Bár a szintlépés már a Slug nagyúrnál is megtapasztalható volt, az igazi áttörés, az igazi coolság a Cooler bosszújánál érkezett el. Ugyanis nemcsak, hogy egy igazi, kőkemény főgonoszt kaptunk, de a múltjából adódóan még a motivációja is lehengerlő volt. Felidézte Dermesztőt és a Csillagharcosokat, a harc pedig ismételten könyörtelenre sikeredett, aminek mi nézők örülhettünk a legjobban.

Dermesztő oly annyira gyűlölte a Csillagharcosokat, hogy az egész fajt kipusztította, legalábbis úgy hitte. Egy kapszula azonban elmenekült a Vegeta bolygóról, amit Cooler és csapata észre is vettek, ám a jelentéktelennek tűnő kisbabát nem bántották. Engedték neki, hogy elérje a célját, azaz megérkezzen a Földre. Évtizedekkel később azonban Cooler azzal a céllal érkezik meg a Földre, hogy beteljesítse testvére küldetését, és kiirtsa az utolsó Csillagharcost, Son Gokut…

Két dolgot emelnék ki itt mindjárt az elején. Coolert miért nem hozták be a sorozatba? A Garlic Junior-os részek helyett az ő feltűnésének sokkal jobban tudtam volna örülni, hiszen sokkal nagyobb és könyörtelenebb harcos, mint a törpe. A másik pedig, hogy Ifjú Sátán hogy lehet ennyire badass? Minden egyes jelenete kőkemény királyság, és talán emiatt is nevezhető az egyik legjobb DBZ karakternek. No, de még mielőtt elkanyarodnánk a témától, nézzük is, hogy miért lett olyan nagyon jó a Cooler bosszúja!

Egyrészt mert rövid. Igen, ez most pozitívum, mert a felvezetés is viszonylag pörgősre sikeredett, majd végül átcsapott az egész mozi egy jó nagy összecsapássá. Mindezt mi nézők már úgy nézhettük, hogy tudtuk, hogy a következő movie is Coolerrel fog eljönni, azaz a mostani harc csak egy kis ízelítő abból, ami majd a Namekon fog játszódni. Coolert megismertük, az erejét felmértük, Goku pedig mutatott valami abból, hogy mire képesek a Csillagharcosok.

Igazság szerint Cooler volt az első igazán nagy főgonosz a movie-k történetében, mert a motivációja, és a múltja is sokat dobott azon, hogy karakteresebbé tudjon válni, mint elődjei. Bár talán a lezárás egy ici-picit lehetett volna hosszabb is, mert a szintet ugró ellenfél egészen ütőképesre sikeredett, de hála a folytatásnak, nem lehet okunk a panaszra. 

SPOILERMENTES!

A Boyhood és ez: legyünk hálásak az aktuális díjszezonnak, hogy a két legnagyobb favoritja átlépett a komfortzónán, és eredményük mögött nem csupán újítani akarás, de ehhez fűződő teljesítmény is bőven lapul. Ritkán érezni azt, hogy valamely induló nem azért díjhajhász, mert annak szánták, hanem mert annak sikerült. Persze, a szándék valahol nyilván ott volt (elvégre díjazni jórészt majd ezt fogják), de szembesülni egy sikeres megvalósítással, na, ez fogja máris megkülönböztetni az idei befutót a tavalyitól.

Michael Keaton és Inárritu dob kísérte, színházi pódiumra vitt szimfóniájának Malick-szerű szinopszisa akár ennyi is lehetne: „egy férfi szűnni nem akaró önmegvalósításáról”.

A „férfi” itt nem egy karakter, de már-már nem is egy színész, hanem Michael Keaton… és pont. Ez esetben a casting olyan szinten nyilvánvaló volt, hogy ezért sem lehetne zseniálisnak aposztrofálni. Tipikusan az a fajta, amit Robert Downey Jr. kaparinthatott volna meg, ha a Birdman egy 2034-es produkció lenne. Egy teljesen magából értetődő szerep, annak minden felsorolható konfliktusával, sőt mintha Keaton legelső mozzanata is már egy elcsukló hattyúdal kezdőhangja lenne. Ugyan nem teljesen egyértelmű, hogy játéka tényleg ennyire klasszis lenne, de mint mondtam, nem is érdemes ekképp gondolni őrá: inkább emlékeztet egy masszívan egybegyúrt jelenségre, színész és szerep feledhetetlen egységére.

„Szűnni nem akaró”. Elkezdem sorolni: például egy ilyen ovációra vágyik a színész, akinek ugyancsak hasonlóan jellemezhető a jelenléte a számára jóval hitelesebb élettérnek tekintett színpadon - a protekcióm Edward Norton első Oscar-díjáért is szüntelen. Alapjaiban a történetet is a végeláthatatlan hangulatingadozások jellemzik, ami tekinthető egyfajta sikerreceptnek is: idén a leglehangolóbb dolgok már nem egyszer formáltak könnyedebb hangvételű jeleneteket (például a Gone Girl ezért is volt valahol mélységesen ijesztő), és ez itt sincs másképp - már ha alapból kézenfekvőnek veszed az elsőtől az utolsó képkockáig repkedő fantáziákat. Azonban amire a leginkább jellemző ez a folyamatosság, az Emmanuel Lubezki fényképezése, amely nem egy múltidézés Hitchcock iránt, hanem inkább egy roppantmód fontos eleme annak, hogy értelmezni tudjuk a lényeget – ezért is bocsássatok meg ködös fogalmazásomért, mert úgy hiszem, bármiféle konkrétum e kapcsán elvehet egy hangyányit a film meglepő erejéből.

A legeslegmeglepőbb azonban minden olyan gondolat, ami az „önmegvalósítás”-ról született – de ez a meglepetés azonban a legvitathatóbb is egyben, ugyanis a központi filozófiát képező „mit jelent boldognak lenni?” nem minden téren hagy maga mögött egymás vállát megragadó, elégedetten kántáló népeket. Ami alapjában véve nem probléma: karrier és család, színész és kritikus, vagy éppen Hollywood és Broadway viszonyára/ellentétére mindenki máshogy tekint, és ez a valóéletben is így történik. De emiatt is érzem azt, hogy néhol határozatlanok a film álláspontjai, melyek igazán lehettek volna oly mélyen gyökerezők, mint amilyen a megoldás is lett végül. Kár, hogy egy-két ilyen szál szimplán megáll az aktuális események kifigurázásánál, de egyrészt ez nem markánsan jellemző, másrészt inkább valami fontosabbnak terítenek meg.

Hogy minek is? Annak, hogy legbelül megértsd (sőt, átéld!), mit is jelent igazán Birdman-nek lenni, e felismerésig pedig egy iszonyatosan szórakoztató szárnyaláson át vezet az út, melyet nem csak a vizualitás és a zene, hanem az év egyik legjobb színészgárdája is kézenfogva kísér. 9/10

Elnézve az első négy DBZ mozifilmet, azt vehetjük észre, hogy Mitsuo Hashimoto hozta el az első olyan alkotást, amiben egy brutál nagy csavart is láthattunk, feltéve, ha nem ismertük már korábban Slug nagyúrat. Épp ezért nem is nagyon szeretném lelőni a poént, mert tényleg fontos a film szempontjából az említett fordulat, így vágjunk is inkább bele a történetbe, illetve a film kivesézésébe.

Gohan és a sárkánya meglepik Sátánt egy kedves kis produkcióval, mely fütyülésből és táncból áll, de valami oknál fogva ezt Sátán nem bírja elviselni és elzavarja.... Közben a hírekben bemondják, hogy egy nagy aszteroida közeledik a Föld felé és elkerülhetetlen, hogy becsapódjon. Mindenki fejvesztve menekül, de Goku és Krillin próbál segíteni. Kiderül, hogy az aszteroidán űrlények vannak, akik gonosz szándékkal érkeznek a földre. Egy bizonyos Slug nagyúr is ott tartózkodik, aki a megérkezés után fel is használja a kristálygömböket, hogy a célját beteljesítse…

Bár számomra az összes movie szórakoztató, azért azt észre lehet venni, ahogy haladtunk előre az időben, és jöttek ki az újabb egészestés animék, úgy fejlődtek a rendezők és az írók is. Sokkal összeszedettebb munkára lettek képesek, ami azt eredményezte, hogy a történetben csavarok és meglepetések születtek, amik természetesen előrébb vitték az egész alkotást. Slug nagyúr esetében sem volt ez másként. Maga a gonosz motivációja, és története is arról árulkodott, hogy itt nem egy „egyszer egy” képletet követtek a stábtagok, hanem valami olyat, ami bonyolultabb ugyan, de még mindig nem lép át bizonyos határokat.

A játékidő bár nem érte el az egy órát, de ez most itt nem volt negatívum. Egy kerek egész történetet kaptunk, amiben kimért és jól megkomponált harcokat láthattunk, kiváló karakterekkel és szövegekkel. A Slug nagyúr tehát az eddigi legjobb DBZ-movie lett, ám ekkor még nem tudhattuk, hogy mi vár ránk a jövőben. Broly és társai azért kicsit odarakták magukat, de ez még a jövő zenéje… 

Mostanság jelent meg a magyarul is a Raid 2. (érdekes, hogy magyarul nincs alcíme, pedig a Berandal csirkefogót jelent indonézül, simán átfordíthatták volna), és gondoltam, hogy én is megéneklem a véleményemet erről a filmről. Ami nemcsak, hogy egy nézhető mozi, de remek folytatás is!

 A második részeknek van két szép tulajdonsága, az egyik éppenséggel az, hogy sokkal több pénzből készül, mint elődje (persze, ha nem valami ótvar nagy bukásnak készül folytatása). A második és lényegesebb tulajdonság, pedig az, hogy a folytatás már egy meglévő film továbbgondolása, tehát tudunk mihez viszonyítani az értékelésénél. No, ez a Rajtaütés 2-nél érdekes dolgokat gerjeszt, mivel az első résznek szinte egy mondatban összefoglalható története volt, és az sem shakespeare-i magasságokban csapkodott (swatosok, egy épületben rekednek, majd a főszereplő az összes csúnya bácsit kinyírja). Ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz lenne az első rész, egy ismeretlenségből jött akciófilmtől többet senki nem várt el, a lényeg úgyis a verekedés volt, amiből aztán sok remekül megkoreografált és véres küzdelem kapott helyet a filmben.

Így aztán joggal gondolhattuk volna, hogyha már az első részt úgy körbe ajnározták, akkor a második rész (aminek REMY-féle kritikáját itt találod), amelyet tényleg sokkal komplexebbnek ígértek, valóban egy igazán komoly gengsztereposz lesz. De a rendező Gareth Evans a történet helyett ismét a koreográfiákra helyezte a hangsúlyt. És ez egyáltalán nem baj, mivel olyan akcióorgia kerekedtek ki kezei közül, hogy mindenki megnyalhatja mind a tíz ujját.

A börtönben a saras verekedés, és a film vége felén lévő autós üldözés, szerintem új hivatkozási alapot ad, a hasonló témában készülő filmeknek. Ám hogy én, mint a szőrösszívű kritikus, ebbe is belekötök, mivel egy idő után (a játékidő több mint két és fél óra) ezek a szó szerint vérbő verekedések unalmassá válnak, sőt csömört kaphat tőlük az ember. És a film közben olyan érdekes kérdések merülhetnek fel a néző fejében, mint például: miért csak nagyon ritkán kapnak elő lőfegyvereket a szereplők (még a rendőrség is, aki Ramára gumibotokkal támad)? Komolyan az indonéz maffia és teljes testőrsége husángokkal és késekkel rendezi le területi vitáit?

Hiába, egy jó történet nélküli a filmet hamar elkapja Transformers-szindróma. Elképedsz a látványtól, de sajnos csak, mint külső szemlélő, nem tudsz azonosulni a szereplőkkel és céljaikkal, mintha egy videojáték végigjátszását néznéd Youtube-on.

 Ennyi szöveg után rátérnék a történet fordulataira, amik sajnos magányosan ácsorognak a verekedések szüneteiben. Szóval az események percekkel (órákkal?) az első rész után kezdődnek, az egyedüli túlélő Ramát rögtön beküldik az új küldetésébe, cserébe családját megvédik a bosszúszomjas maffiától. Az lesz a feladata, hogy leleplezze Jakarta mocskos alvilágának és a rendőrség korrupt vezetőségének kötődését. Ezért, hogy alibit biztosítsanak neki, bedugják egy ronda börtönbe, ahol össze kell haverkodnia Bangun maffiavezér fiával a forrófejű Ucoval, aki épp ebben az előbb említett állami intézményben tölti szabadidejét. A küldetésének utóbbi feladata remekül sikerül, de a fő feladat, mármint a korrupt rendőrség ügye, a film folyamán szépen elfelejtődik. Sőt, Rama még meg sem próbál valamit tenni az ügy érdekében, pedig ha sikerülne, talán visszamehetne feleségéhez és csöppnyi fiához.

 Helyette történet többi részét, egy nagyjából egy átalakított Keresztapa sztori foglalja el (sajnos Michael nélkül). Mármint, van itt is, régen forrófejű, de mára megfontolt maffiavezér (Bangun=Vito Corleone), és annak pöcs fia (Uco=Sonny Corleone csak unszimpatikusabb kiadásban), aki a film során átveszi az apja helyét, de véres bandaháborúba torkollik uralkodása (bár a háború itt előbb van mint az uralkodócsere, de a lényeg ugyanaz). És ebbe csöppen bele Rama, aki a film során rájön, arra az örök igazságra, miszerint, téglának lenni nem olyan jó, mert akár be is falazhatnak. Örökre.

Marát alakító Iko Uwaisnak az első részben nem kellett nagyon megerőltetnie színészi képességeit, mivel a vég nélküli akció nem adott teret neki. Ám a második részben már nyilvánvalóvá vált, hogy, mint a 80-as és 90-es évek nagy akciósztárjainak, neki is csak két arca létezik. Az egyik a szomorú macska tekintet (ez a drámai tekintete), a másik pedig az átlag nézése, mellyel a fél film alatt figyel, és sajnos Ikonak minimális a karizmája, így nem túl élvezetes a két nézése közti váltakozást figyelni. Bár szerepe szerint ő a LEGJOBB harcos szerte a Indonéziában, mégis az eseményekkel csak sodródik, a végső autós üldözés előtt inkább csak bunyózik, minthogy a cselekményt valamiféleképp irányítaná.

Ez a feladatkör a feltörekvő maffiózóra Bejora, és az apja szárnyai alól kifurakodó Ucora marad. Bejo kimért és mindig szép öltözékben szerepel, sántikál egyik lábára, ezért bottal jár. Ő vele kezdődik a film, ahol már rögtön bebírjuk határolni szerepkörét, mivel kinyírja és elföldeli Rama tesóját, egy okoskodó nagy monológ után. Persze, aki régen látta az első részt, annak ez a jelenet kissé homályos lesz. Uco pedig, a maffiafőnök gőgös pöcs fia, egy ordas nagy klisé, egyetlen funkciója az, hogy ellentmondjon apjának, hőzöngjön, és közben a mellét verje, hogy mekkora nagy ász is ő. Pedig sikereinek, már ha lennének, inkább Ramának köszönheti, mintsem az önfejű természetének.

A film mindeközben görcsösen próbál stílusosnak tűnni, ez a bunyók alatt ez működik is, a remek operatőri munka miatt. De az már egy másik dolog, hogy a szünetekben feleslegesen pozőrködik mindenki: a legtöbb szereplő a legmenőbb öltönyben, napszemcsiben feszít (még szobában is!) és kimért, de halálosan komolyan gondolt klisés dialógusban kommunikálnak egymás közt. Ebben a filmben humornak nyomát sem lelhetjük (még ironikus kiszólás sincs, pedig a 8-9 verekedés után azért Rama csak benyöghetne valamit). Ez a halálos komolyság még a mellékszereplőkön is érződik. Szám szerint három bérgyilkos van, az első egy csöves (akit Yayan Ruhian alakít, ő az első részben is szerepelt, mint Mad Dog a toronyház veszett kutyája), nagy a szakálla, és haja, őróla egy kis háttérinfót is megtudunk (kidobta az asszony, mert gyilkol) ezért kicsit meg is tudjuk sajnálni a film során. A további kettő egy napszemüveges lány, aki két kalapáccsal gyilkol, és egy srác (aki a testvére, vagy párja a lánynak, igazából nem derül ki) aki egy baseball labdával öl. Ezek annyira badassnek vannak beállítva, de akár egy rajzfilmben is szerepelhetnének. Komolyan, a napszemüveges lány fényes nappal egy metrón végez áldozatával, és annak testőreivel, ami egy remek bunyó (bár kicsit, mintha az Oldboyból nyúlták volna), de az már nincs megmagyarázva, és ordas dramaturgiai hiba, hogy a tömött metróról hogyan jut ki, a nyakig véres lány? A baseball labdával gyilkolászó srác, pedig egy vicc.

És náluk a legszembetűnőbb, hogy a konkurens maffia tagjai mennyire nincsenek felfegyverkezve, egy jó harcos egy tucatnyi emberrel végezhet anélkül, hogy bárki előkapna egy stukkert.

 A film mentalitását leginkább a végső boss fight-al lehet megfogni. Miután Rama egyedül puszta kezével/lábával felszámolta a rivális bandát (kérdéses, hogy a film elején miért nem rögtön azzal bízták meg, hogy nyírja ki az egész maffiahálózatot, simán menne neki, szerintem) és leszámolt két bérgyilkossal is, találkozik egy addig nagyjából 10 percig szereplő szakállas fazonnal, a konyhában. Épp ennivalót készítenek a szakácsok és kukták, amikor Rama bevonszolja magát. A séfek észreveszik őt, és a szakállas fickót, aztán egy szó nélkül libasorban kimennek az ajtón. Sehol egy kérdés Ramához, hogy miért vérzik, tudnak-e segíteni. Nem, ők meg sem lepődnek ezen, mintha mindennapos lenne a konyhában, hogy vérző emberek járkálnak ki/be. Majd megkezdődik a bunyó, a film lényege azzal a szakállas emberrel, aki egy szót sem szól a film alatt, de mégis ő a legjobb, az egyedüli aki Rama szintjén mozog, kvázi majdnem ütésálló. A konyhában dolgozók pedig nem tudom hova mentek, de holtbiztos, hogy nem a főnökhöz, aki egy ajtóval arrébb vacsorázik.

Bár a film sokszor logikátlan, de mint ahogy a kritikám elején említettem, folytatásként kezelem a filmet, és az elődjéhez képest szinte kirobbanó a fejlődés, történet, látvány és komplexitás terén. Bár így sem tökéletes a végeredmény, maffiafilmként nem állja meg teljes mértékben a helyét, harcművészeti filmként kiválóan teljesít.

Eredetileg egy 6-ost akartam neki adni, de az akciók olyan zseniálisak, hogy bőven plusz egy ponttal feljebb rúgja magát a film.  7/10.

Az 1990-es évben a rajongók, két Dragon Ball Z mozifilmet is láthattak, ugyanis a Világ legerősebb embere mellett a Hatalom fája is bemutatásra került. A cím hallatán egy fura kérdés fogalmazódhat meg az emberben, hiszen a címszereplő nem más, mint egy fa. Tényleg egy fa lenne a legnagyobb ellenfél ebben az alkotásban? A válasz igen, de azért szerencsére egy kicsit bonyolultabb a helyzet, mint ahogy azt elsőre gondolnánk.

Egy különleges csapat érkezik meg a Földre, méghozzá Turles, a csillagharcos vezetésével. A céljuk, hogy elültessék a hatalom fáját, ami aztán elszívja majd az összes energiát a bolygón. Az első gyümölcs beérése után a Föld felszíne sivataggá változik, az élet eltűnik, a gonosz pedig hatalmat szerez. Gokunak és barátainak nem csak a gyilkos csapattal és Turles-szel, hanem az idővel is meg kell küzdenie…

Érdekes és jópofa történetet kaptunk, ám hazudnék, ha csak ennyiből állna ez a movie. A felettébb érdekes alapgondolat mellett egy újabb adag leckét kapunk a csillagharcosok gonosz felfogásából, amit jelen esetben Turles testesít meg. A hatalomvágy, a gyengék leigázása, az univerzum feletti uralkodás a cél, és ehhez a szokásos receptet használja fel. Kinéz egy ártatlan bolygót, ahol megmutathatja az erejét. Azonban hiába van tisztába azzal az aprósággal, hogy Kakarotto is a Föld nevű bolygón él (ugyebár neki kellett volna elpusztítania, de beverte a fejét a landolás után), azt már nem tudja Turles, hogy az eltelt évek alatt olyan szintre jutott Goku, ami szinte egyedülálló a csillagharcosok között. A csata tehát elkezdődik, a kérdés már csak az, hogy mikor fejeződik be, ugyanis a fa folyamatosan szívja a bolygó életerejét.

Továbbra sem kellett szuper csillagharcos szintre ugrani ahhoz, hogy a béke ismét beköszöntsön a Földre, de hála a jól felépített és érdekfeszítő történetnek, a játékidő úgy telt el, hogy szinte észre sem vettük. Turles egy kissé Raditz-ra és Nappára emlékeztetett, vagyis az ízig-vérig csillagharcos emberre, akinek a motivációját már kívülről tudhattuk a film megtekintése előtt. Azonban ez mit sem vont le a film értékéből, ugyanis a DBZ egyik legfontosabb kérdése mindig is az volt, hogy kik azok a csillagharcosok. Szóval mindig pozitívum találkozni egy újabb névvel, aki a Vegeta bolygóról származik és testvérként tekint Gokura. A Hatalom fája tehát tovább színesítette a Dragon Ball franchise, már eddig is elég sok színben pompázó szobrát.

Nagy port kavart az Éhezők viadala – A kiválasztott 1. részének a fogadtatása. Ugyanis sokan úgy gondolják, hogy ez a rész csupán a gonosz Hollywood egyik legújabb pénzszerző projektje volt, és magát a történetet és a franchsie-t nem vitte előrébb. Tényleg így lenne? Tényleg felesleges ez az új divat, miszerint ketté kell bontani az egyes szériák utolsó részét? Ha jobban megvizsgáljuk, akkor rájöhetünk arra, hogy ez bizony egy kétoldalú dolog. Részben tényleg a pénz a fő szempont a stúdióknál, hiszen egy plusz epizóddal akár 2-300 millió dollárra is szert tehetnek, de bizony van ennek egy másik oldala is. Nézzük is hát…

Ugyebár sokan úgy tartják, hogy Hollywoodban kihalt a kreativitás, nem alkotnak, hanem csak pénz szereznek. Hol vannak már a 3-4 órás eposzok, hol vannak az elgondolkodtató, korszakalkotó filmek. Kérem szépen, ebben a lejtmenetben – már, ha lehet így nevezni – mi nézők is közrejátszottunk. Hány embertől hallom azt, hogy „jajj ez a film hosszú… jajj ez a film unalmas… stb”. Egyszerűen a többség már nem vevő arra, hogy 3-4 órán át bent üljön a moziban. Persze kivételek vannak, hiszen a Hobbit és a Gyűrűk Ura filmek is eléggé hosszúra lettek vágva, de ezzel nincs is gond. Hiszen, ha igényes a munka, akkor jöhetnek a játékpercek. Aztán jött egy új divat. Feldarabolták az utolsó epizódokat, és megszülettek a Part 1 és Part 2-es alkotások. Harry Potternél és a Twilighnál nem volt hangos a nép, azonban idén jött a Kiválasztott, és a pénz lett a téma. Tény, a film a feldarabolás miatt egy kissé lapos lett, nem vitték túlzásba az akciózást, nem vert a szívünk percenként 200-at, de mégis egy olyan láncszem lehet a Mockingjay, ami felemelheti az egész franchise-t, és oda juttathatja el, ahová tartozik, a kiváló könyvadaptációk társaságába. Ehhez azonban meg kell várnunk a következő, azaz a végső epizódot is. A szerva tehát Hollywoodnál van, és ha nem hibázzák el, akkor érdemes volt időt szánni az Éhezők viadalára.

Tény, lehet majd azzal jönni, hogy utólag mindent könnyebb értékelni, de tegyük hozzá, hogy sokszor, sőt rengetegszer az a baj egyes filmeknél, hogy az egyik össze van csapva, a másik túlságosan is el lett nyújtva stb. Mégis mi lenne akkor a megoldás? Sose lesz olyan, hogy mindenki állva tapsol majd egy film után, mert ez lehetetlen. Így inkább azt mondom, hogy legyen kettévágva az utolsó rész, és engedjék kibontakozni a történet, hogy végül egy megfelelő lezárást kapjunk egy sikeres és tényleg kiváló franchise-hoz. Ráadásul a Kiválasztott első része már csak azért sem lett elrontva, mivel a könyv ezen szakasza is pontosan ugyanezt hozza. Csak, hát a könyvnél egyből tudjuk tovább olvasni a történéseket, itt meg várnunk kell 1 évet. És igazából ez a baja az embereknek, a várakozás. Ezzel viszont nem lehet mit kezdeni. Jövőre viszont, ha újrázza valaki az összes részt, és egyben látja majd a produkciót, akkor újra tegye fel a kérdést. Tényleg hiba volt kettévágni a lezárást?

Nincs is annál nagyobb csalódás, mint mikor elképesztően vársz egy filmet, majd a stáblista után úgy jössz ki a moziból, hogy bár vissza lehetne pörgetni az időt két órával korábbra, és bár ne tért volna vissza az a duó, amelyik az első fellépéskor óriási show-t csapott. Ugyanis a Farrelly-fivérek óriásit hibáztak, és elhozták azt a Dumb és Dumber folytatást, amit nem kellett volna, mert a gördülékeny ökörködésből egy baromi nagy erőlködés lett.  

20 év telt el a két dilibogyó legutóbbi feltűnése óta. Dumb, egy szanatóriumban múlatja az időt, mióta álmai asszonya elutasította, Dumbernek pedig sürgősen új vesére van szüksége. Mit ad Isten, kiderül, hogy van egy felnőtt lánya, a tökéletes donor, akit már csak meg kell találnia. A cél tehát ott lebeg a szemük előtt, azonban az oda vezető út nem éppen akadálymentes…

Attól függetlenül, hogy az első Dumb és Dumber film a kedvenc vígjátékom, és hogy nagyon vártam az idei visszatérést, valahogy mégsem tettem magasra a lécet, ugyanis biztos voltam abban, hogy azt a lécet, amit az első felállított, azt esélytelen megugrani, de még talán megközelíteni is. A felvetésem sajnos beigazolódott, mert Jim Carrey és Jeff Daniels hiába tértek vissza 20 év után, a poénjaik pont annyira rozsdásodtak be, hogy a film ne tudjon felemelkedni. Míg az első rész viccei mondhatni zsigerből jöttek, addig itt minden egyes momentum azt sugallta, hogy a poénok megírása közepette semmi sem ment tökéletesen. Bár tény, hogy néhány esetben sikerült megidézni a régi film hangulatát, és voltak igazi Dumb és Dumberes poénok, ám ez csak a film egy nagyon kis részét jelentették.

Ráadásul a mostani film története sem szolgált olyan izgalmakkal, mint 20 évvel ezelőtt. Akkoriban az egyszerű, de nagyszerű szlogent használták Farrelly-ék, most azonban megpróbálták bonyolítani a helyzetet. Túl sok szál, túl kevés csúcsrajáratás, és rengeteg izzadságszag. Arról már nem is beszélek, hogy a stáblistás jelenetet is mennyire erőlködve nyomatták az ember arcába. Mondjuk ettől függetlenül megérte várni rá, de talán tényleg jobb lett volna egyből a film után elsütni.

Szóval összességében nem voltam megelégedve a látottakkal, mert az ember egy kicsit többet várna egy olyan film folytatásától, ami ott van a kedvencei között. Azonban nem tudom azt mondani, hogy nézhetetlen, egyszerűen csak kevés. Csalódáskeltő, de aki szereti Dumbékat, DE nem rajong értük, az tehet vele egy próbát, mert úgy nem éri nagy csalódás, és a végeredmény sokkal szebb lehet. Mindenesetre 20 év múlva kérem a trilógia záró darabját! 4,5/10

Végéhez értünk J.R.R. Tolkien A hobbit című könyvéből készült filmtrilógiának. Bár az alapanyagot nem olvastam, a Gyűrűk Urának mind a könyves, mind a filmes változatának nagy rajongója vagyok, ezért is ért (többek közt) engem is arculcsapásként a Váratlan Utazás már-már mítoszromboló bárgyúsága. A Smaug pusztaságával az alkotók kiköszörülték a csorbát, mert bár tovább folytatták a könyv gyakorlatias megerőszakolását (Legolas CGI-kék szemétől és Evangeline Lilly érzelgésétől szerintem az is a falat kaparta, akihez nem jutott el az info, hogy ők csak az akciójelenetek számát növelendő kerültek a filmbe, no meg egy teljesen felesleges és röhejes szerelmi háromszögféleség megteremtése végett), a film sokkal élvezhetőbb, sőt, minden elemében vállalhatóbb volt az első résznél. Ezek után egyetlen elvárásom Az öt sereg csatájával szemben csak annyi volt, hogy ezt a szintet hozza, amit, ha nem is maradéktalanul, de teljesített a film.

A történet ott folytatódik, ahol az előző rész abbamaradt, vagyis Smaug, a sárkány elszabadult és Tóváros lakóit fenyegeti. Az ő pusztításával nagyon dinamikusan indul a film, de gyorsan eltűnik a színről, hogy aztán a következő majd' egy órában ne is nagyon találkozzunk további izgalmakkal, egészen a címadó mozzanat kezdetéig. Furcsa ez a kiegyensúlyozatlanság Peter Jackson-tól, aki eddigi Tolkien-adaptációiban mindig ügyesen váltogatta az akciót, az egyéb párbeszédes jelenetekkel, míg ebből a szempontból ez a film abszolút két részre esett. Szerencsére a látvány, a hangulat és a színészek így is megmentik az unalomba fulladástól az első órát, utóbbi kapcsán a Tölgypajzsos Thorin-t alakító Richard Armitage játékát érdemes kiemelni, ami a harmadik részre nagyon kiforrottá vált. Egészen hátborzongató, ahogy megjeleníti a "sárkánykór" elhatalmasodását a karakteren, teljesítményével mindenkit lemos a vászonról Martin Freeman-estül, Ian McKellen-estül, akikre így sem lehet panasz.

Maga a címbéli csata olyan, amilyet Peter Jackson-tól várni lehetett: grandiózus, extra látványos, végig feszes, nem ereszti a nézőt egy pillanatra sem (és persze vértelen, hogy a PG-13-as besorolásnak megfeleljen). Ami az előző részekben elképzelhetetlen volt az most megvalósult: komolyan van okunk a főszereplők életéért aggódni, feszült, izgalmas harci jelenetekben csapnak össze az orkokkal, legyen szó a törp-csapatról, Legolas-ról vagy Tauriel-ről. Persze, aki már a Gyűrűk Ura második-harmadik részében is megcsömörlött a játékidő nagy részét felölelő csatajelenetektől, annak ez a film sem lesz a kedvence.

A katasztrófális első rész után a folytatásokkal Peter Jackson-éknak sikerült egy el- és befogadható szintre emelniük a szériát. A záró epizód ingadozásai ellenére is szépen vitte tovább és zárta le az első két rész ívét és, bár a kis túlzással számomra a Hobbit-trilógia egyetlen momentuma sem tudta visszaadni azt az egyedi hangulatot, történetvezetést stb., ami miatt a Gyűrűk Ura-filmek személyes kedvenceim közt foglalnak helyett, a korrekt második és harmadik résszel az alkotók végül nem taposták teljesen földbe saját és Középfölde lakóinak renoméját.

7,5/10