Vegyünk egy mély lélegzetet, majd csukjuk be a szemünket és ugorjunk vissza pár évtizedet a múltba és idézzük fel azokat az időket, ahol az akciófilmek vérbeli tesztoszteronbombák voltak, és ahol az akciósztárok monológjai abból álltak, hogy: „Még visszajövök” - „Megöllek” – „Ezért megfizetsz!” és egyéb egyszerű, de annál hatásosabb egysorosok. Igen, a 80-as, 90-es évekről beszélek. Ezekben az időkben mindenkinek volt legalább egy olyan kedvenc színésze, akiért meg volt őrülve és semmi pénzért nem hagyta volna ki a filmjeit.

Számomra Jean-Claude Van Damme volt az egyik legnagyobb, és a filmjeit rongyossá néztem. Még mai szemmel, amikor már észreveszem a kisebb-nagyobb bakikat, akkor is felhőtlenül tudok szórakozni a filmjein, mert olyan nosztalgiaérzést adnak, amit nem szeretnék elrontani azzal, hogy belekötök a hibáiba. Mert bele lehetne kötni… minden téren.

Ezzel a poszttal szeretném elindítani a minden héten, hétfőn érkező toplista sorozatomat, mely az akciósztárokra fog fókuszálni.

No, de ugorjunk is a poszt lényegére, azaz a top 5 JCVD filmre.

Hermione miután kijárta a Roxfortot úgy gondolta, hogy ideje lenne belekóstolni a mugli életbe, és elkezdett bulikba járni, facebookozni, és lopkodni. Mindezt olyan körítéssel, mintha a GTA valamelyik különálló epizódjával játszanánk, amiben nem férfik, hanem nők vannak a főszerepben, és ami megtetszik a karaktereknek azt megszerzik, legyen az bárkié.

Egy tinikből álló csapat, akiket elvarázsol a hollywoodi sztárok élete, úgy döntenek, hogy megpróbálnak betörni egy-egy sztár házába. Megteszik egyszer, megteszik kétszer, és a sok luxus divatcikk olyannyira ámulatba ejti őket, hogy napi szintű mulatságot csinálnak a betörésekből. Egyszerűen nem tudnak leállni, ami egy ilyen kockázatos kaland során annyit jelent, hogy mehetnek a hűvösre…

A film egy óriási reklám a luxuscikkeknek, valamint a lányoknak egy igazi nyálcsorgató előadás. Ugyanakkor van mélyebb mondanivalója is, mégpedig a média óriási hatalma, mely elképesztően tudja befolyásolni a fiatalokat (és amúgy bárkit). Legyen ez egy divatos szokás vagy éppen a facebook, mert hát ugye a like-ok aranyat érnek, és sokaknak örömet okoz, ha látják, hogy egyre többen kedvelik az adott képet vagy kiírást. Épp ezért sokan úgy hiszik, hogy ez egy verseny, és minél nagyobb szenzációt vagy balhét osztunk meg a közösségi hálón, annál „híresebbek leszünk”. No, de vajon meddig lehet elmenni? Bármeddig, hiszen a filmbeli szereplők nem kisebb celebekhez törtek be, mint Paris Hilton vagy éppen Lindsay Lohan. És hát valljuk be, egy baráti társaságban lehet ám menőzni egy olyan képpel, ahol egy híresség lakásában pózolunk.

A Lopom a sztárom műfajilag nehezen besorolható, mert kapunk tőle drámát, krimit, kalandot, humort, stb. Valamint igaz történetet dolgoz fel. Sofia Coppola filmje megmutatja, hogy a hírnévre mindenki (kivételek persze vannak) vágyik, legyen az szegény vagy éppen gazdag, és ez a fiatalok körében nagyon elterjedt manapság. Viszont a tálalást nem sikerült tökéletesen kiviteleznie, de még jól sem. Unalmas, a témájától függetlenül érdektelen lett a film. A színészek szintén nem alkottak semmi jót, hiába volt itt Emma Watson, mert egyszerűen nem volt idejük kibontakozni. Így az összképre nézve nincs semmi okunk az örömre.

Mint film, biztos nem lesz maradandó, de talán felnyitja néhány fiatal szemét, hogy a csilli-villi, márkás cuccok nem jelentik az életet. A kevesebb néha több, és meg kell becsülni azt, amink van, pláne, ha nem napról-napra kell megélnie az adott családnak. 4/10

Valószínűleg minden gyerek elképzelte már, hogy milyen lenne úgy élni, hogy nincsenek szülők, nincsenek szabályok, hanem egyszerűen csak szabadság érzése van bennünk. Mindenki saját magára van utalva, és mondhatni gyerekként kell felnőttes életmódot folytatni. Jordan Vogt-Roberts az első egészestés filmjével megpróbálta ezt bemutatni nekünk.

Joe és Patrick gyerekkori barátok, akik az összes szabadidejüket együtt töltik. Mind a ketten utálják a sulit, elegük van az otthoni életből, így elhatározzák, hogy világgá mennek, és keresnek egy olyan helyet, ahol csak ők vannak, és senki nem cseszteti őket. A kalandba belecsöppen egy fura fiú, Biaggio is, aki összebarátkozik a többiekkel…

Az amerikai független filmek virágoznak, és a hibáik ellenére sem lehet őket utálni. A legjobb bennük, hogy ambiciózusak, és bátrak (persze itt is szeretik a sablonokat ellőni, de mégsem olyan zavaró). Vogt-Roberts egy olyan filmet hozott létre, melyben a kamaszkor, a lázadás, illetve az első szerelem, és annak jó és rossz oldala kap főszerepet. Ezt megfűszerezik a dokumentarista jellegű fényképezéssel, mely hatására néha feltehetjük a kérdést, hogy most vajon egy filmet nézünk vagy átkapcsoltunk a National Geographic csatornára.

A nyár királyai hangulatilag egy nagyszerű film. Ehhez persze hozzájárult a már említett fényképezés, valamint a zene. Az egész film összképe úgy hat, mint egy életérzés. A felszabadulást adja át, amit a három fiú átélt a kalandjaik során. Öröm, boldogság és rengeteg humor árad a képernyőről.

A főszerepekben lévő három fiatal színész az eddigi karrierjük során inkább sorozatokban tűntek fel, mintsem filmekben, de a játékukon a filmes tapasztalat hiánya nem látszódott meg, és remekül teljesítettek.

Összességében tehát a Nyár királyai jól muzsikál a maga 90-es perces játékidejében, de mégis hiányzik belőle valami plusz, ami miatt teljesen elégedettek lennénk. Nem lesz maradandó alkotás, nem kapunk tőle felejthetetlen élményt, de kétségkívül amíg nézzük a filmet, addig szeretni fogjuk, de utána lehetséges, hogy hamar elfelejtjük. 7/10

A Comic Con-on leadott teaser videó kijött normális minőségben is.

Néhány évvel ezelőtt, Don Mancini és David Kirschner elárulták, hogy szeretnének rebootolni a Chucky franchiset. Szerintük azért nem érdemes folytatást készíteni, mert ennyi év után kijár már a rajongóknak újra egy félelmetes Chucky, aki ismét elhozza az igazi horrort, és mellőzi a poénokat. Végül kiderült, hogy mégis folytatás lesz, így segget csináltak a szájukból, mert a végeredményt látva, azt hozták el nekünk Manciniék, amit nem akartak.

Egy rejtélyes csomag érkezése után, Nica anyja váratlanul meghal. A gyászoló lányhoz betoppannak a rokonok, hogy megbeszéljenek egy s mást, ám a doboz tartalma - ami nem más, mint egy baba – életre kel és elkezdi gyűjteni az áldozatait…

1988-ban Tom Holland és Don Mancini létrehozták az első Gyerekjáték filmet, mely első ízben nem aratott osztatlan sikert, de a későbbiek során klasszikussá vált a horror rajongók körében. A gyilkos baba 25 évvel az első film után visszatért, hogy ismét megmártsa a kését néhány testben, ám az áttörés ismét elmaradt, és a Chucky átka, csakúgy, mint a többi része, el fog veszni a gyenge folytatások sűrűjében. Mancini először ott rontotta el, hogy folytatást készített (az utolsó két résznek, a Chucky menyasszonyának és a Chucky ivadékának a történéseit semmibe vette), valamint ott, hogy ő ült a rendezi székben. Ha igazán nagyot szeretett volna robbantani, akkor felkéri James Want, hogy rendezze meg neki az új Chucky epizódot. Szerintem Wan jelenleg az egyetlen horror rendező, aki képes lenne kihozni a maximumot a karakterből, és egy remek iparosmunkát átadni a rajongóknak. De sajna nem így lett.

A Chucky átka minden téren megbukott. A direktor létrehozott egy kliséhalmazt, ami nem működik. A forgatókönyv adott volt hozzá, és azzal különösebb bajom nem is volt, mert feleslegesnek érzem, hogy túlcsavarják az egészet. Chucky jött, Chucky ölt… ennyi. DE, az már nem elfogadható, hogy mindezt úgy tette, hogy a nézőben semmiféle hatást nem ért el. A film se nem ijesztő, se nem brutális, a feszültség nélkülözésén már meg sem lepődtem, mert ez divat lett manapság. Rengeteg lelketlen, bugyuta folytatást készítenek a horrorokhoz, amik már a félelmetes jelző helyett röhejest kapnak.

A filmmel kapcsolatban viszont van némi pozitívum is, ami Chucky karakteréhez köthető. A gyenge kivitelezés ellenére is akadt néhány pillanata a filmnek, amiben volt fantázia. Chucky az ártatlanság és a kegyetlenség megtestesítője, és ez akárhogy is nézem egy félelmetes tulajdonság, és elengedhetetlen egy sorozatgyilkos személyiségjegyeiből. Ebből lehetne építkezni, de ehhez sok idő, és gondos munka kell, hogy valaki kihozza azt a karakterből, amit megérdemelne.

Nagyon remélem, hogy néhány év múlva Chucky megkapja a hozzá méltó filmet, és majd arról beszélhetünk, hogy igen, Chucky visszatért! Jelenleg ezt nem mondhatjuk, mert ezek csak felbukkanások, de nem maradandó. Kevés… 3,5/10

Knoxville kidőlt!

Az év vígjátéka? Könnyen meglehet, bár azért a Simon Pegg nevével fémjelzett The World’s End-et még megvárom, de annyi biztos, hogy Seth Rogenék olyat hoztak el nekünk, amire már sokan vártunk, és ami már hiányzott a vígjáték műfajnak. Ez igazi egyedi film, mely végtelenül poénos, ugyanakkor nem a jól megszokott sablont követi, valamint nem Adam Sandler a főszereplője.

Jay Baruchel ellátogat Seth Rogenhez, hogy együtt töltsenek néhány fergeteges napot. Pár órás szórakozás és jónéhány szál spangli után Rogen úgy dönt, hogy ideje lenne elindulni James Franco házavató bulijára. A filmsztárok ekkor még nem is sejtik, hogy a világvége rövidesen megérkezik. Rengeteg halott, és megannyi magára maradt ember várja a halált, mely már az ajtón kopogtat…

Most komolyan… egy film, melyben a filmsztárok saját magukat alakítják? Igen! Seth Rogen és Evan Goldberg első filmjükkel igencsak magasra tették a lécet, mert az Itt a végéről még sokat fognak beszélni az emberek. Végre kaptunk egy olyan vígjátékot, melynek a poénjain nem kínunkban, hanem örömünkben kacarászunk, és tényleg úgy kelünk fel a képernyő elől, hogy elismerően csettintünk. No, persze nem szeretném a végtelenségig magasztalni a filmet, de az utóbbi évek silány vígjáték felhozatala után nem tudok mit tenni. Már-már ott tartottam, hogy feladom a műfajt, mert semmi örömöt nem lelek benne, erre tessék.

Az Itt a vége nem egy agyatlan ökörködés, mert sok komolyabb témát is feszeget - gondolok itt a barátság fontosságára, a bizalomra, az embertársaink megsegítésére – hanem egy olyan film, mely a fontos dolgokat poénosan, viccesen meséli el, de amint az összképre tekintünk, egyből rájövünk, hogy igen, itt fontos dolgokról is szó esett, de a komolyság nem ment a humor rovására.

A másik része, hogy a színészek úgy viselkednek egymással, mint bármelyikünk a haverjainkkal. Szájkaratéznak, röhögnek, buliznak, és piálnak, (és egymás filmjeire utalgatnak). Ugyanakkor feltehetjük a kérdést, hogy vajon Hollywood sztárjai mihez kezdenek, ha beüt a világvége? A válasz egyszerű: Összeszarják magukat (mégis mi mást tennének, ők is emberek).

Rogen és Goldberg ügyelt rá, hogy a poénok ne csak és kizárólag erőltetettek legyenek. A többségük ártatlan párbeszédekből, mondhatni természetes dolgokból alakultak ki, és bizony ezek ütöttek a legnagyobbat. Nagyon ügyesen és szórakoztatóan rakosgatták el a játékidőben a vicceket, és emiatt lesz végül egy nagyszerű film. A film végét sokan giccsesnek és erőltetettnek találják majd, de véleményem szerint pont ez tette fel az „i”-re a pontot.

Nem is szaporítom tovább a szót, a filmet látni kell, és a sztárkavalkád garancia a sikerre. 8,5/10