, hogy miért nem mutatták őket többször is a kamerának.

A film sok helyen buta, logikátlan és vontatott, pedig a játékidő nem több mint 90 perc. Egyszerűen rosszul töltötték ki az időt, és a végkifejlet egy gyenge horror/thriller lett, ami ráadásul unalmas is. 

A Dark Skies lehetett volna jobb is, mert adottak volna a színészek is hozzá, hiszen Josh Hamilton és Keri Russell sem okozott csalódást, de az összkép sajnos nem mutat többet, egy tucatfilmnél, amiben ziccereket hagytak ki, és hibát, hibára halmoztak. Na, majd legközelebb… 4/10

Guillermo Del Toro rendezte az idei Treehouse of Horroros, Simpson család rész főcímét. A közel 3 perces vérengzésben a filmtörténelem minden szegletéből előbukkantak szörnyek, hogy megalkossák ezt az epikus felvezetést.