Talán, nem is túlzok, ha azt mondom, hogy manapság maximum három olyan akciósztár van, aki a puszta megjelenésével képes levenni a lábáról a nézőt, és egy lapon említhető a régi nagy öregekkel (persze, ha őket nem számolom bele). Ez a három nem más, mint a Szikla, Vin Diesel és Jason Statham. Utóbbi biztos, de szerintem The Rock, és Diesel is képes már olyat alkotni, amiért megemlíthetem őket.

Statham viszonylag későn, 31 évesen, 1998-ban kezdte el színészi karrierjét, amit egyből egy mai napig közkedvelt, a Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső című filmmel indított. (Guy Ritchie szintén ekkor kezdte) Ebben az évben fel is figyeltek már rá az emberek, és két évvel később ismét belecsapott a lecsóba Ritchievel, és megalkották a Blöfföt. A mai napig ez a két film volt az, ami a legjobb kritikai elismerésben részesült, de ekkor még nem kimondott főszereplőt alakított, így a top 5-ös listába nem is tenném bele ezeket. (Ettől függetlenül óriási mind a kettő, tehát akiknek eddig kimaradtak, azok gyorsan pótolják!)

No, de akkor a 2000-es évek, kigyúrt, kopasz hősének melyik 5 filmje a legjobb (amiben főszerepet alakít)? Íme…

Manapság, amikor John Carpenter neve felmerül, akkor nem azaz első gondolatunk, hogy vajon milyen új horror csemegével kedveskedik nekünk, hanem hogy régen milyen jó filmeket készített. Felidézzük a Halloween, A dolog, Menekülés New-Yorkból című filmjeit, majd ráeszmélünk, hogy az öreg már nem az, aki régen volt, és most biztos valami tucat B filmet ad ki a kezei közül.

Különös munkát kap Kirby Sweetman egy filmrajongótól. A fanatikus egy zsák pénzt ajánl fel neki, ha elviszi neki egy film utolsó példányát. A filmről annyit kell tudni, hogy a legenda szerint különös hatással van a nézőkre. Kirby miközben az utolsó darabot keresi, rájön, hogy egyre sötétebb lesz körülötte a világ, és az élete is veszélyben van…

Itt ugyebár nem egy egészestés filmről beszélünk, hanem a Horror mesterei című sorozat egyik epizódjáról, amit Carpenter rendezett. Azt hozzá kell tenni, hogy nem volt egyszerű dolga, mert a játékidő jóval rövidebb, mint egy átlagos film, illetve az elkészítésére is jóval kevesebb summa jutott, valamint a színészek sem a legjobbak, de ettől függetlenül az összkép nem több mint egy óriási B film (rész), melynek alapjáraton egy nagyszerű története van, ám a lehetőség korlátozásai miatt elég nehéz lett volna sokkal többet kihozni belőle.

Ami viszont nagy hiba, és ez egyáltalán nem fogható a pénzre, színészekre stb egyéb tényezőre, az nem más, mint a feszültség hiánya. Egyszerűen nem volt olyan momentum az 1 óra alatt, amire azt lehetett volna mondani, hogy „ez igen, ez tényleg para volt, ez tényleg ütősre sikeredett”. Carpenter felületesen dolgozott, és azt sugallja a végeredmény, hogy a háta közepére sem kívánta ezt a munkát. Ugyanakkor nem tudom mégsem azt mondani rá, hogy rossz lenne, mert a story megadja az alaphangot, de egy B kategóriánál akkor sem több.

A Tébolyító John Carpenter játékfilmként lehetséges, hogy sokkal jobban muzsikálna, de mivel ez csak egy felvetés, és csak egy sorozat epizód van belőle, így ezt sosem tudjuk meg. Ami biztos, hogy ha nem nézzük meg, akkor nem leszünk tőle kevesebbek, de ha mégis rászánjuk magunkat, akkor sem lesz kárunk belőle. Néhol brutális, néhol mutat egy kis pozitívumot, de nem az igazi. 5,5/10

Egy horrorfilmnél, ha megtámadnak egy családot egy városban, akkor a legtöbb esetben az elkövető egy szellem, egy démon vagy valami brutális szörny. Így Scott Stewart űrlényes horror/thrillerje meglepően jó ötlettel állt elő, ám a végeredmény sajnos alulmúlta a várakozást.

A Barret család élete gyökeresen megváltozik, amikor egy idegen létforma kezdi őket terrorizálni az éjszaka kellős közepén. Napról napra nehezebb átvészelni a kritikus időszakot, és emellett rájönnek, hogy a gyerekek közül az egyik különösen veszélyben van. A család megpróbál összefogni, és együttes erővel visszavágni a gonosznak…

Alapjáraton az ötletből egy közepes, vagy annál egy kicsivel jobb filmet ki lehetett volna hozni, ha Stewart nem esik bele abba a hibába, amit már rengetegszer megtettek előtte a rendezőtársai, és ami nem más, mint a feszültség hiánya. Az egész film alapjáraton pörög, és a megannyiszor felhasznált sablonok segítségével sem voltak képesek elérni azt a célt, ami miatt kiemelhetnénk belőle bármiféle pozitívumot is.

Emellett a szintén elcsépelt mágneses mezőt kibocsátó ellenség sem maradhatott el, ami már eléggé unalmasan hatott. Fel is teszem a kérdést, hogy miért kell a szörnynek, idegennek megrongálnia az elektromos kütyüket, illetve miért kell a kamerafelvételt eltorzítania? Miért jó ez? Nem merik megmutatni az ellenséget? Értem én, hogy sokszor jobban hat, ha nem tudjuk kivel van dolgunk és az ismeretlentől való félelemérzet tör elő belőlünk. Ebben az esetben teljesen felesleges volt ez, hiszen az űrlényeg ábrázolása kifejezetten jól sikerült, így tényleg érthetetlen volt számomra, hogy miért nem mutatták őket többször is a kamerának.

A film sok helyen buta, logikátlan és vontatott, pedig a játékidő nem több mint 90 perc. Egyszerűen rosszul töltötték ki az időt, és a végkifejlet egy gyenge horror/thriller lett, ami ráadásul unalmas is. 

A Dark Skies lehetett volna jobb is, mert adottak volna a színészek is hozzá, hiszen Josh Hamilton és Keri Russell sem okozott csalódást, de az összkép sajnos nem mutat többet, egy tucatfilmnél, amiben ziccereket hagytak ki, és hibát, hibára halmoztak. Na, majd legközelebb… 4/10

Guillermo Del Toro rendezte az idei Treehouse of Horroros, Simpson család rész főcímét. A közel 3 perces vérengzésben a filmtörténelem minden szegletéből előbukkantak szörnyek, hogy megalkossák ezt az epikus felvezetést. 

Minden évben árgus szemekkel nézzük a filmes felhozatalt, és gyakran feltesszük a kérdést, hogy vajon melyik lesz az a film, ami az egyediségével, az újításaival kitűnik a mezőnyből, és akár 20-30-40 év múlva is beszélni fogunk róla. Lesz-e új filmtörténeti mérföldkő, vagy sem? Miután megnézzük a Gravitációt, rájövünk, hogy itt bizony egy olyan alkotásról van szó, amiről sokáig fogunk még beszélni.

Dr. Stone és Matt Kowalski az űrben ügyködnek a Hubble űrteleszkópon, amikor Houston felszól nekik, hogy törmelékek haladnak feléjük, és óriási veszélyben vannak. Az orosz műhold darabkái elképesztő sebességgel érkeznek feléjük, és pillanatok alatt megsemmisítik a bázist. Ezek után a két asztronauta az űrben, egymáshoz kötözve sodródik, és a helyes döntéseket másodpercek alatt kell meghozniuk, ha életben szeretnének maradni…

Cuarón a történetet nem bonyolította túl, hiszen leegyszerűsítve az egész, arról szól, hogy a karaktereknek el kell jutniuk A pontból B-be. De Cuarón nem is ebben akart kitűnni, hanem a story tálalásában. Ugyanis még nem kaptunk egyszer sem olyan filmet, amiben ennyire realisztikusan, és precízen oldották volna meg az űrbéli témát.

A Gravitáció ereje a realisztikus ábrázolásban rejlik, aminek hatására a játékidő alatt végig érezzük a világegyetem félelmetes és rideg atmoszféráját, amiben nagy szerepet játszott Emmanuel Lubezki zseniális operatőri munkája. Elképesztő könnyedséggel tárja elénk a gyönyörű, de mégis hátborzongató látványt, amit egy bő negyedórás snittel indított, amivel nagyon magasra tette a lécet, és amit a későbbiek folyamán nem vert le. A kamerája nem állt meg, hanem lubickolt, és ehhez a 3D-s hatás még rá is tett egy lapáttal.

Cuarón legnagyobb húzása a csend volt, hiszen az űrben nem terjed a hang, így nem dolgozhatott vele, és ezt nagyon jól is tette. Így lett igazán hatásos az összkép, ami sokáig ott fog motoszkálni a fejünkben. Ugyanakkor nem ez volt az egyetlen zseniális lépése a direktornak, hiszen olyan elemeket dobott bele a filmjébe, amiket nagyon kevesen használnak fel, főleg ha egy blockbusterről beszélünk. A filmben előtérbe kerül a feladás, a halál elfogadása, ami nem egyszerű, de talán ez a lépés könnyebbé teszi az utolsó perceket. Ezek mellett elérte azt is, hogy együtt lélegezzünk Bullockkal és Clooneyval, ami szintén nem elhanyagolható.

A mexikói rendező a tálalással emelte a magasba a Gravitációt, és ennek hála olyan filmet hozott létre, amit még nem láttunk, ha a világűrről volt szó. Kaptunk tőle drámát, és sci-fit, de a legfontosabb, hogy megkaptuk tőle a csodálatos végeredményt, azaz a Gravitációt. Igazából nem is szaporítanám tovább a szót, mert ezt a filmet látni, és érezni kell, az olvasás (kritika) jelen esetben nem sokat ér, tehát irány a mozi! Az év filmje, és valószínűleg az is marad. 10/10

A világ szuperhős lázban ég, de érdekes módon, női szereplő még nem kapott saját filmet. Kár, pedig van néhány, akit szívesen látna az ember a filmvásznon, közülük is legfőképpen a Csodanőt. Ennek hatására a Rainfall nevű, vizuális effektusokkal foglalkozó cég készített egy rövidfilmet a hősnőről, ami meglehetősen pofásra sikeredett.

A főszereplő amazont, Rileah Vanderbilt alakítja.

Brad Anderson a Gépész című film rendezője az idei évben egy krimi/thriller filmet hozott el nekünk Halle Berry főszereplésével. Tipikus üldözéses-túszmentős moziról van szó, ami a rengeteg klisé ellenére is nézhető. Aki viszont nagy reményekkel ül a film elé, az ne ezt válassza, mert kiemelkedő teljesítményt semmilyen elemében nem tud felmutatni.

Jordan Turner a 911-es segélyhívó szolgálatnál dolgozik. A tapasztalt telefonos könnyedén megbirkózik a feladataival, mindaddig, amíg egy szerencsétlen dolog miatt az egyik „ügyfele” meg nem hal. Jordan a baleset után más pozíciót tölt be a munkahelyén, de néhány hónappal később ismét vissza kell ülnie a telefon mögé, mert egy lány ismételten bajba került…

Anderson tényleg nem bonyolította túl a dolgokat. Adott volt számára egy macska-egér harcos forgatókönyv, amit a klisékkel teletűzdelt, majd összekovácsolta egy kerek egészé. Lényegében semmi új nem történik benne, de fontos megemlíteni, hogy a látottakat legalább ügyesen rakosgatta egymás mellé, így hiába nem lesz maradandó a film, a képernyő elől úgy kelhetünk fel, hogy elégedettek vagyunk.

A forgatókönyv nem rossz, ráadásul a felépítése is rendben van. Egy viszonylag rövid játékidőbe kellett belesűríteni az eseményeket, és ezt jól is oldották meg a dolgozók. Mivel egy thrillerről beszélünk, így fontos volt, hogy a feszültséget megteremtsék. No, ez az, ami hellyel-közzel sikerült csak, és pont emiatt nem lesz kiemelkedő a film. Alapjáraton persze nincs vele gond, de hiányzik belőle az a bizonyos plusz hatás, amire elismerően csettinthetünk. Egy igazi iparosmunkáról beszélünk, ami jó-jó, de…

Ami pozitívum, és mindenképpen megemlítendő, az Michael Eklund játéka, aki egy kellően beteg, óvatos, és okos főgonoszt teremtett meg, aki mellesleg a jelenlétével mindenkit lesöpört a filmvászonról. Ez nem feltétlenül dicséret, hiszen Eklund megmutatta, hogy aki egy kicsit is odateszi magát az simán ki tud emelkedni a többiek közül. Így inkább Halle Berryéknek ez egyfajta oltás, amiért nem erőltették meg magukat.

A hívás a tipikus egyszer nézhető filmek táborát erősíti. A játékidő alatt nem unatkozunk, de amint vége már el is felejtjük az egészet. Nincs benne semmi olyan, ami emlékezetes lenne. Se hangulatilag, se összképet tekintve. 5,5/10

Dr. Frankenstein a nácik oldalán? Na, ebből biztos, hogy valami beteg dolog fog kisülni. Valahogy így hangzott el az első gondolat a Frankenstein’s Army előzetese után. Volt itt minden, ami egy beteg elméből kipattanhatott, de a szörnyű végeredmény helyett egy egészen hangulatos found footage film kerekedett ki.

Egy néhány fős szovjet csapat egy segélykérő üzenetet fog az egyik közeli faluból. A katonák egyből az elvtársak segítségére sietnek, ám a faluba érve rájönnek, hogy közel sem az vár rájuk, amire számítottak. Fura teremtmények jelennek meg a semmiből, akik nem ismerik a kegyelmet…

Alapjáraton elég merész ötlet a II. Világháborús időszakot felhasználni egy horrorhoz, mert önmagában is félelmetes az egész háború, de Richard Raaphorst mégis úgy gondolta, hogy érdekes lenne, ha csavarnánk egyet az egészen. Mi lenne, ha egy gépek és halottak fúziójából megalkotott náci hadsereg pusztítaná az emberiséget? Katasztrófa, de a F. A. esetében mégis egy ötletes dologról beszélünk.

Azonban az első képsorok megijesztettek, méghozzá a kézikamera miatt. Egyszerűen ki nem állhatom ezt a technikát, mert idegesítő, amikor dokumentumfilmként akarják feltüntetni az adott filmet, és a kellő hatás elérése helyett egy erőltetett baromság lesz a végeredmény. Emellett a kamera rángatása is sokat ront az élményen, így kijelenthető, hogy nem vagyok oda a kézikamerás filmekért. Ugyanakkor a Frankenstein’s Army esetében mégis működött többé-kevésbé, így nem húztam annyira a számat. Ami tényként kezelhető, hogy a képi világa a filmnek hangulatos és több esetben is félelemkeltő volt, így a pipát néhány követelmény mellé bátran beírhatjuk.

Raaphorst szerencsére nem riadt vissza a brutális képsorok bemutatásától, ezáltal gore-ból nincs hiány. Már miért is lenne, amikor a földtől elrugaszkodva alakította ki a különleges teremtményeket, akik félelmetesek, kegyetlenek, de egyfajta humorforrásai is a filmnek, hiszen annyira egyedire próbálták megcsinálni őket, hogy némely esetben már átestek a ló túloldalára. Volt itt sarlókezű náci, volt kalapácsos, és volt egy náci R2-D2 is, valamint sok másik…

A Frankenstein’s Army nem fog nagy port kavarni a filmtörténelemben, de a direktor büszkén emelheti a kezét a magasba, mert első filmnek egy efféle egyedi alkotás mondhatni tökéletes. Egyszer simán nézhető, és akik szeretik a horrorisztikus, tudományos filmeket, azoknak erősen ajánlott. 6/10