Noha Boll már korábban is képes volt pozitív meglepetéseket okozni (Rampage, Postal, Seed), a Tunnel Rats című filmjével ismét elérte azt, hogy tényleg elismerősen csettintsek. A vietnámi háború idején játszódó filmjének ugyanis van szíve, és képes felülkerekedni azon, hogy egy alacsony költségvetésű film.

Egy idős asszony ül egy széken, a fájós térdét masszírozza. Miután rendre utasította a rakoncátlankodó testrészt, elhelyezkedik a széken, tapsra emeli a kezét, behunyja a szemét és a lábaival követni kezdi az egyre intenzívebb tapsot. Alig telik el pár pillanat és nyoma sincs semmiféle fájdalomnak. Mi nézők pedig nem bírjuk levenni róla a szemünket. Ő La Chana, a flamenco királynője és a neve annyit jelent, hogy aki mindent tud...egy pillanatig sem kételkedünk.

A filmet a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon láttuk, ahol elnyerte a Közönségdíjat.

Lakat Barnabás
Mivel a sport és legfőképpen a sportesemények iránt az érdeklődésem a nullához konvergál, ezért a figyelmemet egy sportfilmmel igen nehéz felkelteni. Az Én, Tonyára is csak szinte úgymond az utolsó pillanatban kaptam fel a fejem, amikor már egyre több helyről, egyre több jót hallottam róla. Aztán mikor végül rászántam magam, hogy megnézzem az előzetesét, rögtön fel is került a várólistámra. Persze nem is egy sima sportfilmmel állunk szemben, sokkal több ez annál, és esetünkben igaz az elcsépeltnek ható állítás, miszerint az élet írja a legjobb forgatókönyveket.

Nem sok érv szólt amellett, hogy a Lincoln megformálásáért harmadik Oscar-díját bezsebelő Daniel Day-Lewis valaha is visszatérjen a nagyvászonra. A bemutatása idején öt éves pihenőt bejelentő színészóriás karrierjében nem ez volt az első önkéntes eltáv, a méltatlanul keveset emlegetett bokszfilmje, A bunyós után is fél évtizednyi szünetet kért. Akkor Scorsese és DiCaprio unszolására végül beadta a derekát, s a karrierjében mindig jó érzékkel szerepet választó Day-Lewis majdhogynem aranyszoborig vezette a New York bandái Bill Cuttingját. Ezúttal is kicentizve, de valóban öt évet kellett várni rá, hogy a filmmel egyébként is ritkán jelentkező színész újra elkápráztathassa közönségét. De mint általában, újfent megérte a várakozás.

A szórakoztatóiparban a világvége tuti üzlet. A regényírók, a filmesek és a játékgyártó cégek ezt manapság épp olyan jól tudják, mint a maják ezer évvel ezelőtt. Tudatra ébredő számítógépes hálózatok? Csúnya, gonosz virulensek és agyevő zombik? Külpolitikai feszültségek és a nagy, piros indító gomb? Volt szerencsénk. A The Chinese Room nevű játékfejlesztő cég viszont egy merőben szokatlan és különleges hangulatú játékkal világítja meg előttünk, hogy lehet ezt a műfajt úgy is űzni, ahogy még senki, soha.

A Sigmund Freud nevéhez fűzendő pszichoanalízis lényege, hogy az ember elfojtott gondolatai, traumatikus élményei beépülnek a tudatalattiba, s az egyént annak akaratán kívül is képesek befolyásolni, némileg képükre alakítani. Az elme felszabadítása terápiák, valamint a tudományos eszköztár segítségével jobb esetben megoldható, azonban ennek képi ábrázolása aligha lenne vonzó sokaknak. Vizuálisan az már érdekesebb lehetne, ha ezen emlékek materializálódhatnának, s az egyénnek a szó szoros értelmében meg kellene küzdenie velük. A művészet szerencsénkre könnyedén fel tudja oldani az irracionális megvalósíthatóságának dilemmáját, elég csak a természetfölöttit beépíteni a történetbe és már kezdődhet is a Légió címre keresztelt nyolc menetes, szuperhősös összecsapás.

Az előzmények tartalmából

Eme filmmel kapcsolatban két kérdés mozgatta igazán az embereket. Az egyik, hogy vajon „hová lett Damon Hill?” Esetünkben Kevin Spacey, amire természetesen tudjuk a választ, hiszen nem egy hirtelen jött tragédia, vagy egy „összevesztem a rendezővel” konfliktus vetett véget a szereplésének (reméljük a karrierjének azért nem), hanem egy, a mára már hétköznapi cselekedetté vált szexuális vádaskodás. Vajon mennyivel lett volna ő más? Egyes jelenetekből mit, hogyan és mennyire mást hozott volna ki? Erre a kérdésre azonban már soha nem kapjuk meg a választ, ugyan is a botrány után Scott és stábja nem sokat gondolkodott, kitette Spacey szűrét a filmből, és tartva a megjelenési határidőt, mindösszesen két hét leforgatása alatt újraforgatta jeleneteit Christopher Plummerrel, aki korban és kinézetben közelebb állt J. Paul Getty személyéhez. A másik nagy kérdés az volt, hogy vajon Scott visszatalál e a régi énjéhez, vagy tovább erősíti a mára – sajnálatos módon – méltán kiérdemelt iparos jelzőt?

Teljesen valószínűtlen szituáció ugyan, de ha mindennemű háttértudás nélkül ültem volna le a film elé, és valaki azt mondta volna, hogy most a Coen fivérek legújabb munkáját fogom látni, ami a Fargo kvázi folytatása, akkor bizony hittem volna neki. A Három óriásplakát ugyanis mind stílusát, mind hangvételét tekintve rokonítható Coenék lassan negyedszázados mesterművével, és hát további egyértelmű kapcsolódási pontként ott van Frances McDormand is. Sőt, még a két film zeneszerzője is ugyanaz, Cartell Burwell személyében. Ezek után nem csoda, ha az ember párhuzamot von. És van még valami közös. Miképp a Fargo, úgy a Három óriásplakát Ebbing határában is zseniális.