Vagyon és dicsőség. Voltak idők, amikor nem csak a George Lucas által megalkotott régészprofesszor karakterét hajtotta valamiféle kiapadhatatlan vágy, hogy magáénak tudhassa mindkettőt, hanem a Los Angeles középső, dimbes-dombos régióján elterülő, szivarfüstöt eregető álomgyárat is. Az azóta eltelt évtizedek alatt aztán változott a filmforgalmazás jellege, a közönség fogyasztási szokásai, az ezek alatt csendesen surrogó gazdasági modellek, és úgy néz ki, Hollywood azon vágyainak természete is, hogy igényt tartson mindkettőre: vagyon és dicsőség. Több mint nyolc évnyi, jó szívvel is csak felemásan sikerült Star Wars kontenttel - mozifilmmel, sorozattal, animációval, a legkülönfélébb sziri-szarral a háta mögött a Kathleen Kennedy elnöklete alatt működő Lucasfilmnél mégis miféle irányvonalak mentén kattognak a cégóriás fogaskerekei? Vagyon? Kétség kívül. De vajon dicsőség is?

Alaposan rájár a rúd a Warner Bros stúdióra az utóbbi időben, még a Covid előtt biztossá vált, hogy a 2013-as Az acélemberrel megkezdett DCEU teljesen szétesett, a pandémia alatt pedig Christopher Nolan döntött úgy, hogy a Tenet körüli herce-hurca végett 19 évnyi sikeres együttműködés után lelép a Universalhoz, de rajta kívül Denis Villeneuve sem ódzkodott szembemenni a stúdióval, miután a Dűne a mozis premier mellett villámgyorsan felkerült az HBO Maxra. És ha már a stúdió streaming szolgáltatásánál járok, azt sem érdemes elfelejteni, hogy igencsak megosztó hírként terjedt a streaminget érintő változások bejelentése, illetőleg a Warner/HBO saját gyártású sikerszériáinak (Utódlás, Barry) befejeztét követően Az Idol egyelőre legfeljebb csak nevében bálvány, mert sem nézettségben, sem pedig fogadtatásban nem nőtt fel az elvárásokhoz.

Mindössze négy év telt el a legutóbbi Predator-film óta, s noha A ragadozó alcímre hallgató alkotás leginkább csak egy újabb szög volt a franchise koporsójába, a filmen kívüli események végett a filmtörténelem egyik fontos mérföldkövévé válhat. Shane Black filmje volt ugyanis a ragadozó legutolsó küzdelme a 20th Century Fox égisze alatt, tekintettel arra, hogy a Disney hosszas huzavona után 2019-ben sikeresen felvásárolta Hollywood egyik legnagyobb történetű stúdióját, s annak valamennyi szellemi tulajdonának felhasználási jogát. Ezáltal a Préda már egy új korszak nyitóakkordja lehet, mi pedig úgy gondoltuk, ahogyan a Disney megpróbált életet lehelni hanyatló karakterébe, úgy nekünk is érdemes lehet esélyt adni egyik legrégebb óta futó írássorozatunknak, avagy lehúztuk a watchlistünkről a legújabb Predatort.

Nem nagyon kell bemutatni Tony Scott második nagyjátékfilmjét, az 1986-ban mozikba került Top Gunt. Azoknak biztosan nem, akik 2000 előtt születtek, mert ők sűrűn találkozhattak vele a kereskedelmi csatornák főműsoridejében. Nem egy asztalnál kártyázik az olyan kortárs kultfilmekkel, mint a Drágán add az életed, a 48 óra, vagy a szintén Tony Scott rendezte Az utolsó cserkész, de ott zizeg benne a 80-as évek minden nyűgje és bája, csak talán kicsit túlságosan is szabályos a fogsora ahhoz, hogy ne lógjon ki a többi közül. Egy dandy ő az amcsi, feltűrt pólós macsók közt.

Néha jobb, néha rosszabb

Mindig is szerettem Michael Bay-t. Az 1996-os „A Szikla” ott van az 5 kedvenc filmem között. Tény, hogy mostanában túl sokszor nyomja fullba a kretént és ezalatt nem csak az akciókat értem, hanem a néha…ha őszinte akarok lenni, akkor nem is csak néha túltolt, kretén poénokat és a totál felesleges, idegesítő mellék karaktereket, akiket már a második mondatuk után péklapáttal vernél agyon (neeeee pislogjál Transofmers 2…te csak ne pislogjál). Ám mindezek mellett kétségtelen, hogy Bay elképesztően stílusosan tud akciókat rendezni. Úgy, ahogy kb. senki más. Tejles mértékben megértem, ha valaki nem szereti ezt a stílust, mert nem fekszik neki a túlhasznált lassítás áradat, a pózőr beállítások, a minden is felrobban akciók, valamint a helyenként zavaró, kapkodós vágás. Én azonban az esetek többségében megtudom bocsájtani Bay ezen betegségeit, és élvezni tudom azt az adrenalin bomba áradatot, ami a filmjeiből árad. A Rohammentő pedig tökéletesen kiszolgálta azt, amit előzetesen vártam és akartam a filmtől.

Mibe érdemes ma befektetni Magyarországon, állampapír, krypto, fintech részvények? Mi lesz a bő egy hónap múlva esedékes országgyűlési választási kampány következő bizarr húzása? Meglesz-e a kellő szolidaritás a társadalom irányából az éppen tüntető pedagógusok felé? Kitart-e az ukrán haderő holnap reggelig, vagy Kijev az oroszok kezére kerül? Elég darkos lett-e az új Batman? Ezen kérdések foglalkoztatják a magyar közvéleményt ma, 2022 február 28-án, a naptári tél utolsó napján. Jelen cikk a fenti témakörök közül csupán egyre ad kielégítő választ, de egy biztos pont az ember életében még mindig több, mint egyetlen egy sem, vagy nincs igazam?

“Nom de dieu de putain de bordel de merde de saloperie de connard d'enculé de ta mère”

(A Merovingi - Mátrix: Újratöltve)

Minden dolog, aminek kezdete van, véget is ér. Aztán feltámad. Érzésre egy egész élet választ el attól filmtől, ami 1999-ben akkorát robbant a mozikban, hogy a következő évtizedre meghatározta az akciófilmek látványvilágát. Én ezt a filmet még visszatekertem kazettán, hogy pedánsan vihessem vissza a tékába. 1999 szilveszterének éjszakáján még mindnyájan visszaállítottuk a személyi számítógépeinket éjfél előtt, különben összeomlott volna az egész rendszer. Igen, ennyire rég volt. Miután a Mátrixot bemutatták, onnantól minden golyó hiperlassításban szelte a vásznakat, minden robbanás egy adott pillanatra kimerevítve robbant, minden ököl 360 fokos kameramozgások kereszttüzében haladt az ellenség arca felé. Dőlt a filmekből a rendszergazda-zsargon meg a new-age blabla, de egyedül a Mátrix volt képes mindezt egy olyan profi és újszerű formába önteni, hogy az a filmművészetben jártas és járatlan befogadókat egyaránt lenyűgözze.

A minap megjelent Esquire esszé arra futott ki, hogy a Pókember: Nincs hazaút esetében voltaképpen másodlagos a film minősége és fogadtatása, hiszen az utókor számára leginkább az előzménye és a forgatását körüllengő pletykák százai miatt lesz emlékezetes. Én korainak tartom az ilyen jellegű következtetéseket, de az bizonyos, hogy kevés film mondhatja el magáról azt, hogy bemutatását megelőzően ennyi spekuláció született róla, noha ezek többsége leginkább a készítők által véletlenül vagy tudatosan kiszivárogtatott infók következményeként tudhatók be. Azt is hozzátenném, hogy ugyan mindezek érdekes kontextusba helyezhetik a filmet, végső soron mégiscsak az lesz a mérvadó, milyen lett maga a film.