Bár sokszor terveztem már, de még csak most jutottam el odáig, hogy megtekintsem Kathryn Bigelow klasszikus akciófilmjét a 90-es évek elejéről, a Holtpontot. Ez a film volt Keanu Reeves első igazán nagy dobása, itt került fel arra az útra, ami a Mátrixhoz és a halhatatlansághoz vezetett. Patrick Swayze viszont hozta azt a cool szintet, amit már korábban is láthattunk tőle. Gary Busey pedig egy jutalomjátékkal örvendeztetett meg bennünket.

Nixon, Carter, Reagan, és Johnson, a négy egykori amerikai elnök elköveti Los Angeles történetének legtökéletesebb bankrablását, ráadásul mindezt több ízben is. A fiatal Johnny Utah és társa azonban rajta vannak az ügyön és egy merész, de forrónak tűnő teória alapján a szörfösök között keresik az elkövetőket. Idejük azonban nincs sok, hiszen hamarosan itt a szezon vége, és a bankrablók hónapokra eltűnnek a Föld színéről…

A film ugyan nem hozott újítást az akciófilmek terén, de a végeredményt látva mégsem kell szégyenkeznie a sok sablonnal a tarsolyában. Ugyanis Bigelow ráérzett arra, hogyan is kell feltölteni egy efféle pörgős, fordulatokkal tarkított akciófilmet, amiben ráadásul az érzésre is adni kell. A szörfözés, a szabadságérzet a hullámok között, talán az egyik legnagyobb pozitívum a Holtpontban, mert ezen elemek csúcsrajáratásának hála egy sajátos stílussal és hangulattal lett átitatva az alkotás. A bulik, a nők, a tengerpart és a szörfdeszkák. Színtiszta királyság az egész, és ekkor még meg sem említettem a film legjobb jelenetét… Ugyanakkor nem csak ezeket lehet kiemelni a Holtpontból, hanem magukat a rablásokat is. Azért gondoljunk csak bele, négy korábbi USA elnök fegyvert ránt, majd összeszedik a pénzt és lelépnek vele, a zsaruk pedig azt se tudják, hogy merre induljanak. Tökéletesen kivitelezett, rendkívül látványos és ötletes megoldás volt ez a stábtól.

A szereplőgárda pedig hozta azt a színvonalat, amit a film elvárt. Swayze laza volt, Keanu meg egy tipikus zöldfülű zsaru-t testesített meg, aki mindenképpen meg akarja oldani az ügyét, még ha bele is döglik. A többiek pedig hozzájuk alkalmazkodtak, így összességében senkire nem lehetett panasz. A film méltán lett a 90-es évek egyik klasszikusa, és méltán emlékezünk rá még így bő 20 év után is, mert megvan benne minden ahhoz, hogy jó szórakozást nyújtson. Ennyi pedig bőven elegendő egy efféle akciómozitól.

A hírek szerint 2016-ban érkezik a remake is, de úgy vélem, hogy ezt a szintet nem fogják tudni megugrani, mert pont az nem lesz meg benne, ami ezt a filmet felvitte a csúcsra, mégpedig a hangulat és a stílus. Legalábbis nagyon úgy érzem, így látatlanban. 7,5/10

Egy évvel az első Z-movie után megérkezett a következő, a Világ legerősebb embere címet viselő, közel egy órás Son Goku történet, amiben még mindig nem egy nagynevű, nagyhatalmú szupersztár volt az ellenfél, hanem a zseniális ésszel megáldott Dr. Wheelo. A játékidő bő 20 perccel hosszabb lett, mint korábban, a Föld pedig ismét veszélybe került.

50 év telt el Dr. Wheelo „halála” óta. Az egyik segítője azonban éveken át kereste a megoldást ahhoz, hogy a zseniális Wheelo visszatérjen az élők sorába, és az elméje egy testben legyen elhelyezve. A terv megvalósításához azonban a világ legerősebb emberének a teste kell, és aki nem más, mint Zseniális Teknős… Wheeloék azonban azt nem tudják, hogy az 50 év alatt sok minden megváltozott…

A legnagyobb pozitívum, hogy még mindig nem egy Coolert vagy Brolyt hoztak be a képernyőre, hanem egy földhözragadtabb, másodvonalas gonoszt, aki ellen még lehetett egy kisebbfajta, de annál pörgősebb csatát vívni. A sárga felhő még ott volt Gokunál, Krillin még próbált keményedni, és Gohan is veszélyt tudott jelenteni a gonoszra, ha felidegesítették, ráadásul még Zseniális Teknős is megmutathatta, hogy a szottyadt bőre alatt egy igazi verőgép lakozik. Ezáltal egy olyan részt kaptunk, amiben több ismert karakter is szerephez juthatott, és megmutathatta, hogy mire képes. Igen, még Krillin is...

Ebben az epizódban a játékidő bővülésének hála egy hosszabb bevezetőrészt láthattunk, amiben háttérstorykat kaptunk az ellenségről, és a régi időkről. Épp ezért Wheelo erejére egészen az utolsó 15 percig kellett várnunk, amikor már minden kérdés megválaszolásra került, és a csatlósok már a pokol tüzében égtek. Wheelo előbukkant, a harc pedig kezdetét vette Gokuval és Ifjú Sátánnal, a tűzijáték pedig nem maradt el. A világ legerősebb embere ugyan önálló moziként is jól működik, de akár a sorozatba, a Dr. Gero-s részekbe is beleszőhették volna. A doktor motivációja és esze egy kiváló crossover alapja lehetett volna a robotokkal. Persze ez már csak elmélkedés és történelem, de hiába... a végtelenségig lehetett volna bővíteni a Z-sorozatot. 

A Dragon Ball Z movie-maraton ezennel kezdetét veszi a Supernatural Movies-on, és Gokuék az elkövetkezendő hetekben megmutatják a blogon, hogy mire képesek. Lesznek jó és lesznek kevésbé jó főgonoszok, de annyi biztos, hogy a Dragon Ball megunhatatlan, és még egy Garlic Juniorral felálló egészestés rajzfilm is képes tökéletes szórakozást nyújtani. Nézzük is, hát, hogy mi történt az első, 1989-ben kiadott Z-movie-ban, a Halálzónában.

A Mindenható és Garlic hatalmas harcot vívtak az uralkodásért, ám az akkori uralkodó a Mindenhatót választotta utódjául, mert Garlicban észrevette a lappangó gonoszt. A bosszúra szomjas ellenség azonban nem kegyelmezett, háborút indított az uralkodó ellen, de végül nem járt sikerrel. 300 év után viszont megjelent a fia, Garlic Junior, aki Shenlongot felhasználva, az örökélettel együtt megpróbálta beteljesíteni apja bosszúját…

Sose szerettem Garlic Juniort. Egy kis vakarcs az egész „ember”, és a karaktere nem több, mint egy másodvonalas, folyton pofázó, hataloméhes kis senki. Persze az átalakulása után elég badass, de az igazi nagyágyúk mellett eltörpül az óriás énje is. Ám ennek ellenére a Halálzóna egy gondosan és jól felépített mozi lett, amiben még nem volt se Genki Dama, se szuper csillagharcos szint, de még így is sikerült akciódúsra és pörgősre készíteni. Goku és Sátán szolgáltatták a bunyókat, amit néha Krillin és Gohan zavartak meg, de az összkép így lett teljes.

A pozitívumok, mint a legtöbb movie-ban, itt is megvoltak, a hangulatot és a történetet is jól hozták össze, de sajnos a játékidő nem volt az igazi. Egy igazi DB-fan nem elégszik meg 40 percnyi coolsággal, mert ez csak egy fél fogra elég, és ezzel lehet, hogy még sokat is mondtam. Azonban átgondolva az egészet, jó ötletnek bizonyult egy másodvonalas főgonoszt beletenni az első filmbe, hiszen milyen lett volna már, ha mindjárt az elején ellövik a legjobbakat. Szóval igen, Toriyama örökségét itt sem gyalázták meg. 

Lehet, hogy bennem van a hiba, de már az előzetesek is arról árulkodtak, hogy a Madagaszkár pingvinjei nem lesz több egy erőltetett bőrlehúzástól, amivel megpróbálják kihasználni a családokat és a gyerekeket. Tipikus „még-még-még, ennyi nem elég” szindróma, mert hát mi az, hogy a pingvinek csak perceket kapnak a Madagaszkár filmekben, és az önálló sorozatuk is csak a televíziók képernyőjén van sugározva. Egy mozifilm is kell nekik, hogy teljes legyen a kínálat.

A kémvilág legjobb és legtitkosabb alakulata négy főből áll: Kapitány, Kowalski, Rico és Közlegény. A legyőzhetetlen csapat ezúttal egy rendkívüli kalandba csöppen. Dr. Octavius Vízagy világuralomra törő főgonosz olyan tervvel áll elő, ami a világ összes pingvinjének az éltét veszélyeztetheti. A pingvinek kénytelenek egyesíti erőiket egy földalatti szervezettel, az Északi Széllel, hogy együtt szálljanak harcba a közös ellenség ellen…

Már előre félek a Mininons filmtől is, mert ezek után attól sem várok többet. Az a baj, hogy nem mindenkinek áll jól a nagyvászon. Különálló filmként nem úgy működnek, mint egy egész torta egy darabjaként, vagy egy kis történet apró részeként. A pingvinek bár viccesek és szórakoztatóak, de úgy ütöttek igazán, amikor a feltűnésükkel megszakították a Madagaszkár filmek cselekményét. Most azonban nem tudtak kiteljesedni, hiába állt a rendelkezésükre 90 perc is.

Kowalskiék történetével az a baj, hogy teljesen érdektelen. Unalmas, sablonos és még a jól megírt szövegeik sem képesek úgy feltölteni a játékidőt, hogy felhőtlenül jól szórakozzunk a négy pofátlanul menő pingvinen. Pedig pont ez volt eddig az erősségük, hogy a semmiből megjelentek, és egy teljesen más stílusú akcióbombát hoztak el az alkotásokba. Most azonban sok volt az üresjárat és kevés a poén. Tény voltak ütős részek, és igazi pingvines jelenetek (bár az előzetesekben már a többségét megmutatták), ám ennél jóval több kellett volna, hogy az összkép ne legyen ennyire felszínes. Az animációs film mivolta miatt a látványra nem lehetett panaszunk, sőt a Madagaszkár pingvinjei esetében még a szinkron is kellően jóra sikeredett, hála a mindig tökéletes Reviczky Gábornak.

Összevetve mindent azonban nem tudok mást mondani, minthogy Eric Darnell, Simon J. Smith filmje tipikusan az egyszernézős filmek táborát erősíti, mert hiányzik belőle a lélek, a stílus és a bátorság, amivel átszakíthatja azokat az akadályokat, amik elkülönítik a jó és a közepes filmeket egymástól. 6/10

„A hab a tortán, azok a hülye levelek, amit a gyerekek írnak a Télapónak: Kedves Télapó, kérek egy biciklit, meg egy labdát...NEMKAPSZ! APÁD MUNKANÉLKÜLI!”

A 90-es években bekövetkezett az, amit a Schwarzenegger rajongók egyáltalán nem szerettek volna. A sztár karrierje lejtmenetbe kezdett, és több olyan filmben is szerepelt, ami nem volt méltó a hírnevéhez. Az 1996-os évben a Hull a pelyhes névre keresztelt alkotás is félig-meddig egy rosszul választott produkció volt, de az évek során mégis sikerült tökéletes karácsonyi programmá avanzsálódnia, még úgy is, hogy vannak messze sikeresebb és jobb alkotások is a zsáneren belül.

A karácsony mindenki szívét megdobogtatja, bár vannak néhányan, akik nehezebben érzik át az ünnep hangulatát. Howard Langston, az elfoglalt üzletember is közéjük tartozik, és míg ugrásra készen várja ügyfelei kisebb-nagyobb óhajait, nem marad ideje feleségére és kisfiára, Jamie-re. A szomszéd gyerek bezzeg igazi rénszarvast kap az apukájától, így Langston úgy dönt, hogy minden erejét összegyűjti, és ha törik, ha szakad, megszerzi fiának minden gyerek aktuális álmát, Turbo Mant. Azonban a bábú megszerzése nem egy leányálom…

Brian Levant filmje pont annyira idétlen, pont annyira jópofa, és pont annyira ünnepi, hogy egy kiadós karácsonyi ebéd után tökéletes választásnak bizonyul az egész család számára. Méghozzá pont Arnold Schwarzenegger miatt. Ugyanis a film közel sem lenne ennyire ütőképes, ha nem az Osztrák Tölgy venné fel a kesztyűt az idővel és a postással, meg az illegális tevékenységet végző Télapókkal, meg a stb stb stb… épp ezért egy rakás vicces jelenet kerül terítékre a viszonylag rövid játékidő alatt. És ez azért bizonyult jó húzásnak, mert alapjáraton nem egy „húha” filmről beszélünk, így, ha nem sikerült volna rendesen feltölteni a filmet, és nem sikerült volna szabadjára engedni Arnoldot, akkor a végeredmény egyáltalán nem úgy nézne ki, ahogy.

Természetesen a Hull a pelyhes is megpróbálja a sablonos, „család a legfontosabb” üzenetet továbbítani a nézőknek, ám pont ez a leglényegtelenebb az egész alkotásban. A legfontosabb, hogy Arnold szerepel a kamerák előtt, és hogy Turbo Man mindig betartja a szavát! 6,5/10

Üdvözlégy kedves barátom, immáron a harmadik, és egyúttal befejező részéhez érkezett a nosztalgia expressz. Fogyasszátok sok szeretettel!

Diablo 2

Igen, ez az öreg klasszikus sem maradhatott ki a sorból. Ebben a klikkfesztiválban vesztette életét az egyik Genius egerem. Az igazat megvallva a Diablo sosem volt a játékok szellemének polihisztora, tehát több múlott a reakcióidőn, meg a tápolt karakteren, mint a taktikán. Lehetett volna írni az első részt is, ami korszakalkotó volt a maga nevében (és a Blizzard egyetlen eredeti játékmenetű játéka is), amit a legenda szerint egyetlen éjszaka alatt kódoltak át körökre osztottról valós idejűre, de az első rész egyetlen helyszínével és három karakterével elég szegényesen fest, a második rész, és annak kiegészítőjével együtt hat karaktere és öt helyszíne mellett. A történet (szerintem) elég bugyuta, de mit várunk egy olyan sztoritól, aminek az első része azzal ér véget, hogy a nagy démont Diablo-t legyőzve egy lélekkőbe zárta a hős, majd a saját fejébe szúrja azt? Vicc a köbön! A folytatás is hasonló, bár nem ennyire nevetséges a vége, de azért ne legyenek illúzióink, nem fogjuk fellelni a következő Gyűrűk Urát a történet sorai között. Arra pont elég, hogy indokul szolgáljon a végtelen mennyiségben ránt özönlő ellenség lemészárlására. Mert másról nincs itt szó kérem szépen, csak kőkemény mészárlásról, de nem is ígér többet a program. Ezt viszont a lehető legmagasabb szinten teszi, olyan jól, hogy a harmadik felvonás elég csökevényesen festett már a szememben, mert tudta a jól megszokott hangulatot visszahozni. Pedig nem kellett volna sok ehhez, de úgy érzem ez tipikusan a sokat akart a szarka esete.

Mortal Kombat 1-3

Hát, ez sem kifejezetten elmét megmozgató játék, de kifejezetten szerettem. Akkori osztálytársakkal óriási élmény volt egymást püfölni óraszám, ketten egy billentyűzet előtt szorongva. Ma már klasszikusként emlékezünk meg erről a sorozatról, ami a Carmageddon és a Postal mellett bemutatta a világnak, hogy a játékok nem (csak) gyerekeknek valók. Volt itt minden, amire izgulnak a szívbajos anyukák és a pénzleső ügyvédek. Gerinckitépés, élve elégetés, csonkolás, méter magas hegyes karókba lökés, szóval, minden, amire egy jó kis virtuális csihi-puhinak szüksége van. Megjegyezném, hogy sokkal inkább voltam Mortal-os, mint Street Fighter-es, mert nekem az utóbbi nem igazán jött be. Nem tudtam komolyan venni az egészet, ellenben a jelen tárgyalt játékkal. A sorozat a harmadik részig volt önmaga, hogy aztán egy ideig nevetséges folytatások alázzák meg a nevét, de az igazság a miénk, játékosoké, mert nem túl rég újra a régi csapat piacra dobta az új Mortal Kombat-et, és főnixmadárként támadt fel hamvaiból. Nemsokára érkezik a tízedik rész is, ugyanezektől az arcoktól, és eddig nagyon ígéretesnek tűnik.

Prince of Persia: Sands of Time

Ezt a játékot már érettebb koromban jelentette meg az Ubisoft, de azt kell mondjam, hogy a legjobb lett az összes PoP játék közül. A történet magával ragadó, a látvány lenyűgöző, a zene tökéletesen visszaadja az arab világ hangulatát. Az egész játék tökéletesen reprezentálja az Ezeregy éjszaka meséinek világát, egy olyan történetet, amit maga a főszereplő, a Herceg mesél el, hogy kinek és miért, az legyen rejtély. Ezt a játékot ki kell próbálni! Sokan dicsérték anno a Batman Arkham Asylum harcrendszerét, de el kell ismerni, hogy az alapok innen vannak elcsenve ügyesen, ugyanis a Sands of Time Freeform Fight nevű harcrendszere tökéletes lett. Egyszerű, ám nagyszerű. Nem kell hatmillió gombot nyomni egyszerre, mégis látványos kombinációk csikarhatók ki a rendszerből. Új színfolt volt a játékok terén az idő manipulálása is, amit az Idő Tőrének megszerzésével tehettünk meg. Nem kellett tehát feltétlenül mentett állást betölteni, ha elrontottunk egy mozdulatot és összetörtük a puha kis testünket, vagy lekaszaboltak a homoklidércek. A játékmenet elég változatos, hiszen az ügyességi, a logikai és a harci szekvenciák tökéletesen kiegészítik egymást, és pont akkor jön a következő, mikor már éppen a könyökünkön jön ki az előző. A történet, mint már említettem nagyon jó, de nem attól, amit mond, hanem ahogy mondja. Alapvetően ez is egy elcsépelt sztorit mond el a nekünk, viszont attól, hogy a Herceg meséli el, kap egy különleges ízt. Például mikor elhalálozunk nagy igyekezetünkben, a Herceg megszólal, hogy „Nem, ez nem igazán így történt”. A szinkronhangok mind igényességről tesznek tanúbizonyságot, mint a casting, mind pedig az elvégzett munka terén, különösen Yuri Lowenthal munkája tetszett, mint Herceg. Csak annyit mondok, hogy instant klasszikus, amilyen státuszt a többi rész akármit csinál, nem érhette utol, érzésem szerint a Two Thrones-nál már meg sem kísérelték.

Heroes of Might & Magic 3

Aki nem ismeri a „csak még egy kört, és befejezem, mert már hajnali három óra, és holnap suli” érzést, az sosem játszott a Heroes 3-al! A mai napig az egyik legmeghatározóbb játék az életemben, és a sorozat történetében is. Emlékszem, nővérem csak lesett, mint a hugyozó disznó, hogy mit tudok szeretni ezen a játékon, mert csúnya is, meg lassú is. Kis bolond, nem is tudta akkor még miről marad le! Annyira szerelmes voltam a játékba, hogy volt olyan, hogy XL-es térképen Hot Seat módban, mind a 9 játékos én magam voltam, így vezettem háborút körülbelül egy hétig ugyanazon a pályán, mire csodák-csodája győztem! :) Egyszerűen ebben a játékban minden összejött. Nem volt a legszebb a látvány, de jól kidolgozott volt, és nagyon egyedi. A játékmenetbe nem kerültek nagy újítások, viszont az egész úgy összeállt (apám szavait idézve), mint a szaros gatya. Volt többféle faj, amik eltérő egységekkel tudták egymást irtani óraszám, a kampány pedig borzasztó hosszú és nehéz volt. Tökéletes! Azt viszont nem tudom megmondani, hogy mi volt az a dolog, ami miatt ez a rész lett a legjobb, de nem vagyok ezzel egyedül, amikor ezt állítom. Mármint, hogy ez a legjobb epizód. Talán a hangulat? Fogalmam sincs, de ennek a játéknak az esszenciája a mai napig elkísér, és minden évben előveszem, és azon veszem észre magam, hogy újra el tud kapni a „még egy kör” hatás, csak az iskolát váltotta fel a munka.

Imperium Galactica 2: Alliances

A végére tartogattam az egyik legnagyobb ágyút, a magyar játékfejlesztés legnagyobb sikerét, ami megérdemelten tart ott az emlékezetekben, ahol tart. Bár, az első rész sem volt rossz, sőt a ripacs színészeivel rengeteg kellemes percet okozott, a folytatáshoz képest úgy néz ki, mint egy három éves, aki felveszi apu bokszkesztyűit. A második részre megérett a sorozat. Szebb, jobb, tágasabb és változatosabb lett. Kaptunk három eltérő fajt, az embereket, akik itt is a lehető legátlagosabb lények, a brutális Kra’hen-ek, akik minden konfrontációt katonai fölénnyel és teljes eliminálással szeretnek megoldani és végül, de nem utolsó sorban a Shinarik, akik gyakorlatilag a mai modern Parlament összes képviselői, tehát ők inkább cseleznek, taktikáznak, kémkednek, kereskednek. Minden fajnak megvolt a maga célja, amiért küzdött, már magáért a három kampányért megérte beruházni rá, aztán, ha kipörgettük, jöhetett a sandbox mód, ahol már az összes játékban található fajjal vitézkedhettünk. No, ezek már nem különböztek lényegesen egymástól, de jó poén volt kipróbálni őket. A GT Interactive megengedte a Digital Reality-nek, hogy kis hazánkban teljes lokalizációt kapjon a program, és valóban igényes magyar szinkront kapott. Talán csak a S.W.I.N.E. lett jobb e téren. A történet minden fajnál más volt egy picit, egész képet akkor kaptunk, ha mind a hármat letudtuk, a csaták játszódjanak akár az űrben, akár egy bolygó felszínén, baromi pörgősek és intenzívek voltak. A látvány baromi látványos volt 1999-ben, de szerintem még ma is megállja a helyét. Persze nem a felbontást kell nézni, hanem a kidolgozottságot. Sajnos, a folytatás már nem lett olyan szép, mint lehetett volna, mert jó magyar szokás szerint bemocskolja rengeteg veszekedés, hazugság és ármány, így két játék jelent meg kvázi folytatásként, egy ami viselte az Imperium Galactica nevet, és egy másik ami a szellemiségét örökítette tovább. Viszont ilyen jó, pláne ilyen sikeres egyik sem tudok már lenni.

Köszönöm, hogy elolvastátok ezt a személyes listát, és remélem örömötök lelt benne! Bízom benne, hogy ha játszottatok ezekkel a játékokkal, újra kedvet kaptok hozzá, ha pedig nem, ki fogjátok próbálni egyiket-másikat.           

Clint Eastwood az idei évben nem tétlenkedett. Tető alá hozott két filmet is, amiből egy nagy valószínűséggel még az Oscar-gálán is ott lesz. Az a film azonban nem a most értékelt Jersey Boys, hanem az American Sniper. Ugyanis sokunk kedvenc örege hiába van megáldva kivételes tehetséggel, hibázni ő is tud. Az J. Edgar után a Fiúk Jersyből sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ám még így is bőven a nézhető kategóriába tartozik, pláne, ha szereted a The Four Seasons együttest, Frank Vallival a középpontban. Walk Like a Man? Can't Take My Eyes Off You? Megvan? Akkor had szóljon!

Miután egy életrajzi filmről van szó, így nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy a film a The Four Seasons együttes életét követi a megalakulástól kezdve a bonyodalmakon át egészen a Vocal Group Hall of Fame-ig…

Eastwood valószínűleg rajongója az együttesnek, mert úgy gondolom, hogy alapjába véve semmi eget rengető dolog nem volt az életükben, ami miatt megérné őket a filmvászonra álmodni. Természetesen a sablonos szálakat itt is kamatostul megkaptuk, így a játékidő nagy része a zenék mellett arra ment el, hogy a tagok veszekednek, csúcsra jutnak, hullámvölgybe kerülnek, romantikáznak, és halhatatlanok lesznek. Ezek ugyan elengedhetetlenek, de sajnos unalmassá teszik a történetet, mert újat nem tudnak mutatni. Ráadásul Eastwoodnak itt most nem sikerült úgy tálalnia a történetet, hogy az élvezhető és pörgős legyen. Unalomba fulladt az egész produkció, amiben Christopher Walken csak egy báb volt, és amit csak és kizárólag a zenék tudtak feldobni. A dalok mondjuk tényleg ütősek voltak, ám összességében így sem sikerült megteremteni a kellő egyensúlyt a cselekmény és a zenék között.

A film amúgy korrektül van kivitelezve. A színészekre nem lehet panasz, holott a legtöbbjük nem valami nagynevű sztár, illetve a hangulat, a díszletek és a korábrázolás is teljesen rendben van. No, de akkor mégis mi a baj a filmmel? Az, hogy érdektelen és unalmas.

Végül tehát arra a következtetésre jutottam, hogy ha nem vagy a The Four Seasons nagy rajongója, vagy Clint Eastwood egyik fanatikusa, akkor inkább hagyd a filmet a fenébe, és menj fel youtube-ra, ahol a zenéket ugyanúgy megtalálod, és legalább nem kell végig szenvedni a köztes részeket. Tisztelgésnek jó, de másra nem nagyon. 6/10

Elérkezett az idő, hogy folytassuk a (csakazértis) retro kedvenceimet, továbbra is a teljesség igénye nélkül, és pusztán a szórakoztatás, és az esetleges kipróbálás felé ösztökélés érdekében! Hev fán pípöl! :)

Fallout 2  

Igen, ismét egy folytatás! Sokak szerint az első Fallout volt a jobb, és az rakta le a széria alapjait (bár az is egy nem hivatalos Wasteland folytatás volt), számomra mégis a második rész volt az etalon, és az a mai napig is, hiába a „háromdés” új részek, a hangulat, mint tavaszi madár röppent tova azokból (szerintem!). Ebben a részben nem volt 150 napos időkorlát, mint az elsőben, ebben szabadon lehetett kalandozni, és a poénok is jók voltak. Szinte hihetetlennek tűnik, de anyáméktól csak ezért kuncsorogtam ki, hogy vegyék meg az akkori PC Guru-t, mert ez volt a teljes játék, holott fogalmam sem volt, hogy mi ez, csak megéreztem, hogy ez kell nekem. Nem is tévedtem nagyot, sőt! Örök szerelem lett belőle, amibe megszámlálhatatlan mennyiségű órát öltem bele, és majdnem az összes helyszínt bejártam. Máig emlékszem Gecko atomfertőzött, sápadt lakóira, vagy Marcusra, a drabális szupermutánsra, aki volt olyan jó fej, és kalandozott velünk amint megoldottuk az összes broken hills-i problémát, a híd őrére, ami egy zseniális utalás a Gyalog Galoppra, Metzger rabszolga kereskedő bandájának eliminálására. Órákig lehetne sorolni mennyi impulzus éri az embert a játékban, mindig van mit csinálni, és főleg akkor, ha nem csak a főküldetésekkel foglalkozik az ember. Azért kedvelem jobban ezt a részt, mint az elsőt, mert bár szinte mindenben megegyezik vele, mégis csiszoltabbnak tűnik a végeredmény, igaz ez a karaktergenerálásra, a harcrendszerre, a karakterekre, a történetről nem is beszélve, mindezt úgy, hogy alig egy év alatt hozta össze a Black Isle csapata. A zene olyan sivár, mint a környezet. A hangulatot ugyan megadja, de én régebben mindig Winampról futtattam a saját zenéim a játék alatt, így valahogy nem volt olyan monoton. Szinkron alig-alig fordul elő a játékban, az ugyan korrekt a lehetőséghez mérten, de nem fogunk hasra esni tőle, tehát készüljön fel mindenki, hogy rengeteget kell majd olvasni, de megéri. Ősi szlogen minden Fallout epizódban, hogy a háború sosem változik, de aztán jött a Fallout 3 és mégiscsak megváltozott, sajnos…

Grand Theft Auto: Vice City

Hogy miért pont ez? Lássuk csak! Az első GTA anno forradalmi volt, mert felcserélte az addig megszokott közhelyet, miszerint mi vagyunk a jó fiúk, és ebben bizony kemény tökű gengszterek lehettünk. Az a szabadság odáig ismeretlen volt a játékosoknak, amit az akkori DMA Design (ma Rockstar North) csinált, de valljuk be, nem volt egy szépségdíjas alkotás. A London című kiegészítők, mint a nevük is sugallja, ugyanezek voltak, csak a sorozat történetében egyedülálló módon valós városban játszódtak. A GTA 2 szintén nem sokat változtatott a recepten, csak szebb volt a grafika, és bekerült a lehetőség, hogy többféle bandával haverkodhattunk. Jött aztán nagy dirrel-dúrral a 3. rész, ami akkoriban elképesztően szép grafikát rakott a szinte végtelen szabadság alá, de sajnos utólag visszatekintve ez volt az egyetlen ütőkártyája, hiszen a főhős egy néma seggfej volt, aki szó nélkül tűrte az összes verbális megaláztatást, és bólogatott az összes küldetésnél. Nem akarom lekicsinyíteni az érdemeit, mert ez volt a modern GTA-k alapköve, ezt a receptet követi a mai napig a sorozat, kisebb-nagyobb újításokkal, azonban egy évre rá jött a Vice City, ami szerintem a legjobb rész a sorozat történetében, amit azzal is bizonyított (számomra!), hogy ez az egyetlen, amit végigjátszottam, és nem untam meg a felénél. Tommy Vercetti már nem volt az a búval bélelt, néma kis senki, hanem épp ellenkezőleg egy nagydumás igazi fasza gyerek. Ebben a részben már lehetett épületeket vásárolni, amik aztán termelték a zsét, lehetett öltöztetni a szivárvány minden színében pompázó nejlonzakókba karakterünket, motorra lehetett pattanni, és azon száguldozni a városban. A hangulat nagyon jól el lett találva kezdve a Miami Vice-ot idéző főcímtől, a többszöri utalás a gengszterfilmekre, például a Sebhelyesarcúra, nem is beszélve a korhű soundtrackről, amihez olyan előadóktól licenszeltek muzsikákat, mint Michael Jackson, a Judas Priest, a Franke Goes To Hollywood, vagy Ozzy Osbourne. A szinkronra is nagyon odafigyeltek, olyan neves színészek kölcsönzik a szereplők hangjait, mint Ray Liotta, James Woods, vagy William Fitchner. Az utána következő részek már nem tudták megugrani ezt a lécet, a San Andreas nekem ezzel a gettónéger stílussal mellélőtt, bár nem volt rossz, de kifejezetten jó sem, a 4. rész szerintem a széria nagy mélypontja, talán az ötödik az, ami újított akkorát, hogy eljátszottam vele egy darabig, de nem ennyire jó, mint ez!

Defender of the Crown

Ha egy mai tizenévesnek mondom ezt a címet, azt se tudja mi ez, de előfordul könnyedén még a saját korosztályomban is. Gyermekkoromban imádtam a szászok és a normannok közti ellentéten alapuló stratégiát, amit hol egy lovagi torna, hol egy várostrom, hol pedig egy hercegnő megszöktetése szakított félbe, és még maga Robin Hood is kapott benne egy nyúlfarknyi szerepet. Ma már bevallhatom, hogy akkoriban halvány gőzöm nem volt róla miről is szól a játék, vagy egyáltalán mit miért csinálok. Akkoriban csak annyi maradt meg, hogy benne van a sherwoodi erdő hőse, és ennyi elég volt, hogy a sorozatos vereségek ellenére hónapokig nyúzzam a játékot. Mikor aztán érettebb fejjel is kipróbáltam megmutatta előttem magát a program igazi énje, és elkezdtem valóban foglalkozni Anglia meghódításával, immáron tudatosan. A Cinemaware alkotása ugyan nem megkerülhetetlen alkotás, ezt az is példázza, hogy sok szép emléken, és a leírtakon kívül nem is nagyon tudok mit hozzátenni, mert tényleg ennyi a játék. Területfoglalós stratégia sok minijátékkal, de a szívemben a helye, mert számomra örök élmény volt Cedric of Rotherwood-al meghódítani a területet. Azért vele, mert picit hasonlított Trokán Péterre a Szomszédokból.

Commandos: Behind Enemy Lines

Szintén stratégia, amiben viszont nem a legyártott egységek száma és ereje volt a döntő, hanem a taktikázás, és a türelem. Egy-egy küldetést hosszú órákon keresztül csinálgatta az ember, és nem egyszer fordult elő, hogy az utolsó percekben rontottunk el valamit, és kezdhettük előröl a küldetést. A Commandosban nem volt kegyelem, már az első küldetés is rengeteg kihívást tartogatott, és ezt fokozta küldetésről küldetésre, emlékszem az utolsó missziók már-már az őrületbe kergettek, annyira iszonyatosan megszívattak, ha figyelmetlen voltam akár egy másodpercig is. A program egyébként a Második Világháború alatt zajlott, egy csapat amerikai és francia katona viszontagságait meséli el, akik az ellenséges vonalak mögött (innen a cím) szabotálják a náci erődítményeket, fontos vezetőket. A dolog pikantériája abban rejlik, hogy mint már említettem, nem építkezünk, és nem gyártunk egységeket, hanem adott számú katonával kezdünk, akik közül, ha egy is elesik, nem tudjuk teljesíteni az adott küldetést. Bár előfordulhat, hogy van olyan hardcore játékos, aki még így is megcsinálja, de nekem sosem sikerült, így ha egy emberem fűbe harapott, nagy szentségelések közepette lehetett újra kezdeni az egész megbízatást. Fontos hozzátenni, hogy azért sem esélyes, hogy sikerülhet, mert minden karakter, különböző képességekkel van megáldva, általában olyanokkal, amivel a többiek nem, a közös pont, hogy pisztolya mindenkinek van, de ha lövöldöznünk kell, akkor már régen rossz. Nem, itt settenkedni kell, és csendben, észrevétlenül intézkedni a náci katonák életének kioltása ügyében, mert sehol sem fogadnak minket tárt karokkal ezek a derék németek. Ez talán az egyetlen játék az életemben, ahol nem bántam, hogy magamat szívatom, és tényleg képes voltam órákig szöszmötölni egy pályán, mire végigvittem. A spanyol Pyro Studios-tól sem tudnék még egy címet mondani a Commandos sorozaton kívül, de itt legalább elmondható, hogy nem voltak igazi hullámvölgyek a széria életében, még az FPS nézetet használó Strike Force is bőven a szórakoztató határon belül mozog.

1nsane

Aki emlékszik a Terep 2 nevezetű aprócska programra, ami megannyi számítástechnika órát tett tanításra alkalmatlanná, az tudja mekkora érzés volt az Insane-ben száguldozni. A magyar illetőségű Invictus Games srácai ügyesen alkották újra a már említett Terep 2 nevű hobbiprojektet jóval modernebb grafikai köntösbe bújtatva, és jobb fizikával megáldva. Volt többféle versenyszám a Capture the Flag-től kezdve a roncsderbiig. Versenyezhettünk a gép ellen is, de az igazi móka akkor kezdődött, amikor LAN-ba kapcsoltuk a gépet, és kezdődött a véget nem érő ökörködés. Ez volt a program legnagyobb aduásza, a nagybetűs hangulat. Olyan szintű ökörködést autóval, ami ebben a játékban van, addig nem nagyon tapasztalhattunk nagy költségvetésű játéktól, kivéve talán a Destruction Derby-t. Kis hazánk játékát sok helyen zabálták, főleg az oroszok, onnan került ki a játék folytatása is, ami már kevésbé sikerült jóra.