A szórakoztatóiparban a világvége tuti üzlet. A regényírók, a filmesek és a játékgyártó cégek ezt manapság épp olyan jól tudják, mint a maják ezer évvel ezelőtt. Tudatra ébredő számítógépes hálózatok? Csúnya, gonosz virulensek és agyevő zombik? Külpolitikai feszültségek és a nagy, piros indító gomb? Volt szerencsénk. A The Chinese Room nevű játékfejlesztő cég viszont egy merőben szokatlan és különleges hangulatú játékkal világítja meg előttünk, hogy lehet ezt a műfajt úgy is űzni, ahogy még senki, soha.

A Sigmund Freud nevéhez fűzendő pszichoanalízis lényege, hogy az ember elfojtott gondolatai, traumatikus élményei beépülnek a tudatalattiba, s az egyént annak akaratán kívül is képesek befolyásolni, némileg képükre alakítani. Az elme felszabadítása terápiák, valamint a tudományos eszköztár segítségével jobb esetben megoldható, azonban ennek képi ábrázolása aligha lenne vonzó sokaknak. Vizuálisan az már érdekesebb lehetne, ha ezen emlékek materializálódhatnának, s az egyénnek a szó szoros értelmében meg kellene küzdenie velük. A művészet szerencsénkre könnyedén fel tudja oldani az irracionális megvalósíthatóságának dilemmáját, elég csak a természetfölöttit beépíteni a történetbe és már kezdődhet is a Légió címre keresztelt nyolc menetes, szuperhősös összecsapás.

Az előzmények tartalmából

Eme filmmel kapcsolatban két kérdés mozgatta igazán az embereket. Az egyik, hogy vajon „hová lett Damon Hill?” Esetünkben Kevin Spacey, amire természetesen tudjuk a választ, hiszen nem egy hirtelen jött tragédia, vagy egy „összevesztem a rendezővel” konfliktus vetett véget a szereplésének (reméljük a karrierjének azért nem), hanem egy, a mára már hétköznapi cselekedetté vált szexuális vádaskodás. Vajon mennyivel lett volna ő más? Egyes jelenetekből mit, hogyan és mennyire mást hozott volna ki? Erre a kérdésre azonban már soha nem kapjuk meg a választ, ugyan is a botrány után Scott és stábja nem sokat gondolkodott, kitette Spacey szűrét a filmből, és tartva a megjelenési határidőt, mindösszesen két hét leforgatása alatt újraforgatta jeleneteit Christopher Plummerrel, aki korban és kinézetben közelebb állt J. Paul Getty személyéhez. A másik nagy kérdés az volt, hogy vajon Scott visszatalál e a régi énjéhez, vagy tovább erősíti a mára – sajnálatos módon – méltán kiérdemelt iparos jelzőt?

Teljesen valószínűtlen szituáció ugyan, de ha mindennemű háttértudás nélkül ültem volna le a film elé, és valaki azt mondta volna, hogy most a Coen fivérek legújabb munkáját fogom látni, ami a Fargo kvázi folytatása, akkor bizony hittem volna neki. A Három óriásplakát ugyanis mind stílusát, mind hangvételét tekintve rokonítható Coenék lassan negyedszázados mesterművével, és hát további egyértelmű kapcsolódási pontként ott van Frances McDormand is. Sőt, még a két film zeneszerzője is ugyanaz, Cartell Burwell személyében. Ezek után nem csoda, ha az ember párhuzamot von. És van még valami közös. Miképp a Fargo, úgy a Három óriásplakát Ebbing határában is zseniális.

Ember legyen a talpán, aki a mostani dömpingben lépést tud tartani a sorozatokkal. A tavalyi évben, nem számítva a realityket, 487 került belőle az amerikai piacra. Nézőként természetesen csak néhányat lehet követni, de hogy ebből egyáltalán mennyiről lesz tudomásunk, már a marketingesek feladatkörébe tartozik. Én mindenesetre a hazai HBO nélkül arról sem tudnék, hogy létezik a Képmás (Counterpart) című sorozat. Pedig nem kisebb név a főszereplő, mint az Oscar-díjas J.K. Simmons.

Kortól és nemtől függetlenül mindenki vágyik arra, hogy szeressék. Így vannak ezzel a Mexikóvárosban élő idős utcalányok is, akik életünk nagyobb részét bájaikat árulva a téren töltötték. Van közöttük 50, de 80 éves is, olyan, akinek vannak gyerekei, de akár férje is volt már.

A filmet a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon láttuk.

Te mikor beszélgettél utoljára egy jót, esetleg belsőségeset a nagyszüleiddel? Volt már olyan, hogy kérted, meséljenek az életükről; szerelmeikről; fiatal korukról; illetve arról, hogyan változott a gondolkodásuk az idő múlásával? Esetleg arról, hogy mit gondolnak a halálról és az elmúlásról? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tesz fel nagymamájának egy angol, egy német és egy magyar fiatal. A válaszoknál viszont sokkal többet kapnak.

A filmet a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon láttuk.

Négy évvel A nagy füzet bemutatója után Szász János újabb nagyjátékfilmje kerül bemutatásra, ezúttal már a cím is határozottan azt sugallja, nincsenek tabuk, és nincs mit takargatni, a film nyílt kártyákkal játszik.