Egy vicc: Sztálin megkérdezi a filmügyi titkártól, hogy hány filmet forgatnak a Szovjetunióban. A titkár azt válaszolja, olyan 20-30 körül évente. Sztálin visszakérdez: És mennyi ebből a jó film? A válasz: Hát, olyan 4-5 darab. Sztálin: Akkor csak azt a 4-5 darabot készítsék el. Ez szerintem bőven elég bevezetőnek, hiszen már ebből sejthetjük milyen körülmények között fogant ez a film.

A legutóbbi rajzfilmes listám kommentjeit elnézve, sokan nem vették észre, hogy a 80-as, 90-es évek legjobb rajzfilmsorozataiban csak olyanok voltak megemlítve, amik azokban az évtizedekben készültek. Így természetes, hogy kimaradt néhány, sőt sok, igazán nagy klasszikus is. Azonban, mivel az elmúlt 80-90 év során egy rakás kiváló sorozat készült, ezért bátorkodtam szétszedni két részre a rajzfilmek felidézését.

Magyarán szólva a 80-as évek előtt készült rajzfilmsorozatok lesznek láthatóak ebben a toplistában, amibe természetesen bele lehet kötni (csak felesleges :D ), de úgy hiszem, hogy a többségük azért még ma is bőven nézhető, sőt szinte az összes veri a mai Cartoon Networkös, meg egyéb rajzfilmes csatorna felhozatalát. Szóval nézzük is hát azokat a nagy öregeket.

Martin Lawrence és Eddie Murphy nem azok a fajta színészek, akik elsősorban drámai szerepválasztásaikról lennének híresek. A két nagydumás afro-amerikai színész karrierjét minden tekintetben a vígjátékok és akció-vígjátékok határozták meg, más műfajokkal még átfedésbe is ritkán kerültek, nem is fenyegette őket soha díjeső alakításaik nyomán. Jelen kritikánk tárgya, mely szerintem egy méltatlanul alulértékelt film, azonban bőven tartogat drámaiságot a sziporkázó szövegelések mögött megbújva.

 New York, 1932: Claude Banks (Martin Lawrence) és Ray Gibson (Eddie Murphy) a szerencsétlen véletlentől vezérelve kénytelen alkalmi szeszcsempésznek állni, hogy kiegyenlítsék tartozásukat a gengszter Furkó Johnson felé. Útjuk a rasszizmus hagyományait még javában ápoló Mississippi állam felé vezet, ahol hamar le is kapcsolják őket és egy gyilkosságot is a nyakukba varrva rövid úton életfogytig tartó börtöntbüntetésben részesülnek, amit egy feketék számára fenntartott állami létesítményben kell letölteniük. 

Az ítéletet követő bő egy órában végigkövethetjük Claude és Ray benti életét. Látjuk hogyan válnak a közösség tagjává és egymás barátaivá, hogyan dédelgetik a szabadulás álmát és hogyan vesztik el azt fokozatosan, miközben ők is menthetetlenül megöregszenek. Egymással nem túl szorosan összefonódó jelenetek váltják egymást, amik elképesztően szellemes párbeszédekkel és szituációkkal megspékelve festik fel hatvan eltelt év távlatában ezeket a folyamatokat.

A laza történetvezetés és a remek humor nélkül a két főszereplő és a körülöttük élők gyászos sorsának finom érzékeltetése sem sikerülhetett volna. Nincsen erőltetett giccs, érzelgősség vagy pátoszos szózatok a szabadságról, csak szabadszájú fekete srácok, akiktől elvették az életüket. Nüansznyi pillanatokban tűnik fel a helyzet tragikussága, mint a közvetlenül a szabadulása előtt inkább a halált választó rabtárs esete, vagy amikor a már megöregedett Claude kipillantást nyer a 80-as évek megváltozott világára. Az ilyen és hasonló jelenetek érzelmi mélysége épp úgy megérintik a néző szívét, mint a végig egyenletesen magas szinten teljesítő humor a rekeszizmait.

Bár korábbi és később filmjeik szintjéhez képest az Életfogytig sem követelt színészi teljesítményben sokkal többet Lawrence-től és Murphy-től, alakításaikban minden megvan, ami ezeknek a karaktereknek az életre keltéséhez kellett. A drámai vonal nem túl tolakodó és mégis hatásos érzékeltetése elsősorban Ted Demme rendező és a forgatókönyvírók érdeme, ugyanakkor a két színész is hozzá tudta tenni azt a bizonyost pluszt, aminek köszönhetően elképzelhetetlen lenne ez a film más szereposztással. A kiváló zenei aláfestésről is emlékezzünk meg egy mondat erejéig, Wycleaf Jean és R. Kelly munkássága igazán hangulatos zenei hátteret ad a filmnek.

Összességében egy hollywood-i maníroktól mentes, könnyen befogadható film az Életfogytig, ami amellett, hogy iszonyúan vicces, visszafogottan stílusosan pengeti meg a mélyebb érzelmi húrokat és ettől válik olyan jól működővé és szerethetővé, hogy bárkinek bátran ajánlható. 8/10

Uwe Boll filmet egyedül nézni kész öngyilkosság. Egy baráti társaságban azonban könnyebben emészthető, mint hinnénk. A legendásan rossz rendező az élete során sok játékadaptációt rendezett, de talán az egyik leghíresebb, és legrosszabb alkotása a Holtak háza, mely pont annyira ótvar, mint amilyennek beállítják. Az Asylum ehhez képest maga a mennyország!

Egy csapat, bulizni vágyó fiatal egy közeli szigetre szeretne utazni, ahol a hírek szerint egy oltári nagy buli zajlik. Azonban a helyszínen a normális emberek helyett vérengző zombik tálalhatóak, akik az élő emberek életére törnek…

Igazság szerint nem is lehet sok mindent írni erről a filmről, mert annyira rossz, hogy arra már nincsenek szavak. A rendezés, az operatőri munka, és a színészek is kegyetlenül rosszul tolták, valamint se hangulat, se épkézláb látvány nem járta át az alkotást. A forgatókönyvről pedig már nem is beszélnék, mert az mindenen túltesz. Mondjuk mit is várhatunk egy Uwe Boll filmtől… A film amúgy egy 1996-ban megjelenő, fénypisztolyos játéktermi játék alapján készült, mely a House of the Dead nevet viselte. Hát annyi biztos, hogy a játék sokkal szórakoztatóbb lehetett, mint maga a film. Azonban egyetlen egy dolog miatt nem tudok rá egy pontot adni, mégpedig Jürgen Prochnow feltűnése miatt. A végeredmény természetesen tőle függetlenül is rémes, de legalább nem végzetes. A papíron (IMDB) minden idők 16. legrosszabb filmje tehát 1,5/10-et kap.

Steven Spielberg kitalálta, Chris Columbus megírta, Richard Donner pedig megrendezte az 1985-ös évben a Kincsvadászok című családi kalandfilmet. A nosztalgiafaktor benne van, a kalandozás garantált, de sajnos az idő vasfoga is kikezdte az alkotást, így 2014-ben már messze nem nyújt olyan élményt, mint az idejében. Ez pedig azt jelenti, hogy bár a film a mai napig nagy sikernek örvend, de nem tudott olyan magasságokig eljutni, mint mondjuk a Szörnyecskék, az E.T, vagy a Reszkessetek betörők.

Mikey és Brand, a két testvér barátaikkal nekivágnak a világnak, hogy egy régi térkép alapján megtalálják az eltűnt kalózkapitány kincsét, amivel kilábalhatnának az anyagi gondokból, és megtarthatnák az otthonukat. Az útjuk során azonban nem csak a csapdákkal kell megküzdeniük, hanem egy körözött bűnözőkből álló családdal is, akik szintén a kincs nyomába erednek…

A legnagyobb baj ezzel a filmmel, hogy az idő kikezdte, így eltűnt belőle az a báj, aminek át kéne járnia egy efféle családi, gyerekekkel teletűzdelt kalandfilmet. Bár aranyos, meg látszik, hogy egy minőségi stáb dolgozott a filmen, ám a dialógusok, a gyerekek színészi játéka egész egyszerűen idegesítővé váltak az évek alatt. És pont emiatt nem tudom egy lapon említeni egy Szörnyecskékkel, egy E.T-vel, vagy egy Reszkessetek betörőkkel. (Ha csak az említett rendezőknél maradunk). A felsorolt filmeknél nem jelent meg ez a probléma, holott ezek sem mai darabok. Ráadásul a Kincsvadászok több, mára már igencsak befutott színészt vonultat fel. Gondolok itt Sean Astin-ra, Josh Brolin-ra, vagy éppen Joe Pantoliano-ra, de említhetném még a 80-as évek egyik legfelkapottabb gyerekszínészét, Corey Feldman-t is.

Bár az igazság az, hogy ez a film tényleg csak a gyerekeknek szól, de a bugyuta, egyszerű kivitelezést akkor sem lehet elfogadni. A barátság és a család fontosságát egy kicsivel komolyabban is lehetett volna szemléltetni. Azonban ennek ellenére is élvezhető a film. Jók és ötletesek a kalandozások során felbukkanó akadályok, tipikus balfék rosszfiúkat kapunk, aminek hála tényleg a fiataloknak szorítunk. Vannak benne poénos, és jópofa jelenetek, így összességében nem tudok rá haragudni.

A Kincsvadászok talán soha nem fog a feledés homályába merülni, de az elit társasághoz sem fog csatlakozni. A legfontosabb versenyszámban, az idővel való versenyfutásban alulmaradt, és emiatt csak egy bizonyos réteg kedvencévé tudott válni. De ezzel nincs is probléma. Nem jöhet mindig össze a teljes siker. 6,5/10

Mindenki szereti a játékokat. A jó játékokat meg pláne. Az ezredforduló környékén hatalmas változások jelentek meg a konzolos, illetve PC-s játékiparban, főként a kinézet és a játékmenet terén. A grafika mondhatni csúcs volt, a számítógépekbe már komoly alkatrészek kellettek, hiszen nem lehetett mindig csak Doom-ozni vagy Jazz Jackrabbit-ezni. Bár ezek a játékok is jók voltak, sőt… de amikor kijött egy GTA 3, Call of Duty, Tomb Raider, akkor azért már más volt a helyzet. A suliban mindig azon ment a versengés, hogy ki, milyen játékot tud beszerezni, és milyen gyorsan tudja azt kipörgetni.

A lista megpróbál a régebbi játékokra fókuszálni. 2005 után nem igen szerettem volna menni, mert akkor még nehezebb lett volna összeszedni a játékokat. A következő sorokban olyan játékokról olvashattok, amik hatalmas népszerűségnek örvendtek az idejükben, de még akár ma is bármikor le lehet eléjük ülni. Talán hiányos lesz sokaknak a lista, de nehéz az összes játékot végigtolni. Azonban összegyűjteni 15-öt, amire tuti biztos, hogy emlékezni fogunk a jövőben is, azt már nem. Szóval következzen 15 PC játék, amit soha nem fogunk elfelejteni! (NEM TOPLISTA! NEM MINDEN IDŐK 15 LEGJOBB JÁTÉKA!)

Áldás és szeretet mindenkinek, a blog új szerzője vagyok, aki mostantól kreff03 néven igyekszik kritikáival tovább öregbíteni a Supernatural Movies hírnevét. Ízlésemet tekintve a horroron és a romkomokon kívül gyakorlatilag mindenre vevő vagyok, ennek megfelelően igyekszem minél változatosabb filmográfiai tapasztalatokkal színesíteni az oldal palettáját. Elsőként fogadjátok szeretettel tőlem a hamarosan mozikba érkező Förtelmes Főnök 2 értékelését.

Nick (Jason Bateman), Kurt (Jason Sudeikis) és Dale (Charlie Day) megszabadultak főnökeiktől és most saját vállalkozásba kezdenének, egyedül csak egy tőkés befektető hiányzik, aki a szárnyai alá venné a projektet. Ez lesz Bert Hanson (Christoph Waltz), aki viszont csúnyán csőbe húzza őket, annak érdekében, hogy rátehesse a kezét az ötletükre, a fiúkat teljesen kisemmizve. A csőd elkerüléséért a szerencsétlen hármas ismét a bűn útjára lép: elhatározzák, hogy elrabolják Hanson elkényeztetett fiacskáját, Rex-et (Chris Pine), a váltságdíjból pedig megmentik a céget. Természetesen állandó bűnügyi tanácsadójuk, Anyabaszó Jones (Jamie Foxx) is feltűnik a színen.

Először is le kell szögezni: a film színvonala messze elmarad az előző résztől. A rendezés, a színészek játéka és a nem túl acélos lábakon álló sztori mind-mind kapkodást és sietséget sugallnak. Kapunk rengeteg pacsizást (de TÉNYLEG rengeteget!), haverkodást, még több egymás szavába vágó szövegelést (nem tudom mit esznek a hollywood-i forgatókönyvírók azon a vígjátéki elemen, hogy a nehéz helyzetbe keveredő főszereplők úgy pofáznak párhuzamosan hadarva, hogy abból épp csak kihámozni lehet, hogy miről van szó), csak épp jó poénból kevesebbet.

A retardált Dale, a csak a farka után menő Kurt és a beszari Nick minden tette és mondata kiszámítható, helyenként pedig egészen erőltetett módon reflektálnak a fentebb vázolt személyiségjegyekre. Mindez persze nem újdonság az előző rész után, csak most épp mindebből kétszer annyit kapunk, ez pedig a történet mögött megbúvó nulla kreativitással párosulva sokkal inkább vezet ötlettelen és kínos jelenetekhez, mintsem önfeledt szórakozáshoz. De most komolyan, ki tud röhögni azon, amikor Kurt és Dale harmadjára kezd valami komolytalan részletkérdésen vitatkozni, mikor épp valami veszélyes helyzet közepén vannak, miközben Nick idegeskedve próbálja helyre tenni őket? Kit szórakoztat, hogy azért csúszik hiba A Nagy Terv kivitelezésébe, mert Kurt agyából leszállt a vér a lábai közé, vagy mert Dale elszerencsétlenkedik valamit? Vagy, hogy a célszemély házába betörnek és akaratukon kívül teljesen betépve végzik? Szerintem senkit, aki látta a 2011-es első részt, ugyanis ott már mind ellőtték az ilyen és ehhez hasonló jeleneteket, de úgy látszik az alkotók úgy gondolták úgy is működhet a film, ha a felét ilyen újrahasznosított elemekkel töltik meg. Hát számomra egyáltalán nem működött, ugyanis az e fajta alkotói eljárást csak a néző totálisan hülyének nézéseként tudom értékelni, erre pedig egyáltalán nem vagyok vevő (Másnaposok 2, hmmm...?).

A színészek játéka sem rengette meg az eget, Jason Bateman kifejezetten szürke, Jason Sudeikis és Charlie Day játéka helyenként egészen irritáló és ripacskodó. Jennifer Aniston amilyen jól hozta az első részben a nimfomán fogorvost, most annyira hiteltelen, ahogy összeszűkített szemekkel, csücsörítve próbálja becserkészni Dale-t vagy épp Nick-et. Cristoph Waltz parányi jeleneteiben felejthető, a fiát alakító Chris Pine ellenben szórakoztatóan hozza figuráját, ahogy Jamie Foxx is, akinél lazábban senki nem tudja a szemöldökét vonogatni üdítőital-szürcsölés közben.

Igazságtalanság lenne azt állítanom, hogy a film értékelhetetlen, hiszen alapjába véve szórakoztató kikapcsolódást jelenthet, de az idegesítő újrahasznosított elemek és az erőltetett karakterek összességében teljesen felejthetővé teszik ezt az alkotást, ami nem hogy megugrotta volna az első rész által magasra tett lécet, hanem bőven elszállt alatta. 6/10

A Mockingjay történetének két filmen keresztül történő kivitelezése alsó hangon is 250 millió dollárba fájt, azon pedig a legkevesebben fognak meglepődni, hogy a büdzsé tetemesebb részét nem az első felvonás vitte el. Van egy sejtésem mennyire szimpatikusnak tűnhet eme írás egy ilyen kezdéssel, hát még ezzel a kiegészítéssel: gyakorlatilag az első rész konklúziója óta nagyítóval kell keresni a sorozat szempontjából valóban meglepő és sorsfordító momentumokat, de a számláló még az aktuális rész során sem lengett igazán semerre. Azért érdemes kiemelni, hogy semerre, mert bármekkora blődségnek hangzik, pillanatnyilag még az is hatalmas erény, hogy ilyen szintű kimértség (vagy ha úgy tetszik: tétlenség) ellenére sem pörgött visszafelé.

A Kapitólium és a földalatti 13. körzet egy lázadásként számontartott, pillanatnyilag mégis állóháborúként működő konfliktus fő pólusai, melyek az előző rész során megalkotott szimbólumai révén igyekeznek híveket vagy szövetségeseket gyűjteni, vagy éppen igázni. Katniss (Jennifer Lawrence) ezúttal Alma Coin elnök (Julianne Moore) és a 13-asok ideológiai ütőkártyája, a Mészárlás során hátrahagyott Peeta (Josh Hutcherson) viszont csupán csak a kapitóliumi televízió szinte állandó interjúalanyaként ad életjelet. Szimbólum és sorstársak közé pedig kapocs szükségeltetik, így hát mindent meg kell tenni azért, hogy Katniss ne csak hajlandó legyen részt venni a verbuváló propagandában, de azzal hatást is bírjanak gyakorolni a többi Körzet szenvedő népeire.

A széria az erős kezdésének köszönheti a megalapozott sikert: a keserédes szemfényvesztés, a közel sem burkolt, mégis hatásos manipuláció, valamint mindezek továbbgondolása az arénajelenetekben elég jó felütést szolgáltak az előző két részben, és ezért is látom már azt a 150 millió dollárnyi elégedetlen nézőt az amerikai premierhéten, akik – valahol teljesen jogosan – nem csak ezeknek az elemeknek a hiányát, de ezt a majdhogynem rükvercve váltást is számon fogják kérni. Pedig a regényt leginkább hallásból, nem pedig lapozgatásból ismerőknek sem árultak zsákbamacskát az előzetesek, és én is jóváhagyom a tényt (még ha ugyancsak az előző tábort gyarapítom): az egész leginkább egy türelemjáték, amit ugyan nem annak szántak sem az alkotók, de még inkább nem a lázadók, mégis azzá vált. Talán több valós tettel kellett volna ellensúlyozni ezt a problémát, vagy legalább annak a kevésnek, ami előfordult, nagyobb hangsúlyt adni.

Az igazi harcosok pont emiatt nem a csatamezőn mutatkoznak meg (még ha kétségtelenül jelen vannak ott is, csak jelenlétük nehezen fajul tettlegességig), hanem a 13. körzet mélyében, amikor pedig ezek az alakok egy terembe csoportosulnak, ráadásul klasszis nevekkel eljátszatva (a kissé alulszerepeltetett Woody Harrelson, a legkevésbé sem elhanyagolt Julianne Moore és a megboldogult, és még mindig rémisztően elegáns Hoffman talán utoljára szövetkezett így), akkor érezzük úgy, hogy ugyan visszafogott elégedettség mellett, de talán mégis hamar elszáll az a két óra. Ez most talán az ő filmjük volt, amit a saját eszközeikkel tettek egy kissé másképpen intenzívvé, mint eddig, a halálpontos íj pedig ezúttal csak dísz a játszmához (kivéve, amikor előkerül Katniss talán egyetlen akciómozzanata során, melyekből amúgy az alkotás összesen sem tartalmaz 5-10 percnél többet).

Na jó, elnézést kérek az "intenzív" fogalom használatáért. Merthogy így jutunk el a végső értékelésig, amikor is hiába csökken a veszélye annak, hogy evégett szinte esélyünk sincs elbóbiskolni egy elnyújtott, repetitív vérontás alatt (mivel nincs is), és lehet, hogy felfokozott örömmel szemlélsz egy felkelést belülről, egy dolog mégis hibádzik. Vagyis kettő. Azon még könnyebb túltenni magad, hogy (1.) Francis Lawrence kevesebb érdemi tettet szuszakolt ebbe a szakaszba, hiszen alapjaiban véve megérdemli a direktor, hogy jövőre egy utolsó esélyt kapjon tőlünk, lévén állítom, hogy a Hunger Games még könnyedén minden idők legjobban megvalósított young adult-szériájává válhat – mint ahogy most sem volt gond a kivitelezéssel.

De akkor (2.) Katniss értékei is maradjanak érdemlegesek, mint régen (hol van már az a lány, aki mindenkinek bemutatott a 74. Viadal végén?), bárhogy is rendelkezik őróla az alapanyag. Mert így csak késve vesszük majd észre, hogy a nézők körzetét is rommá tették a végjáték során. Ha választani kellene, én inkább a fenti siker mellé pártolnék, nem pedig az utóbbit vizionálnám, még ha most nem is úgy tűnik. 6,5/10