Klasszikus értelemben vett sportfilmekben nem dúskálunk mostanában, az utóbbi hónapokban ráadásul az otthoni meccsnézésekből is csak a sör meg a kanapé maradt továbbra is elérhető. Erre a közvetítésre éhes, meccshangulatra vágyó időkre érzett rá az ESPN amerikai televíziós csatorna és a Netflix, amikor júniusról áprilisra mozdította előre a The Last Dance bemutatóját, ami nem csak rendkívül okos húzás volt, de meglehetősen jövedelmező is. Részenként átlagosan 5,6 millió nézővel a Chicago Bulls legsikeresebb évtizedére koncentráló dokumentumsorozat ezelőtt soha nem látott felvételekkel, döbbenetes profizmussal dob vissza minket az NBA azon nosztalgiától sem mentes időszakába, amit azóta a sportújságírásban csak úgy jegyeznek, "a Michael Jordan éra".

...maga esik bele. Az argentin – spanyol koprodukció lényegében ezt a magyar közmondást próbálja meg film formájába önteni, megfűszerezve egy Buenos Aires-i helyszínnel, két szereplővel és egy kocsival.

Jeff Wadlow két évvel ezelőtt már elbaszott egy kiváló horrorfilmes ötletet a Felelsz vagy Mersz című filmjével, majd idén ezt a bravúrt sikerült megismételnie. Lényegében ugyanazokat a köröket kellene itt is lefutni, mert kis túlzással ugyanaz a baja ennek a filmnek is, mint annak. Wadlownak továbbra sem nőtt ki a pöcse.

1972. május 2-a, a nap, mikor a Szikla kis kavicsként a világra jött, hogy meghódítsa a világot. A kis Dwayne, pankrátor családban született, lényegében az összes rokona űzte a sportot, az apjától a nagyapján át egészen az unokatesójáig. A kis Szikla végül mégsem ezen az úton próbált meg elindulni a világhírnév felé, hanem NFL álmokat dédelgetve, az amerikai focival. Sportösztöndíjat kapott a Miami Hurricanes csapatánál, amivel végül egyetemi bajnokságot is sikerült nyernie. A kezdeti siker után viszont jött az a sérülés, ami az utolsó egyetemi évére ki is nyírta a karrierjét.

Ezután kapta elő végül a családi bizniszt, hagyta a fenébe a kriminálpszichológiát és fogott bele a pankrációba. És milyen jól tette! Pillanatok alatt Rocky Maiviából Dwayne „The Rock” Johnson lett, aki szinte egy szemvillanás alatt feledtette a felmenőit és önálló, fényesen csillogó karriert épített ki magának. Mi több, annyira élvezte a médiafelhajtást, hogy szinte otthonának tekintette a kamerák kereszttüzét. A Szikla padlót fogott, felkelt és nagyobb erővel sújtott le a világra, mint azt bárki is gondolhatta volna.

Hollywood pedig elkezdett kopogtatni az ajtaján…

Néhány kisebb sorozatos mellékszerep után minden idők egyik, ha nem a legrosszabb CGI szörnyeként jelent meg a 2001-es Múmia visszatér című alkotásban Skorpiókirályként, amit aztán egy évre rá, 2002-ben egy önálló spin-off filmként folytatott. Bár karrierjének messze nem a csúcspontjáról kell beszélni ezen szerepek esetében, de belépőt nyert a filmvászonra, a megállás pedig esélytelen volt. The Rock lényegében minden lehetőségre lecsapott, volt vígjáték szereplő, katona, edző, fogtündér, profi NFL-játékos és bármilyen karakter, amit felkínáltak neki. Az igazi áttörés ugyanakkor a 2010-es évekre jött el nála. Résztvevője lett a Halálos iramban franchisenak, kimaxolta komikus oldalát, valamint blockbusteres húzónév lett, aminek hála a világ legjobban fizetett színészévé tudott avanzsálódni.

Noha valószínűleg sosem lehet majd a Sziklára minden idők legjobb színészeként tekinteni, de óriási tisztelettel kell ránézni arra a parádés karrierre, amit egy padlófogás után, rengeteg melóval végül sikerült elérnie. A Szikla egyszerre pankrátor-legenda, Hollywood-i szupersztár és nagybetűs EMBER, aki nem a botrányaival hívja fel magára a figyelmet, aki a kopasz fej, kigyúrt és tetovált teste ellenére, mindvégig egy végtelenül szimpatikus figura tudott maradni, mind a mai napig.

A legenda szerint az Igazság helyett eredeti forgatókönyvét egyáltalán nem azért vetették papírra, hogy abból valaha is film készüljön. Az írója egy portfólió alapdarabjának alkotta meg, hogy egy nyers és eredeti szöveggel a kezében kilincselhessen a producereknél bárminemű írói munka reményében. Arra azonban nem számított, hogy miután a könyv eljutott egy producerhez, a Castle Rock három nappal később le is csap a projektre, arra meg pláne nem, hogy ez a bosszú és drogok fűtötte, műfajok közt csapongó thriller minden nagyobb változtatás nélkül keresztülmegy a stúdión, és két évvel az ezredforduló után befut a mozikba.

Röviden és tömören. Ez az a Netflix-film, amiért érdemes előfizetni! Tény, hogy a Russo-tesók álltak az egész projekt mögött, meg úgy az egész filmről sütött folyamatosan, hogy itt most nem valami fércmű készült, hanem egy kellő figyelemmel és odaadással ellátott, kőkemény férfias akció móka. Chris Hemsworth pedig köszönte szépen, felírhatott egy remek darabot a filmográfiájába.

1974-et írunk, a Fekete karácsony berobban, a slasher-zsáner pedig megkezdi vérben tocsogó útját. Sokszor hivatkoznak a filmre, mint műfajt megalapozó alkotás, és bár a fontosságát és klasszikus mivoltát nem lehet megkérdőjelezni, abban egészen biztos vagyok, hogy a Fekete karácsonynak készültek minden idők egyik, ha nem a legrosszabb feldolgozásai. 2006-ban már bepróbálták, kudarc lett… majd 2019-ben újra megpróbálták, és rosszabb lett, mint valaha.

Az egykori Atlas Comics újrapozícionálásából megszülető Marvel Comics korszakalkotó próbálkozás volt. A szerkesztőként és íróként is legenda státuszt kivívó Stan Lee szellemisége gyorsan állított maga mellé nagy tömegeket, lévén a korabeli szuperhősös képregényektől eltérő megközelítése sokkal emberközelibbnek hatott, továbbá a jellemzően gyermekeket megcélzó sztorik helyett univerzálisabb történetekkel rukkolt elő társaival. A legnagyobb riválisnak számító DC Comics-szal szembeni legnagyobb különbséget már akkor is az adta, hogy míg előbbi legismertebb karakterei többnyire predesztinált életútjukat teljesítették be hőstetteikkel, addig a Marvel karakterek többsége hétköznapi emberekből váltak hősökké. Ennek katalizátora gyakran valamilyen baleset volt, a vélhetően atomháborús félelmekből is táplálkozó radioaktivitás példának okáért több hősnél is kulcsfontosságú volt, ők szinte testhorrorokba illő eseményeken estek át, noha a képregények hangvétele idővel ennél jóval könnyedebb tálalásban került az olvasókhoz.