Wes Craven és George A. Romero után jelen cikk születése előtt alig egy héttel még egy legendás horror rendező, Tobe Hooper is távozott közülünk. Mindhárom zseniális úriember életművéről elmondható, hogy elég hullámzó színvonalú, ugyanakkor az is, hogy a gyengébben sikerült darabok mellett mindegyikőjük letett filmtörténeti szempontból megkerülhetetlen alapműveket is az asztalra. Tobe Hooper esetében nincs nehéz dolgunk, ha ki akarjuk választani a legjobbját, azt, amivel a legnagyobb hatást gyakorolta, és amivel méltóképpen megemlékezhetünk róla. Az ő magnum opusa egyértelműen a második rendezése, a híres-hírhedt A texasi láncfűrészes mészárlás.

A cím senkit ne tévesszen meg, nem egy női nézőpontú Macbeth-adaptációról van szó: William Oldroyd első nagyjátékfilmjében Nikolaj Leskov Kisvárosi Lady Machbeth című kisregényét vitte vászonra. A címválasztás a könyv szerzőjétől minden bizonnyal tudatos volt. Látszólag semmi köze Shakespeare művéhez, a középpontba állított női karakter viszont ugyanolyan számító akárcsak a „valódi” Lady Macbeth.

Az It Comes at Night előzetesét látva mind a szakma, mind a közönség egyből az év horrorjaként kezdte el emlegetni a filmet. És ebbe a halmazba én is beletartoztam. Elképesztő feszültséget és hangulatot sugárzott magából. Elvárásaim pedig akkor szöktek az egekbe, amikor megláttam, hogy ugyanaz a Trey Edward Shults rendezi, aki pár évvel ezelőtt a Krisha című remekművet is. Joel Edgerton pedig szimplán az egyik kedvenc színészem, szóval úgy gondoltam sok baj nem lehet. És, ha nem is olyan lett, mint előzetesen vártam, az It Comes at Night így is nagyszerűre sikeredett.

A nevem Seal. Barry Seal.

Tom Cruise nem vádolható meg azzal, hogy nem tudja, hogyan kell élni. Évről-évre egyre több filmet forgat, és nem ragad le egy zsánernél, teszem azt a Mission Impossible akciózásoknál (bár ennek a szériának se fordított hátat), hanem mindig újabb és újabb szerepkörben próbálja ki magát. Az egyik ékes példája ennek a legújabb Múmia, amely finoman fogalmazva se az lett, mint aminek lennie kellett volna. Szörny Univerzum építés ide vagy oda, a bukta elkerülhetetlen volt és kérdésessé tette a további, már előre bejelentett szörny filmek értelmét. Ám alig múltak el eme film okozta negatív hullámok, Cruise egy újabb produktummal jelentkezik, amit az a Doug Liman rendezett, akivel már A Holnap Határa filmben is együtt dolgozott. Az előzetesek egy könnyed, amolyan Wall Street Farkasa felfogású filmet ígértek, így minden adva volt ahhoz, hogy ezúttal a siker szót lehessen odabiggyeszteni Cruise neve mellé a bukás helyett.

Az utolsó előtti évad lezárása méltó felütés Westeros történetének legnagyobb háborúja előtt. SPOILERES ÍRÁS!

Mi a helyzet kalandorok?

A Naughty Dog az Uncharted széria 4. részével lezárta Nathan Drake és Sulivan történetét. Sok mindent megéltek ők, sok mindenen keresztülmentek, legyenek azok kalandok vagy drámai, egymáshoz való viszonyulások kiváltotta nézeteltérések. Az ő kalandjaik egy tanítanivalóan mesteri kerek egészet alkottak, amire méltán lehet büszke a Naughty Dog csapata. És itt merült fel valószínűleg az összes Uncharted rajongó fejében a kérdés, hogy van-e értelme nélkülük folytatni? Működik egyátalán a recept Nathan Drake nélkül? A The Lost Legacy megadja erre a választ, de nem akarom rögtön a végével kezdeni a dolgot, mindent a maga idejében.

Ana Lily Amirpour első nagyjátékfilmjét imádták a kritikusok. A 2014-es A Girl Walks Home Alone at Night (itthon: Csadoros vérszívó) című, a rendező saját meghatározásával élve, vámpír-western mozi sorra köszönt vissza az év végi toplistákon és a Rotten Tomatoes oldalon jelenleg is az előkelő 95%-os kritikusi tetszésindexet tudhatja magáénak. Aztán jött a The Bad Batch, a várt eredmény pedig elmaradt. De vajon miért?

Gamma-sugárzás, pókcsípés, szülői vagyon és egyéb külső tényezők. Ezek az amerikai szuperhős-recept kihagyhatatlan hozzávalói. A japán receptúra mást javasol: fizikális és mentális korlátainkat túllépve eddzünk kitartóan, hogy mi legyünk a legjobbak. Saitama ezt olyan alázattal tartotta be, hogy ma már bárkit és bármit legyőz egyetlen egy ütéssel. Nem elgépelés, tényleg egyetlen egy csapás kell a győzelméhez. Végtelennek tűnő hatalma azonban legalább akkora kárhozat is, hiszen mindaz a hősi küzdelem, amire vágyott, vágyálom maradt csupán, ugyanis nincs méltó ellenfele. Motivációját is elvesztette, félelmet már nem is érez, csak tengeti napjait annak reményében, hogy egyszer szembekerül egy olyan harcossal/szörnnyel, aki nem találja magát a túlvilágon első csapását követően.