Paul Thomas Anderson a Vérző Olaj című filmjével nem szerzett nálam jó pontot, így jegeltem is a munkásságát egészen addig, amíg meg nem hallottam, hogy a The Master nevezetű alkotása mennyire sikeres lett a különböző díjátadókon, amihez a színészek nagyban hozzájárultak. A The Master egy precíz, és minőségi alkotás.

A történet az 50-es években játszódik, és két ember különös kapcsolatát vizsgálja. Egyikük egy újonnan alakult szekta alapítója, míg a másik egy háborús veterán, aki alkohol és szexmániás is egyben. A kettejük között kialakuló kapcsolat rendkívül sokrétű, főleg a tanító szemszögéből, akinek Freddie egy különös kihívás, és a saját elnyomott, sötét oldalának a megtestesítője…

Sokakban felmerült a kérdés a filmmel kapcsolatban, hogy ez a szcientológiáról szól-e, és a Philip Seymour Hoffman által alakított, Lancaster Dodd az a bizonyos L. Ron Hubbard, aki a szcientológiát megalapította. Nos, Hubbard személye valóban megelevenedik Hoffman által, de a film szempontjából nem lényeges, mert nem egy életrajzi film akart lenni, hanem egy karakterdráma, ami a két említett karakter életéről szól. A kettejük kapcsolata a lényeges, és nem a szcientológia egyház.

Maga a film, illetve a rendezés jónak mondható, ám nem a legjobbnak. Az egyetlen hibája, hogy sokszor leül a cselekmény. Ez talán betudható a viszonylag hosszú játékidőnek. (de ha már ilyen hosszúra készítették, akkor erre igazán odafigyelhettek volna, mert emiatt könnyen ráunhat a néző a filmre.) Ugyanakkor Anderson megpróbálta egyensúlyozni ezt a problémát, nem mással, mint a színészi játékkal, és csodák-csodájára sikerül neki. Az Oscarra jelölt filmek közül az eddigi legjobb alakítást ebben a filmben láttam, hála Joaquin Phoenixnek. Ha röviden és tömören akarom megfogalmazni a teljesítményét, akkor azt mondom, hogy; lenyűgöző, zseniális, elképesztő… Egyszerűen tökéletes. Tízből kilencszer megkapják a szobrocskát egy ilyen alakításért, de sajnos van egy eset, ami most is fenn állhat, hogy van egy rivális, aki nem feltétlenül jobb nála, de a film, amiben játszik, sokkal közelebb áll a zsűrihez, és ez az, ami dönthet a végén. Igen, a Lincolnról beszélek, és D. D. Lewisról. Sajnos nem tehetünk más, mint reménykedünk. Február 24.-én elválik, hogy ki kapja.

Phoenix azonban nem csak egyedül vitte a hátán a filmet, hanem rajta kívül még két egyén nyújtott olyan produkciót, hogy meg kell említeni. Nevezetesen Philip Seymour Hoffman, és Amy Adams. Mondanom sem kell, hogy mind a ketten kaptak 1-1 jelölést a mellékszereplő kategóriában az Oscar gálán. Viszont náluk is fenn áll az a helyzet, hogy nem fogják megnyerni a díjat, sőt ők biztosan nem nyerik meg, mert szerény véleményem szerint Christoph Waltz (Django) és Anne Hathaway (Nyomorultak) fogják elvinni az aranyszobrot. De annyi biztos, hogy egyikőjükre sem lehet panasz. Parádéznak a filmvásznon.

A The Master esetében tehát egy komoly alkotásról beszélünk, amit nem feltétlen fogunk benyomni kikapcsolódás gyanánt egy szombat este, mert a története miatt inkább a nehezen emészthető kategóriában sorolnám, de kétségkívül egy fantasztikus alkotásról van szó, amiben a színészek levesznek a lábunkról. 7,5/10

Vajon mikor látunk megint egy hangulatos, és lehengerlő ördögűző filmet? Ed Gass-Donnelly legújabb filmje képes lesz elérni a kellő szintre? Meglátjuk...

Pete Dexter papírra vitte, Lee Daniels megfilmesítette, Cannes pedig kiakadt rá. Valahogy így lehetne röviden összefoglalni a The Paperboy című filmet. A filmet mely a megtekintése után vegyes érzéseket kelt az emberben, azzal, hogy vannak zseniális jelenetei, és vannak olyan részei is, amiket jobb lenne nem látni…

A forgatókönyvet maga az író készítette el, ám a regényhez képest a direktor néhol változtatott egy kicsit.
A történetet egy narrátor meséli el, aki történetesen a testvérek (Efron, McCounaghey) gyerekkori fekete cselédje. A tesók egy rendőrgyilkossággal vádolt halálraítéltet próbálnak felmentetni. A helyzet viszont nem könnyű, mert rendkívül sok dolog nehezíti a munkájukat…

Lee Daniels csupán 2 filmet rendezett a Paperboy előtt. 2005-ben az Árnyékboksz című nem túl sikeres filmet, és 2009-ben a Precious – A boldogság ára című drámát, ami a hírnevet is meghozta a számára. Utóbbi filmjéért 2 Oscar jelölést is kapott (legjobb film, legjobb rendező), ám megnyerni egyiket sem tudta. Tehetsége azonban megkérdőjelezhetetlenné vált, így az előzetesek alapján sokat várt az ember a legújabb filmjétől.

A story adott volt, de csak részben tudták megfelelően megvalósítani. Nem volt meg az a bizonyos lineáris cselekménysorozat, amivel élvezhető lett volna a film. Néhol többet, néhol kevesebbet nyújtott a mű. Daniels nem találta meg az egyensúlyt, pedig sok minden adott volt a jó film elkészítéséhez. Először is volt egy jó operatőrük, aki dicséretes munkát végzett, valamint volt egy rakás elsőosztályú színészük, akikkel nem nagyon lehetett volna hibázni. Zac Efron jól játszott, és egy percig nem mutatta a High School Musiceles énjét. Matthew McCounaghey pedig elkezdett színészkedni. (Egyre jobban bírom a csávót, pedig nagyon ellenszenves ember volt, de szerencsére hozott egy Lincoln Lawyer, és Killer Joe alakítást is az évek során, és megmutatta, hogy tud játszani.) Ugyanakkor a legnagyobb meglepetést Nicole Kidman és John Cusack okozták. Előbbi egy Glóbusz jelölést is kapott, míg utóbbi egy teljesen új oldalát mutatta a filmvásznon.

De Danielséknek ez sem volt elég a jó munkához, és nem tudták összehozni azt, amit vártunk. Számomra rémunalmas volt a film, pedig ígéretesnek indult. Bár azt még hozzá kell tenni, hogy a filmet nem fogják elfelejteni egy könnyen azok, akik látták, hiszen voltak benne felejthetetlen jelentek is, amikkel beállhat a mozi olyanok mellé, mint a korábbi Cannesi botrányfilmek; a Visszafordíthatatlan, Enter the Void, vagy az Antikrisztus.

A végeredmény viszont nem több, mint 5,5/10

Postakocsik, lovak, indiánok, kocsmai bunyók, seriffek, rosszfiúk, és pisztolypárbajok az ivó előtt. Mind a westernfilmek elengedhetetlen kellékei. No, de mégis mikor, hol jelent meg először a western…

A műfaj már a filmezés kezdeténél felütötte a fején, méghozzá az 1903-as évben, amikor Edwin S. Porter megrendezte a Nagy vonatrablást. A film ebben az évben lett 110 éves, így úgy gondoltam, hogy érdemes lenne újra elővenni, hiszen a filmtörténelem szempontjából kulcsfontosságú az alkotás. Nem elég, hogy új műfajt hozott létre, még a filmvágás technikáját is forradalmasította. Porter volt az első, aki pásztázott a kamerával, emellett a történet elmesélést is megújította, a már említett vágásokkal. De mégis mit takar az újítás; A lényege, hogy az egy időben, de nem ugyanazon a helyszínen lévő cselekményt is betudja mutatni a nézőközönségnek. Sikerrel járt, és a filmje az első igazi amerikai kasszasiker lett.

Az első igazi cowboysztár is itt tűnt fel, mégpedig G. M. Anderson személyében. A későbbi éveiben több, mint 100 rövidfilmben szerepelt, és vált halhatatlanná.

…és íme a film:

25 év telt ez azóta, hogy Hans Gruber elfoglalta a Nakatomi Tornyot, és ezzel elindította John McClane kalandját. A főhős azóta a világ egyik legkedveltebb akciómozi karakter lett, így nem is volt fura, hogy sorra jöttek a folytatások. Először 1990-ben, majd 1995-ben, valamint 2007-ben kapott új filmet McClane, ám a sorozat nem itt záródott le, és nem is a mostani 2013-as epizóddal fog, hanem a következő, a már 6. Die Hard mozival fogja végleg szögre akasztani a „cipőt” a hőn szeretett rendőr bácsink.

Bruce Willis neve mára már egybeolvadt John McClane személyével, ami nekünk nézőknek örömteli, hiszen tökéletesen formálta meg az akcióhőst. Egy igazi legendát hozott létre, aki sokkal több lett az évek során, mint egy egyszerű filmes karakter. John McClane az igazi bad-ass zsaru megtestesítője lett, ráadásul a védjegyévé vált fehér trikóját bármikor fellehet sorolni a sok képregényhős csecsebecséi mellé.

No, de akkor térjünk is rá az 5. részre, nevezetesen a Drágább, mint az életedre. A filmet 2010-ben jelentették be, miután leszerződtették Skip Woodsot, a forgatókönyvírót. Ő olyan alkotásoknál tevékenykedett már korábban, mint az X-men kezdetek: Farkas, vagy a Szupercsapat című film. Utána a stúdió megszerezte a rendezőt is, aki nem más, mint John Moore, akinek a Max Payne filmet „köszönhetjük”. A direktor számomra nem éppen a legmegfelelőbb ember a posztra, de rá majd az értékelő részben kitérek.

John McClane, Moszkvába utazik, hiszen hírt kap, hogy a fia bajba került. Legalábbis az előzetesek alapján erre készült az öreg, ám, amikor a találkozásuk megtörténik, a dolgok teljesen a fejük tetejére állnak. Először is a fia a CIA-nak dolgozik, és éppen egy akció kellős közepén volt, amikor McClane megzavarta, másodszor, a New York-i zsaru nem számított arra, hogy ismét fegyverhez kell nyúlnia…

Na már most elég nehéz helyzetben vagyok, hiszen tetszett is a film, meg nem is. Azt viszont bizton állíthatom, hogy a Die Hard széria leggyengébb darabja lett az idei, DE…
Magával a storyval nem lett volna bajom, hiszen egy modern akciófilm nagyjából abból áll, amit a képernyőn láthattunk. Viszont itt nem egy sima akciófilmről beszélünk, hanem a Die Hard széria egyik darabjáról. A probléma viszont itt kezdődött, hogy nem tudtam ettől elvonatkoztatni. Már maga a rendező sem ért fel egy olyan szinte, ami elfogadható lett volna. Több helyen is hibát követett el. Legelőször ott, hogy az egész filmet bő másfél órásra készítette. Miért? Az összes többi túlszárnyalta a 2 órát. Simán kilehetett volna többet is hozni a storyból, ehelyett kaptunk egy kis dirr-durr, piff-paffot és el is telt a játékidő. John Moore összecsapta az egészet, aminek az első fél órája ráadásul a kukába való. Na, ott már elgondolkodtam, hogy most egy Horrorra akadva paródiára ültem be, amit Die Hard kiadásban vetítettek a filmvászonra, vagy tényleg ez lenne az új McClane film… rég nem látott erőlködést tapasztaltam.

Továbbá az operatőri munka sem ért egy fabatkát sem. Az első fél órában olyan képi világot láthattunk, mint, amikor egy epilepsziás rohammal küzdő ember próbál meg filmet készíteni. Valamint, azt is meg kell jegyezni, hogy a film költségvetésének a 3/4-e el is ment ebben a periódusban (persze, nem, de majd ha látjátok, akkor értitek). Túl sok kocsi tört, és túl sok bomba robbant a filmben, pedig nem ebből kéne állnia az egésznek. (Félreértés ne essék, az akció jelenetek, az autós üldözések, és a robbanások, mind-mind pazarul voltak megvalósítva; leszámítva az operatőri munkát) A baj ott volt, hogy nem volt meg a kellő feszültség ahhoz, hogy komolyan tudjuk venni egy kicsit is a filmet. Szórakozásnak elmegy, de többet vár az ember a Die Hard filmtől. Várunk egy erőteljes főgonoszt is, akiben érezzük a gonoszságot, a pusztító vágyat, de itt semmi nem volt. A rosszfiúk főnöke egy jelentéktelen idióta volt. Kár érte.

Ami viszont jó volt, hogy a film tudott fejlődni. Túl tudtak lépni a gyenge kezdésen, és a végére már éreztük is a tesztoszteront. Willis tekintete ismét befigyelt, ráadásul a szövegei is a helyükre kerültek. A fegyverek pedig még mindig brutál módon passzolnak a kezébe. Nem kérdezett, hanem cselekedett. Szórakoztató volt, na! (Valamilyen szinten)

Ugyanakkor, most nem csak Willisről kell beszélni, hiszen volt egy társa is, aki az ifjú John McClane-t játszotta, aki nem más, mint Jai Courtney. Mivel elég nagy szerepe volt, így fontos volt, hogy felérjen Willis mellé. A kezdetekben egy kicsit akadozott nála a gépezet, de egyre emberibb lett, és levetkőztette azt a gépies, már-már a T-800-ast idéző jellemet. Egymásra találtak, és szerintem jól tolta.

Végül pedig még annyit, hogy Die Hard szinten kevés volt, de kikapcsolódásként bőven elviselhető. Nem szoktam a kedvencekkel szigorú lenni, így két féle pontot adok rá. 5/10. Na, Yippee-ki-yay **********!!!

Ha már úgysem tudnak semmit újítani a horror műfaj terén, akkor jöjjön a gyilkos lift. ZS kategóriának jó lesz. Engem megfogott.

Robot filmek; öntudatra ébredés, lázadás, gyilkolás, a Föld leigázása stb. Valahogy így lehetne összefoglalni a robotos filmek 99%-át. Azonban Jake Schreier egy teljesen új szemszögből mutatta be a gépeket, melynek hatására sokkal szerethetőbbé váltak a szemünkben. A direktornak a Robot és Frank volt az első rendezése. A filmet a low-budget kategóriába lehet sorolni, hiszen nagyon alacsony volt a költségvetése, azonban ez a minőségen nem látszik.

Frank egy régimódi nyugdíjas, aki nem állt be a sorba, és nem haladt a korral. Ő még szeretett könyveket olvasni, és robotok nélkül élni. Azonban a fia, Hunter megajándékozta egy robottal, hogy a gép felügyeljen az öregre, akinek néha már kihagy az emlékezete. Frank kapcsolata a géppel nem indul túl fényesen, de az idők múlásával egyre közelebb kerülnek egymáshoz…

Jake Schreier vagy nagyon érti a dolgát, vagy ő is csak egy „vak tyúk is talál szemet” rendező lesz, aki egyszer összehozott egy szépet, és többé nem is halljuk a nevét. Mindenesetre a Robot és Frank egy könnyed, szerethető dráma, amit mindenképp érdemes megnézni. A story nagyon egyszerű, szinte már a végletekig le van csupaszítva, ugyanakkor pont ez a jó benne. A rövid játékidőbe tökéletesen beleillik az egyszerű cselekménysorozat, aminek a segítségével a robotokat egy teljesen új megközelítésből ismerhetjük meg. Ugyebár itt komornyikként segédkeznek, és mindent ellátnak, amit csak tudnak, és amik bele vannak tápláva a memóriájukba. Kertet gondoznak, takarítanak, főznek, és felügyelnek az öregekre. A játékidő alatt könnyedén elkalandozhat a gondolatunk, hogy milyen lehet egy ilyen robottal együtt élni. Segítene az életben, vagy teljes mértékben ellustulnánk. Vagy egy érzésem, hogy néhány évtized múlva megkapjuk erre a választ.

A film a színészek terén dicséretet érdemel, hiszen Frank Langellával az élen első osztályú alakítást nyújtanak. Persze, azt hozzá kell tennem, hogy a film keretein belül értve mindezt.

Ami viszont nálam hiba volt, és rontott az élményen, hogy vontatottnak éreztem. Hiába volt csak 85 perc az egész film, valahogy mégis hosszúnak tűnt, és főleg a film első fele miatt. Értem én, hogy fel kell vezetni a történetet, de a kivitelezés itt nem igazán jött be. Ezzel együtt azonban még mindig azt tudom mondani, hogy megéri megnézni. 7/10