George Miller és pionír lelkű őrültekből álló stábja ötödik alkalommal vonult ki a sivatagba, hogy iszonyú megpróbáltatások árán leforgasson egy újabb Mad Max filmet. A Gibson-éra alatt (1979-1985) az első három film minden idők legemlékezetesebb akciójeleneteit, és legjobb posztapokaliptikus filmjeit adta a filmtörténelemnek. Persze az sem volt mentes a bukkanóktól, a harmadik rész kritikailag már nem futott akkorát, mint az első kettő. Aztán 2015-ben a széria akkora erővel támadt fel, hogy jó pár évre idézőjelbe tette a többi akciófilmes próbálkozást gyakorlatilag az egész bolygón. Miller most is közel járt hozzá, hogy őrületes zsenijével kvázi nevetségessé tegye az akciófilmes szakma zöld háttér előtt kalimpáló maradékát, de ezúttal fellélegezhetnek a szakszervezetnél. A teljes megszégyenülést idén megúszták.

Szólíts…ahogy csak akarsz

Luca Guadagnino filmjei nem mondható, hogy beleférnek a könnyen fogyasztható, hétköznapi szórakozás kategóriájába. Már legelső filmjével, a Szólíts a nevemennel olyan erővel rúgta be az ajtót, amiről sok mai filmes csak álmodozni mer. Erős rendezés, nyomasztó hangulat és atmoszféra, bevállalós jelenetek melyek, természetesen nem átlépve a pornó küszöbét, nem takargatnak semmit, remek kémia és fantasztikus színészi alakítások. Ezek a védjegyek a későbbi alkotásaira is jellemzőek maradtak (Suspiria, Bones and All), a Challengers pedig már az előzeteseivel azt sugallta, hogy nem most fog stílust és irányt váltani a rendező úr. Elöljáróban annyit, hogy az eddigi alkotásai közül ez lett a leg…visszafogottabb, de még így is olyan erős és szokatlan elemekkel mesél el egy szerelmi történetet, amit eddig még nem igazán láthattunk korábban.

Nagyjából két hónappal ezelőtt került ki a netre a Monkey Man első előzetese, és olyan rohadt jól nézett ki, hogy talán kicsit túl szép is volt, hogy igaz legyen (csak a viszonyítás kedvéért a kritika alatt csatolva). Vérbő és testközeli harcművészeti jelenetek, egzotikus arcok, egzotikus helyszínek, egy társadalmi érzékenységgel finoman átszőtt bűnfilmes csemege. Ezaz, ennyi nekem már bőven elég. Kell, jöhet, hol lehet fizetni! Na most a sajtóvetítés keretében természetesen egy kurva petákot se fizettem, de aztán, mikor kijöttem a moziból, egy kicsit úgy éreztem, hogy mégis. A filmelőzetesek iránti naiv és gyermeki lelkesedésem utolsó kis morzsalékát adtam oda. Túl nagy ár volt ez egy olyan kis kaliberű filmre, mint a Monkey Man? Duplán tévedsz!

Még a film első része kapcsán említettük, hogy a Dűne tulajdonképpen Star Wars, csak felnőtteknek. Ez az állítás akkor még nem volt egyertelműen ráhúzható a filmet rendező Denis Villeneuve 2021-es első Dűne adaptációjára, de az új epizóddal úgy tűnik beérett a dolog. Idejét sem tudni, mikor volt utoljára olyan science fiction film a mozikban, ami a megsárgult Galaktika füzeteket lapozgató, régivonalas sci-fi rajongóktól is megérdemli a figyelmet, szóval Paul Atreidesnek nem csak a fremeneket, de a magyar mozis filmforgalmzás kietlen, elsivatagosodott filmkínálatát is meg kéne mentenie. Semmi pánik, a Dűne: Második rész közel három órája olyan sűrű és izgalmas filmélmény, ami talán képes lehet mindkettőre. Duplakritika.

Elsőre talán nem tűnik különleges döntésnek, hogy a 85 éves korában is még roppant aktív Ridley Scott egy Napóleon-filmet akart készíteni, hiszen már számos alkalommal bizonyította, kivételes érzéke van a nagyszabású történelmi filmekhez. Viszont amennyiben a karrierútját vesszük figyelembe, akkor két szempontból mégiscsak érdekes projektről beszélhetünk. Részint még 1977-ben a napóleoni háborúk idején játszódó, nem mellesleg méltatlanul keveset emlegetett Párbajhősök volt a legelső nagyjátékfilmje, másrészről pedig egyik legnagyobb sikere, a Gladiátor óta először dolgozott együtt az azóta már Oscar-díjas Joaquin Phoenix-szel.

A horrorfilmek esetében vissza-visszatérő motívum, hogy valós események vagy bizonyos csoportok hétköznapjait érintő problémák köré írják a történetet, ezáltal pedig az ijesztgetésen túlmutató elemzésre adjanak lehetőséget. A 2010-es években a művészfilmesebb megközelítésű horrorokat el is nevezte a szakirodalom ‘elevated horror’-nak, holott a gyakorlatban már a legrégebbi klasszikusoknál is fellelhető volt a tudatos tervezés, illetőleg a szimbolikus történetmesélés. Példának okáért az 1922-es Nosferatu címszereplője nem csak a Drakula-adaptáció jogi bökkenői végett lett kifejezetten patkányképű, hanem részint a pestissel és egyéb patkányok által terjesztett betegséggel összeköthető párhuzam miatt.

Az atom a görög “atomosz” szóból ered, jelentése oszthatatlan. Az ógörögökre 1938-ban cáfoltak rá a náci Németországban, amikor Otto Hahn, Lise Meitner és Fritz Strassman megosztotta a megoszthatatlant, és tanúja volt az első irányított maghasadásnak, miközben neutronokkal bombáztak egy uránium atomot. Ennek hatására energia szabadult fel, méghozzá több energia, mint amekkora az atom meghasításához szükséges volt. Ebből egyenesen következtettek az óriási energiafelszabadulással járó nukleáris láncreakció lehetséges létrejöttére. Ez volt az az esemény, amire mind az amerikai hírszerzés, mind a világ tudóstársadalma felkapta a fejét, habár gyaníthatóan mindketten számítottak rá. Ezután viszont még éveknek kellett eltelnie, hogy egy bizonyos Leslie R. Groves tábornok kopogtasson az elméleti fizikus, J. Robert Oppenheimer laborjának ajtaján, hogy megbízza őt egy működő atombomba kifejlesztésével még azelőtt, hogy ez a náciknak sikerülne.

Bevallom, nekem sosem volt a címben megnevezett játékbabám, én a legosok közé tartoztam. De megértem azokat a kislányokat, akik Barbiejukkal teáznak, álomházat építenek neki, különféle ruhákba öltöztetik, elviszik autózni és akár másik alteregójukkal, vagy valamelyik Kennel is összeismerkedtetik.  Greta Gerwig is egész végig játszik velünk, ami igen csak jól áll a legújabb rendezésének, ráadásul mindennemű erőlködés nélkül adja át nekünk, hogy mit is gondol arról, hogy milyennek is kéne lennie a nőknek a mai világban és hogy valójában milyen.