Ismerős alapfelállás

Christy Martin, becenevén „a szénbányász lánya.” Ő az a lány, aki a női boxot feltette a térképre. Addig is volt női boksz, de maximum ilyen „még is kit érdekel” szinten létezett a sport világában. Aztán jött Christy, aki mert nagyot álmodni, és nagyot tudott ütni. Annyira nagyot, hogy az emberek el kezdtek felfigyelni a női boxra. Ki ez a lány, aki férfiakat megszégyenítő erővel bír? Aki úgy üti ki az ellenfeleit, hogy azok egy-egy pofon után a világukról nem tudnak, és mind ezt olyan könnyedséggel és természetességgel teszi, mintha csak ki vinné a szemetet. Sokan meglátták benne a lehetőséget, a siker pedig jött, látott…és bizony olyan pusztítást végzett, melyet senki se kíván magának.

A közeljövő mocskos és rideg, a népesség nagy része nyomorban tengődik. Míg az alacsonyrendű melók fizikailag erodálják az embereket, addig a televíziós csatornák által sugárzott valóságshow-k a társadalom erkölcsét és szellemét mételyezik nagy erőkkel. A film központi figurája széthulló családját próbálja egyben tartani, mikor végső elkeseredésében jelentkezik egy játékba. A szabályok egyszerűek: harminc napot kell túlélnie a világban, miközben profi gyilkosok vadásznak rá. Pénzdíjat adnak bárkinek, aki jelenti a tartózkodási helyét, vagy segíti a gyilkosok munkáját, vagyis emberünk nem bízhat senkiben. Közben az egészet élőben közvetítik egy műsorban, aminek címe: A menekülő ember.

Kísért a múlt

Azok közé az emberek közé tartozom, akik mind a 2005-ös Fantasztikus Négyest, mind a 2007-es folytatását, az Ezüst Utazót szerették. Jó volt a casting (de még milyen jó), és bár nem váltotta meg a világot, még is kellemes emlékeim vannak róla. Julian „Kés/Alatt” McMahon (Isten nyugosztalja) pl. nagyon jó Fátum Doktor volt. 2015-ben aztán készült egy trágyadomb, aminek a castingja szintén jó volt, minden más viszont Fantasztikusan katasztrofális. Mind a rendező, mind a stúdió teljesen más filmet szeretett volna, ez pedig minden képkockáján látszódik a végterméknek. Aztán eltelt újabb 10 év, és a Fantasztikus Négyes az MCU berkein belül érkezett meg hozzánk. Megérte rá várni? Részemről IGen, de csak félig nagybetűvel.

Az előző évtized a szuperhősfilmeké volt: a Marvel és DC égisze alá tartozó filmek teljesen újraírták a popkulturális trendeket, a képregények általános megítélésén felül elévülhetetlen szerepet játszottak abban, hogy számtalan olyan karakterből lett közönségkedvenc, akiket korábban a képregények rajongóin kívül a legtöbben még csak hallomásból sem ismertek. Továbbá pénzügyi szempontból is megtörtént a paradigmaváltás, hiszen bevételi rekordok sokaságát állították fel ezek a filmek, majd egy idő után már csak egymás rekordjait kezdték el megdönteni, kiszorítva a korábbi évtizedek sikerfilmjeit. Aztán jött a koronavírus-járvány, amely az egészségügyi világkatasztrófán kívül a gazdaság valamennyi szegmensén otthagyta a lenyomatát, így a filmipar egésze is megérezte annak hatásait. A járványt követő években pedig egyre inkább lankadt a képregényfilmek - és úgy en bloc a mozizás - iránti érdeklődés, melynek következményeként ez az évtized egyelőre inkább a nagy költségvetésű filmek negatív rekordjairól szólt. A Warner viszont ezen trend megfordításában bízva James Gunn és Peter Safran felügyeletére bízta a DC képregények filmes univerzumának új korszakát (DCU), amelyet rögtön annak legnagyobb nevével, Supermannel nyitnak meg.

Már több mint öt éve annak a történelminek nevezhető pillanatnak, amikor egy koreai rendező vehette át a legjobb film, a legjobb forgatókönyv és a legjobb rendezés Oscar-díját nem sokkal az első covid lezárások előtt, 2020 február 9-én. “You’ve done well. Now rest. But don’t rest for too long.” – üzente a ceremónia után kollégájának a büszkeségét egyáltalán nem leplező Scorsese, a ma élő egyik legnagyobb rendezők egyike. A halál jelét, A gazdatestet és a Parazitákat jegyző Bong Joon Ho pedig nem nézte sokáig tétlenül a három csillogó aranyszobrocskát az irodája asztalán, hanem kézbe vette Edward Ashton Mickey 7 című regényét, hogy abból egy olyan kegyetlenül szórakoztató, társadalomkritikával sűrűn átszött sci-fi tragikomédiát rakjon elénk, amitől még egy vödör popcorn is elgondolkodik a létezésén.

A művészet maga

Az animáció egy fantasztikus dolog. Évről-évre egyre jobb, látványosabb és meghatóbb animációs filmeket láthattunk, amik egyszerre szólnak a gyerekeknek és a felnőtteknek egyaránt. Éppen ezért mászok falra az "animáció és/vagy a rajzfilm dedósoknak való" kijelentésektől. Nagyon de nagyon nem. Vannak persze gyerekes pillanatok, nem is egy, de mellette rengeteg alkalommal úgy és olyan dolgokra tanít, amikre az élőszereplős filmek se mindig képesek. Az Áradás pedig egy olyan megelevenedett festmény, amilyet én még nem nagyon láttam nagy vásznon.

Az Északi megosztó nézői fogadtatását, valamint nem túl meggyőző mozis eredményét követően úgy tűnhetett, hogy Robert Eggers régóta dédelgetett álma szertefoszlik és mégsem készítheti el a saját Nosferatuját. A rendező korábbi (A boszorkány és A világítótorony) sikereire alapozva végül mégis zöld utat kapott a projekt és az eddigiek alapján a Focus és a Universal stúdiók részéről egyértelműen jó döntés született, hiszen a tavaly december végén debütáló film már most visszahozta az árát, valamint kritikai és nézői oldalról is pozitív fogadtatásban részesült.

Az aktív rendezők között keresve sem lehetne elnyűhetetlenebbet találni Ridley Scottnál. Az angol legenda még 86 évesen is javában dirigál nagyobbnál-nagyobb produkciókon, ráadásul az ereje teljében lévők is megirigyelhetik a tempóját. Csak ebben az évtizedben már negyedik mozifilmjénél jár, ugyanakkor ezek közül kettő - Az utolsó párbaj, valamint A Gucci-ház - a Covid-sújtotta filmipar martalékává vált, míg a sokak által várt Napóleonja közel sem váltotta be a hozzá fűzött reményeit. Így idei filmje, a karrierjének egyik legnagyobb sikerét elhozó Gladiátor folytatása lehet az, ami fordíthatna a kockán és újra régi fényében tüntethetné fel Scottot.