Csak jóval később lettem ennek tudatában, de én anno voltam olyan szerencsés, hogy a legendás Batman: The Killing Joke című képregény (amit még 1990-ben lehetett kapni először itthon, két évvel az amerikai megjelenés után) magyar kiadását lapozgathattam gyerekkoromban. Még nem tartottam abban a fázisban, amikor egy egészséges fiú szervezete elkezdi vágyni a horrort és a megmagyarázhatatlant, a misztikumot, az UFO-kat, meg minden ilyesmit, de azért már nagyban lapozgattuk a képregényeket. A Bobo-t felváltotta a Robotzsaru, A Góliátot Superman és Gotham lovagjának kalandjai, A Rózsaszín Párduc pedig a sarokba került a Tini Nindzsa Teknőcök miatt. Ezek a képregények olyan élénken az emlékezetünkbe égett formákat, alakokat, beállításokat és hangulatokat hagytak maguk után, amelyek legtöbbjére még ma is tisztán emlékszem. Superman összetört teste és szétszakított ruhája, az óriás lebegő bocifej, amellyel a teknőcök átutaztak egy másik dimenzióba, vagy Pókember, ahogy a külvárosban szerencsétlenkedik a felhőkarcolók nélkül. De ott volt Robin pépesre vert arca és Joker sápadt, eltorzult feje és körülötte a sok HaHaHaHaHaHaaaa, meg ahogy egy fazon egy rózsaszín elefánton ülve vigyorogja magát a halálba. Emlékeztem erre a füzetre, melynek borítóján Joker közeli arcképe, amint éktelen vigyorral belefényképez az arcomba, és rajta nagy, sárga betűkkel: A gyilkos tréfa.

Végre egy film, amely szakít a blockbusterek bejáratott sablonjaival! Végre egy film, ami az Arábiai Lawrence óta talán először képes igazán élettel megtölteni a kopár sivatagot! Végre egy film, amely könyörtelen eleganciával mutat be egy fiktív diktatúrát, s dönti azt meg audiovizuális orgia formájában! Tehát végre egy látványfilm, ahol a kreatív zseni kiélheti valamennyi nedves álmát! Ez volna A harag útja, George Miller tavalyi remeke, idén azonban sajnos nem maradt más a nézőknek, csak az egykoron (A holló, Dark City) oly nagy becsben tartott, de mára már teljesen elveszett Proyas és a már a premierje előtt pusztulásra ítéltetett ókori Transformerse.

Hosszasan töprengtem valami olyan felütésen, ami nem a nyolcvanas évek sokunk számára máig oly kedves álomgyári produkciói iránt érzett gyermeteg lelkesedés, és naiv nosztalgia hangján szólal meg, de be kell valljam, kudarcot vallottam. Ám hogy is lehetne ez másképp, ha a kor egyik ikonikus, önmagát később mindenki által ismert branddé kinövő művéről van szó. A filmről, mely a korszellem, valamint az akkor éppen isten tudja miért, de isteni szerencse által kialakuló kollektív alkotói hozzáállás szüleménye képpen, sok más társával egyetemben egyszerre volt képes korra, nemre, vallási hovatartozásra való tekintet nélkül mindenkit egyformán szórakoztatni.

Engedtessék meg, hogy ha már felszálltam a nosztalgiavonatra, akkor rajta is maradhassak egy darabig, és a fenti okfejtést személyes példámmal támasszam alá. A Szellemirtók egyike volt azoknak a filmeknek, amiket zsenge korom ama szakaszában, amikor megtanultam önállóan használni a videomagnót, körülbelül heti rendszerességgel megnéztem. Lenyűgözött a film műfaji eklektikussága, annak ellenére, hogy akkor még nem igazán értettem volna mit jelent ez a kifejezés. Az viszont feltűnt, hogy percenként más-más érzéseket vált ki belőlem a négy kísértetvadász ügyködése New York utcáin és patinás épületeiben.

Az előzetes láttán nem túl sok jóra számítottam, és sajnos az sem segített, hogy az egyik főszereplő Melissa McCarthy lett. Az viszont nem zavart, hogy női komikusok veszik át Bill Murrayék helyét. Végül mindenfajta elvárás nélkül ültem be a filmre és... kellemesen csalódtam.

Mindenképpen szerettünk volna megemlékezni minden idők egyik legfontosabb, egyúttal legmegosztóbb rendezőjéről, s mi lehetne jobb alkalom erre, mint születésének évfordulója? Az alábbi írásom a korábbi kisokosaim (Wes Anderson, Mijazaki Hajao) "szellemi utódja", így nyilván az életrajzi posztjaimhoz viszonyítva tekinthető csak ténylegesen "kislexikonnak", mindazonáltal remélhetőleg terjedelmében és tartalmában kielégítő lehet olvasói számára, lévén a blogszféra Kubrick-írásainak mérhetetlenül alacsony kínálata mellett minden bizonnyal akadnak bőven, akik olvasnának a Mesterről. Ezúttal meg is tehetik, filmjei kettős bontásához hasonlóan két részre osztható a kislexikon: az első a Kubrickről általánosabb képet festő lexikonszerű egység, míg a második részben filmográfiájának általam legjobbnak tartott alkotásait rangsoroltam. 

Part I: Amikor a bronxi srác a filmművészetet meghatározó legendává vált...

2007-ben hatalmasat durrant az Ubisoft nagy dobása, az Assassin’s Creed nevet viselő akció-kaland játék, ami nem csak történetben mutatott egyediséget, de grafikailag is az élmezőnyt képviselte a játékok között. Altaïr Ibn-La'Ahad története a Szentföldön a XII. században, meglehetősen pofásra sikeredett, azonban az évek múlásával, az új AC játékok megjelenésével, a franchise indító játék csupán csak egy puzzle darab lett a nagy egészből, ugyanis még mindig nem minden arany, ami fénylik.

Az új Star Trek széria - ezúttal J.J. Abrams rendezői dirigálása nélkül - immáron trilógiává érett. Szép ezt így leírni, mert habár a második epizód kicsit vesztett a lendületéből, mindhárom rész azt a fajta pokolian szórakoztató, látványos, olykor érzelmes és emberi, valamint nem utolsó sorban kellően humoros ágát képviselik a blockbustereknek, amilyennek magának a műfajnak kellene lennie alapból. Mondhatnám azt is, hogy olyan, amilyen mondjuk az új Függetlenség Napja, vagy szinte bármelyik képregényfilm eddig nem igazán tudott lenni.

Sajnos sem a kritikai visszhangja nem túl jó a filmnek és gyanítom, kevesen is ismerik ezt az egyébként remek alkotást. Metacritic-en semmit nem találni róla, Rotten Tomatoes-on pedig 25%-on áll. Az imdb közönsége már nem volt ennyire szőrösszívű Arthur Hiller filmjével, ott jelenleg 6,4-en áll, ami ott már egy egész jó pontszámnak számít. Érdekes adalék, hogy a társ-forgatókönyvíró az a JJ Abrams, akinek legutóbb a Star Warst 7-et köszönhettük.