„A Bodom 2014. december 13-tól lesz megvásárolható Magyarországon (Paypal, Visa, vagy Mastercard szükséges), digitális formátumban (video-on-demand). Bővebb információkat a film facebook-oldalán találtok.”

Ez hiányzik a hazai filmgyártásból. Ez az a járható út, amit Amerika már rég felfedezett magának, és aminek hála giga bevételekre tudtak szert tenni (15 ezer dollárból készült a Paranormal Activity és majd’ 200 millió dollárt szedett össze világszerte. Itthon is nagy sikere volt a filmnek). A found-footage horror műfaj az, amihez nem szükséges hatalmas büdzsé, csupán egy remek ötlet, illetve egy vállalkozó szellemű stáb. A Bodomnál mind a kettő megvolt, a végeredmény pedig mindenképpen dicséretreméltó.

1960-ban, Finnországban egy brutális gyilkosság történt a Bodom-tónál. A tragédia megrázta az egész országot, az évek során pedig legendává nőtte ki magát a tragikus esemény. Annikki és Pietari, a két médiaszakos egyetemista útnak is indul, hogy a szakdolgozatukban felelevenítsék a történéseket. A Bodom-tó azonban még mindig hátborzongató…

Már az első percek arról árulkodnak, hogy a készletek nem igen voltak feltöltve, és szinte nulla büdzséből kellett gazdálkodnia a lelkes társaságnak. Azonban ezek a kis „apróságok” nem tudták romba dönteni mindazt, amit Elekes Gergő és Gallai József kiterveltek. Összehoztak egy olyan horrort, ami egyrészt ritka Magyarországon, másrészt pedig fordulatos és a vége felé már nyomasztóan hangulatos. És bár a színészek játéka egy kicsit megmosolyogtató, és a színjátszószakkörök hangulatát idézik, de mégse tudok rájuk haragudni, hiszen olyan ösvényre tévedtek, amit igenis ki kell taposni, és nem lehet egyből végigszánkázni rajta. Bátor és dicsérendő vállalkozás a Bodom, ami remélhetőleg egy hullám elindítója lesz, és amiből a következő években egy egész zsáner alakul ki itthon, Magyarországon. A film ráadásul egy külföldi filmfesztivált is megjárt, ami mindenképpen pozitív visszajelzés a stábnak, és a hazai filmeseknek.

Mindazonáltal a filmet a helyén kell kezelni, mert egyrészt egy alacsony költségvetésű found-footage filmről beszélünk, másrészt pedig a forgatókönyv, és a színészi játék se azt a szintet hozza, amit mindenkinek a gyomra képes befogadni. Tanulni viszont lehet belőle, és amint ezek a hibák ki lesznek javítva, létre is fog jönni az első igazán sikeres magyar horrorfilm. A Bodom csak a kezdet volt. 

Pár hónap blogolás után elérkezettnek látom az időt arra, hogy kicsit közelebb engedjem magam hozzátok, Kedves Olvasókhoz, és bemutassak pár játékot, amit gyermekkorom óta imádok, és akármikor előveszem, ugyanazt az élményt adja, mint akkor. Nem csak a nosztalgiafaktorról beszélek, hiszen legyünk őszinték az idő sok mindent megszépít, hanem többségében zseniálisan megkomponált alkotásokról, amik semmit sem vesztettek csillogásukból az idő múlásával. Nem tagadom azonban, hogy előfordulhat majd olyan produktum is, ami csak számomra klasszikus, de ettől szép a világ, hogy mindnyájunknak különbözik a véleménye egyazon dologról. Lesz továbbá átfedés Remy listáival, hiszen majdnem ugyanannyi idősek lévén, előfordulhat, hogy ugyanazok számunkra a meghatározó címek. Leszögezném, hogy ez nem klasszikus értelemben vett lista, ez inkább felsorolás, nem tervezem sorrendbe állítani a soron következő címeket, mert nem lehet, másrészről erősen szubjektív lajstrom lesz, így kéretik megértéssel olvasni. Hozzátenném még, hogy ad hoc módon írtam meg a most következő sorokat, így semmiféle logikát, vagy sormintát ne tessék benne keresni. Jó szórakozást, és nosztalgiázást mindenkinek!

The Curse of Monkey Island

Igaz, hogy ez a harmadik rész a sorozatból, és a viszonyrendszerek akkor a legérthetőbbek, ha az előző két részhez is volt szerencsénk, számomra viszont ez a rész a legkedvesebb, annak ellenére, hogy nincs egy eredeti pillanata sem! Azt hiszem ebben szerepet játszik a remek rajzfilmszerű grafika is, de valójában a régről ismert poénok itt ütnek a legnagyobbat, itt vannak a legőrültebb karakterek, és a legelborultabb szituációk (na jó, a LeChuck’s Revenge legvége esélyes még erre a megtisztelő címre). Guybrush iszonyat jó arc, annak ellenére, hogy lényegében egy szerencsétlen flótás, a feladványok pedig elég nehezek ahhoz, hogy megmozgassák elrozsdásodott agytekervényeinket. A poénok nagyokat ütnek, talán itt röhögtem a legnagyobbakat, az összes epizódot beleértve, köszönhetően a tálalásnak, mert a képi világ remekül ráerősít a viccekre, szituációkra. Sajnos ebben a részben már nem működött közre sem Ron Gilbert, sem Dave Grossman, sem pedig Tim Schafer, de az új alkotók remekül megoldották a dolgukat, ügyesen követve a mestereik által kitaposott ösvényt. A szinkron és a zene is tökéletesre sikerült, Dominic Armato azóta is elválaszthatatlan Threepwood karakterétől. Ne zavarjon senkit, hogy ez a harmadik része egy sorozatnak, mert önmagában is jó étvággyal fogyasztható, de a teljes élmény érdekében illik belekóstolni az előző kettőbe is, főleg annak tudatában, hogy mind a kettőnek létezik grafikailag felturbózott kiadása. Az ez utáni részeket viszont nyugodtan ki lehet hagyni, mert nem érnek fel ehhez a zseniális ”trilógiához”, még ha sosem derül már ki a Majom Sziget igazi titka egyikben sem, hiába ez a cím.

The Neverhood

Ismét egy kalandjáték, amely egy hihetetlen ötletekkel megáldott csapat alkotása. A srácok valamilyen úton-módon kinyitották a pénzcsapot az akkoriban a játékiparba belekóstolni kívánó DreamWorks Interactive-nál, és kaptak elég időt is, hogy létrehozzanak valami egyedit. Úgy kell elképzelni, hogy az egész világot létrehozták gyurmából, és mi a gyurmavilág díszletei és szereplői között kalandozunk kedvünkre. Az elején vicces alkotás a végére igencsak sötétebb árnyalatokban pompázik majd, de ez nem válik hátrányára egy jottányit sem. Helyenként infantilis poénokkal teletűzdelt (öt perces böfögésről hallott valaki?), helyenként viszont egészen komor mese ez, ami lényegében egy teremtéstörténet, irigységgel, őszinteséggel és barátsággal fűszerezve. Ez így nem hangzik valami épületesen, bevallom a gyurmafigurák viszont olyan ügyesen adják elő a történetet, hogy az valami hihetetlen. A szinkron is találó, a zseniális zenéről pedig csak annyit, hogy érdemes rákeresni YouTube-on a soundtrack-re, mert kérem szépen egy gyöngyszemmel van dolgunk. A feladványok viszont a világhoz mérten is elborultak lettek, emlékszem kis tökös koromban nagyon frusztrált voltam tőle, mert az egy dolog, hogy nem volt megfelelő angol nyelv ismeretem, de ha lett volna, akkor se tudtam volna kitalálni mit akarnak a készítők tőlem. Borzasztó nyakatekert megoldások vannak helyenként, ami elveheti a kedvét a kezdő kalandornak, így én jó szívvel csak tapasztaltabbaknak ajánlanám, bár az egyedi látvány miatt érdemes kipróbálni mindenkinek, aztán majd meglátjátok, marasztal-e a hangulat, vagy sem a feladatok nehézsége ellenére!

Carmageddon 1-2

Meglepően erős váltás, tudom, de gyermekkoromban nővéremmel meg voltunk érte őrülve. Szép idők voltak ezek, ahol tíz évesen nem lettél pszichopata, mert autóval embereket gázoltál pontokért. Nem azt mondom, valójában én sem örülnék neki, ha az én porontyom hasonlóval ütné el az idejét, de végül is mi magunk is emberek lettünk annak ellenére, hogy egy kisebb ország lakosságát mészároltuk le nagyokat kacagva sebesség rekordok döntögetése közben. Máig nem értem kinek jutott eszébe a Stainless Gamesnél a Death Race 2000 című filmből játékot faragni, pláne ilyen vérgőzös állatságot, és pláne nem értem, hogy találtak erre kiadót is, de hatalmas forma volt, az biztos! Olyannyira jó ötletnek bizonyult ez, hogy nem is tudnék hirtelen más játékot mondani ami a csapat gondozásában készült volna. Ha jól emlékszem volt egy halovány történet szál is a dologban, de ebben nem vagyok teljesen biztos, de abban igen, hogy nem volt ember a világon akit ez érdekelt volna. De most komolyan, egy olyan versenyjátéktól, amiben a többi autó lezúzása illetve minél több járókelő minél látványosabb széttrancsírozása volt a cél, mit várhat az ember sztori szintjén? A második részben aztán javult minden, a grafika mellett jobb lett a törésmodell és a fizika is, arról nem is beszélve, hogy kapott remek Iron Maiden számokat is, így még hangulatosabb lett a zúzás. Fekete pont jár viszont azért, mert a metálszámok között valami idióta techno prüntyögés is fellelhető, amivel önmagában nincs bajom, de itt sehogy sem illik a hangulathoz, pláne, hogy önmagában is hallgathatatlanok lettek ezek a számok. Nem tetszett továbbá, hogy voltak a második részben kikerülhetetlen autós ügyességi pályák, amik kifejezetten irritálóra sikeredtek. Értem, hogy próbálkoztak felfrissíteni a monoton öldöklést egy kis változatossággal, de szerintem ez szükségtelen. Ebben a játékban ez a lényeg, és ha megunja az ember a több hektoliter vér látványát, kikapcsolja a játékot és másnap folytatja, így viszont előfordulhat, hogy örökre elmegy a kedve az egésztől az embernek. Természetesen több országban betiltották ezt a gyöngyszemet, Németországban egyébként csak zombik, vagy robotok lehettek az emberek helyett, így nem is volt akkora poén, de mi itt Magyarországon természetesen teljes pompájában élvezhettük eme gyöngyszemet! Ezt a két részt érdemes kipróbálni, az utána érkező TDR 2000-et nem érdemes erőltetni, mert nagyon gyenge alkotás lett. Talán majd a Reincarnation visszavezeti régi dicsőségébe ezt a megfáradt sorozatot!

Rollercoaster Tycoon

Ez volt az első olyan játék, amiben szerepelt a tycoon titulus, mégse kapcsoltam ki öt perc után. A gazdasági verseny szimuláció nehéz műfaj, úgy megcsinálni, hogy ne legyen bonyolult, még nehezebb! Chris Sawyernek mégis sikerült, minden akadályt elhárítania a projekt körül, és egy olyan játékot tett le az asztalra, ami minden elemében lopott valahonnan, mégis fogyasztható lett a végeredmény. Pont, mint egy Tarantino-film! Jó móka volt annak idején vidámparkot menedzselni, annak minden nyűgjével együtt. Poén volt, amikor egy jól sikerült hullámvasútra csak a látogatók 1%-a mert felülni, és azok is temérdek róka komával díszítették létesítményünk járdáit. Vicces volt egyébként még az is, amikor egy befejezetlen hullámvasútra felengedtük a nagyérdeműt, hogy aztán hatalmas robbanással érkezzenek meg valamelyik körhintára. A játék mégsem volt brutális, sőt, nagyon aranyos, és kifejező grafikával rendelkezett. Érdekes egyébként, hogy a gyermekded látvány mögött nagyon komoly rendszer bújt meg, amely mégse követelt az embertől három diplomát, hogy játszani tudjon vele. Ha minden küldetést teljesíteni szerettél volna tökéletes eredménnyel, bizony nagyon oda kellett figyelni mindenre, akkor már kevésbé volt szórakoztató a szó hétköznapi értelmében. Ebben az esetben már inkább az a sikerélmény adta a dolog pikantériáját, hogy az olykor már-már igencsak szemét kihívásokat is teljesítettük. A zene kellemes, klasszikus vidámparki nótákból tevődött össze, a hangok meg inkább csak jelzés értékűek voltak, mert beszéd nincs a játékban, inkább csak a vidámparkba sereglő tömeg által keltett zajok, sikolyok. Kellemes szórakozás egy lusta Vasárnap délutánra, főleg a sandbox mód, ahol mindenféle megkötés nélkül építhetjük álmaink virtuális vurstliját.

Duke Nukem 3D

Abban az időben, amikor a Wolfenstein 3D és a Doom olyan hősök köré épült, akik egy árva szó nélkül aprították le a nácikat és a különböző démoni teremtményeket, jött Duke, és rúgta szét minden útjába kerülő idegen létforma seggét. Elképesztően laza dumája, és macsónak bélyegzett valójában viszont elképesztően suttyó stílusa elvitte a hátán a valljuk be, elég középszerű játékmenetet. Mint sok másik alkotás a listán, ez a játék sem egy első epizód, és nem is az utolsó, de mindenképpen a legjobb! Tulajdonképpen nem más ez, mint egy zsánerparódia, ahol az ügyeletes „jó fiú” megmenti a világot, elképesztően lezser stílusban, napszemüvegben, altesti és verbális poénok tömkelegét durrogtatva, hogy a végén levarrhassa az összes útjába kerülő kisasszonyt. Modern hős ő, aki nem kérdez, csak lő, de mégis győz a végén, akármi is történik. A helyszínek is teszik a lovat a főhős alá, mert hogy, hogy nem mindig valahogy egy sztriptíz bárban, vagy egy pornó moziba vezet az utunk, ha éppen nem valamelyik filmet parodizálja ki egy kampányon keresztül (például az Aliens-et). Lehetőségünk lesz egyébként ártatlan embereket is puskavégre kapni, de mivel főleg hiányos öltözetű táncos lányok lehetnek az áldozataink, és ilyet egy jól nevelt macsó nem csinál, büntet érte a játék ellenfelek megjelenésével. Inkább adjunk nekik egy húsz dollárost, cserébe megmutatják pixelbájaikat nekünk. Ez volt egyébként az első játék (amire emlékszem), melyben szinte bármivel interakcióba léphettünk, legyen az tükör, piszoár, vagy éppen a biztonsági kamerák képei. Nagy poén volt anno kakiló űrlényekre rányitni a toalett ajtaját, vagy éppen bekapcsolni a vetítést a moziban. Nem tagadom, hogy egy idő után fárasztóvá válik a játék, mert van, hogy nem áll másból, mint monoton darálásból, de nem olyan hosszú, hogy ne lehessen végigjátszani. A bossfight-ok sem jelentenek túl nagy kihívást a szürkeállományunknak, inkább csak lőni kell a nagy dögöket, mint a barmok! Grafika terén nem egy nagy eresztés a játék, mert elmosódott, pixeles minden, ez már akkor sem számított szépnek, főleg, hogy nem sokkal később a nyakára érkezett a Quake, ami kicsit más kategória volt, mind kivitelezésben, mind grafikailag. A szinkron bődületesen jó lett, John St. John mély dörmögése zseniálisan alliterál Duke alpári dumáira, a zenék szintén ütősek. Meg kell említenem, hogy létezik egy magyar szinkron is a játékhoz, ami szintén őrült jó lett, annak ellenére, hogy valószínűsíthetően garázsprojektről van szó.

Ha egy film annyira egyedi látványvilággal operál, mint a Kamera által homályosan, jó eséllyel ragad meg a köztudatban, jó esetben egészen kultstátuszi magasságokba emelkedhet. Jelen kritikánk tárgya mégsem tudhatja a magáénak egyik eredményt sem, ennek oka főleg a forgatókönyvben keresendő, de ne rohanjunk ennyire előre.

Mához hét évre az egész világon (vagy legalábbis Amerika-szerte biztos) eltrjedt a H-anyag nevű különösen addiktív és agykárosító drog. Bob Arctor (Keanu Reeves) a rendőrség beépített embere, egy nagyobb kapás reményében él téglaként egy piti drogos banda köreiben. A rendőrségen, ahol mindig csak egy különleges álcaruházatot viselve jelenik meg, két különböző felettesi körből kapja az utasításokat, így fordulhat elő, hogy az egyik oldalról saját maga megfigyelésével bízzák meg. Nem túl rózsás helyzetét tovább nehezíti, hogy emellett a saját elméjét is lassan felemészti a H-anyag.

A film legnagyobb erőssége egyértelműen – és nem túl meglepő módon – a képi megvalósítás. A rotoszkópos technikával készült mozi minden képkockája élmény. Rendkívül egyedi látványvilágot és hangulatot kölcsönöz a filmnek ez a fajta animáció, a színek és formák játéka, helyenként elmosódottsága egészen nyomasztó módon tudja közvetíteni egy beteg világ beteg lakóinak kábítószertől elhomályosult látásmódját. Az egész olyan, mintha egy különösen stílusos és szépen rajzolt képregény lenne mozgóképre álmodva (miközben egy Philip K. Dick-adaptációról van szó).

A másik nem elhanyagolható elem, ami a filmet az emlékezetes alkotások közé emeli, az a színészi alakítások. Biztos nem volt egyszerű a színészek dolga, tudván, hogy játékuk további animáláson megy keresztül mielőtt a közönség elé kerül, de a mimikákat, tekinteteket, rezdüléseket remekül adja vissza a kész termék. Robert Downey Jr. és Rory Cochrane a legjobbak, előbbi parádésan hozza az üldözési mániás, tudálékos genny alakot, utóbbi a megbomlott elméjű, lecsúszott narkós szerepében alakít kiválót. Woody Harrelson, ha nem is túl hangsúlyos szerepben, de szintén remek (mint mindig), Winona Ryder-re sem lehet panasz, egyedül mindenki Neo-ja az, aki kissé unottan hozza figuráját, ami viszont a film legtöbb potenciált rejtő karaktere lehetne.

Egyetlen fájó pontja a filmnek a háttér kidolgozatlansága. A szereplők múltjáról szinte semmit sem tudunk meg (leszámítva egy darab teljesen hasztalan flashback-et Bob múltjából, ami azonban semmilyen fogódzót nem nyújt a jelen vagy a jelenhez vezető út értelmezéséhez), továbbá igaz ez az idő és a hely bemutatására is. Vagy inkább be nem mutatására, ez ugyanis mintha teljesen hiányzott volna az alkotói elképzelésekből, holott a futurisztikus álcaruha, a mindenhol ott lévő megfigyelés és a rejtélyes Új Út nevű rehabilitációs klinika munkássága remek alapot adhatott volna egy, a látványvilághoz felérő környezet megteremtéséhez.

Richard Linklater 2006-os animációs "sci-fi-krimije" emiatt hatalmas kihagyott ziccer a számomra, egy kidolgozottabb háttérrel bíró forgatókönyvvel nagyot is durranhatott volna, így megmarad egy közepesen jó filmnek, mely elsősorban nem mindennapi látványvilágával hat a nézőre, de azzal nagyon intenzíven. 7,5/10

A 2009-es esztendőben a Marvel két Hulk rajzfilmmel is érzékeltette, hogy azért ők is próbálnak alkotni valamit az animációs részleg berkein belül. Az egyik a Hulk vs. Wolverine, a másik pedig a Hulk vs. Thor. Ez a két rajzfilm együttesen alig érte el a 90 perces játékidőt, ám ennek ellenére, két igencsak minőségi produkciókról lehet beszélni. Főleg azért, mert a Marvel animációs részlege nem az igazi, és általában csak a közepes színvonalat képesek elérni. Azonban a zöld óriás tudatta velünk, hogy ha zúzdáról van szó, akkor rá lehet számítani, pláne, ha társakat is kap maga mellé.

Csak semmi pánik! Limuzinsofőr vagyok!!!

Ha van kötelező vígjáték, akkor az a Dumb és Dumber. Ha Jim Carreytől vagy Jeff Danielstől filmet akarsz nézni, akkor az a Dumb és Dumber legyen. Ha minden idők legjobb vígjátékát (tudom-tudom, ez nem az…) akarod megnézni, akkor a Dumb és Dumbert kell megnézned. A Farrelly-tesók kegyetlenül odarakták magukat az 1994-es évben, és egy olyan vígjátékot hoztak létre, aminél esélyed sincs nevetés nélkül végigülni a játékidőt, mert a két főhős garantálja, hogy jól szórakozz!

Dumb: ...Petit...
Dumber: Petit!!!???
Dumber: Eladtad a döglött madaramat egy vak kisfiúnak? Dumb, ez... Petinek feje sem volt!
Dumb: Nyugiiii... visszaragasztottam…

Lloyd Christmas élete egy katasztrófa. Legjobb barátjával él együtt egy lepukkant panelházban, amiben alig néhány holmi található meg. Egy nap azonban a munkája kellős közepén összefut egy gyönyörű lánnyal, Mary Swansonnal, aki az egész életét felforgatja. A story ott kezdődik, hogy Mary a repülőtéren felejti az aktatáskáját, azt a táskát, ami…

Nem kertelek. A Dumb és Dumberben megvan minden ahhoz, hogy tökéletes vígjáték legyen. Kapunk egy szerethető, egyszerű, de jól megírt történetet, amiben a csavarok sincsenek elveszve. Továbbá kapunk két zseniális karaktert, akik a játékidő minden egyes másodpercét bearanyozzák. De ez önmagában még mindig nem lett volna elég a sikerhez, azonban mindehhez társultak a mára már kultikussá váló beszólások, dialógusok és poénok is, melyek megtöltötték élettel Jim Carry és Jeff Daniels karakterét is. Szinte nincsen olyan jelenet, amit így 20 év távlatából ne lehetne felidézni egy beszélgetés során. És én úgy gondolom, hogy az ekkora siker és hírnév nem véletlen. A Farrelly-tesók örökzöldet alkottak!

Vannak intelligens vígjátékok és van a Dumb és Dumber. A dilibogyók azt a stílust követte, amiben a rendezők semmit nem vesznek komolyan. Olyan helyzeteket alakítottak ki, amiknél a néző fekve röhög, míg a karakterek teljesen komolyan gondolják mindazt, amit csinálnak. Sokszor már elhiteti a nézővel a két idióta, hogy a hülyeség az igaz. Teljesen bugyuta és idétlen ötletek és cselekvések látnak napvilágot Dumb és Dumbertől, ám mégis ez adja a sava-borsát az egésznek. Szemtelenül bénák és hülyék, de mégis imádjuk őket.

Világoskék és narancssárga zakó, kutyás kocsi és miegymás, a Dumb és Dumber egy igazi klasszikus, ami milliók arcára csalt mosolyt, és ezt 20 év után is pofátlanul megteszi, mert nem fog rajta az idő vasfoga. Az idei évben ráadásul érkezik a második epizód is, ami ha csak egy kicsit is megközelíti az elődjét, akkor már elégedettek lehetünk. 10/10

Nem vagyok vallásos, így mindenféle előítélet nélkül ültem le megnézni Darren Aronofsky idei filmjét, mely szinte semmilyen vallási csoportot nem hagyott hidegen, több helyen betiltották, máshol talán egyenesen a Sátán eszközeként tekintettek rá. Ez talán nem is áll olyan messze a valóságtól, már amennyiben a Sátán agyunk megzápulásán keresztül kíván hatalomra törni.

Furcsa dolog lehet az életben, amikor az ember, aki mindent elért a karrierjében, úgy dönt, hogy feladja zsíros és jól jövedelmező addigi életét, és új kihívásokba kezd. Nehéz döntés ez, melyet nem mindünknek sikerül meghozni az élete során. Feladni a kényelmeset, a biztosat egy olyan dologért, ami ugyan sokkal kreatívabb, és effektíve saját magunk főnökei vagyunk úgymond, de a Postán ritkán fogadják el a kreatív szabadságot, mint fizetőeszközt. Lucas Pope viszont kemény tökű gyerek, mikor betelt az a bizonyos pohár a Naughty Dog-nál, kilépett és manapság oly divatos indie fejlesztővé avanzsált. Bolond ez a csóka, mondhatnánk, hiszen, egykori cégénél olyan játékokban segédkezhetett, mint az Uncharted széria, vagy éppen a Last of Us, amik feltették a koronát a Sony harmadik önálló konzoljára. Csak ezért a két címért megéri Playstation 3-at venni, tehát Pope úrnak nagyon ment a szekér, és gondolom már kényelmes is volt a helye, de mégis úgy döntött lelécel. Én azt mondom, így utólag, hogy nagyon jól tette! Bár ez idáig még csak egyetlen játékkal jelentkezett, mégpedig jelen cikkünk alanyával, mégis ebben az egyben van annyi potenciál, hogy megelőlegezem neki a bizalmat a következő címéhez is, ami remélem ugyanilyen kreatív lesz, mint eme alkotás.

"Mondtam már Róka, bezártak. Sőt, még pucérak is vagyunk. És hidd el, marhára nem jó itt nekünk!!! Úgyhogy légyszíves menj már hátra, és verd már le az ajtóról azt a kurva lakatot!!!"

Kicsit értetlenül állok a hazai filmgyártás előtt, ugyanis rengeteg példa van arra, hogy kevés pénzből is lehet nagyszerű filmet forgatni. A skandinávok, a spanyolok is képes arra, hogy a fű alatt elkészítsenek olyan alkotásokat, melyekre a környező országokban is felfigyelnek, itthon pedig egyenesen imádják őket. Mi miért nem ezt az utat járjuk be? Vagy vígjáték, vagy valami brutál nagy dráma kerül ki a hazai filmesek kezei közül, legalábbis, ami a fősodrást jelenti. Azonban néha-néha azért így is sikerül alkotni, és így is sikerül olyat létrehozni, ami legalább itthon kultfilmmé tud avanzsálódni. Kapitány Iván és Rudolf Péter a 2001-es esztendőben lefektették az Üvegtigris trilógia alapjait.

Lali, az amerikai álom követője, és az Üvegtigris nevezetű büfé üzemeltetője, Gaben az autónepper, Róka a piti üzletkötő, Sanyi a kissé gyogyós hajléktalan, Csoki a nagydumás pénzszerző, és Cingár a szaxofon mágus. Ők hatan azok, akik a hátukra vették az egész Üvegtigrist, és felvitték a csúcsra, már ami a magyar nézőközönséget illeti. Tulajdonképpen a film nem szól semmiről, csupán néhány napról, amit végig követhetünk a szereplőkkel. Épp ezért nekem néha Tarantino jutott eszembe. No, nem azért mert annyira zseniális lenne a mű, hanem, mert a dialógusokra fektették a hangsúlyt. Történet nuku, csak és kizárólag a párbeszédek, a karakterek, a helyzetkomikumok, és az életérzés, mely átjárja az egész alkotást, jelentették a kerek egészet. A kilátástalan helyzet, az álom hajkurászása, a sodródás és a keserű poénkodás. Nagyjából ezek azok, amik jellemzik az Üvegtigrist.

"Anyámmal élek, Babettával járok, macskám van... én ne legyek kemény, öcsém?"

Személy szerint én soha nem voltam nagyon oda az Üvegtigrisért, ám ennek ellenére már jó néhányszor láttam a filmet. Számomra túl nagy kontrasztot képes kreálni a zseniális és az unalmas részek között. Tény, maga az alkotás az érzésekre ad igazán, és azt akarja, hogy magával rántson a játékidőre. Ezt többnyire képes is elérni, de minden egyes csúcsrajáratás után egy óriási hullámvölgy érkezik, ami egész egyszerűen összedönti az addig felépített várat, és ilyenkor már hiába bukkan fel egy-egy jópofa karakter. Telnek a percek, nincsenek jól megírt dialógusok, nincsen semmi, csak az időpocséklás. Aztán persze megint jön egy pár perces zsenialitás, majd megint semmi. Szóval igen, ez az a film, ami vagy az első pillanattól kezdve megfog, vagy soha nem lesz olyan közelségbe veled, hogy teljes mértékben élvezd a játékperceket.

Így végül arra jutottam a filmmel kapcsolatban, hogy nagyon jó, remek színészekkel feltöltött alkotás (Reviczky Gábor még mindig a legnagyobb!), de hiányzott egy utolsó lépés, ami tényleg felejthetetlenné tudta volna varázsolni. És továbbra is a Zimmer Feri a legjobb a szememben (Hozzátartozik, hogy nem sok magyar vígjátékot láttam). Mindenesetre, aki eddig még nem látta, az mindenképpen pótolja, mert, ha elkap a film hangulata, akkor nem fog elengedni. 7/10