Steven Spielberg kitalálta, Chris Columbus megírta, Richard Donner pedig megrendezte az 1985-ös évben a Kincsvadászok című családi kalandfilmet. A nosztalgiafaktor benne van, a kalandozás garantált, de sajnos az idő vasfoga is kikezdte az alkotást, így 2014-ben már messze nem nyújt olyan élményt, mint az idejében. Ez pedig azt jelenti, hogy bár a film a mai napig nagy sikernek örvend, de nem tudott olyan magasságokig eljutni, mint mondjuk a Szörnyecskék, az E.T, vagy a Reszkessetek betörők.

Mikey és Brand, a két testvér barátaikkal nekivágnak a világnak, hogy egy régi térkép alapján megtalálják az eltűnt kalózkapitány kincsét, amivel kilábalhatnának az anyagi gondokból, és megtarthatnák az otthonukat. Az útjuk során azonban nem csak a csapdákkal kell megküzdeniük, hanem egy körözött bűnözőkből álló családdal is, akik szintén a kincs nyomába erednek…

A legnagyobb baj ezzel a filmmel, hogy az idő kikezdte, így eltűnt belőle az a báj, aminek át kéne járnia egy efféle családi, gyerekekkel teletűzdelt kalandfilmet. Bár aranyos, meg látszik, hogy egy minőségi stáb dolgozott a filmen, ám a dialógusok, a gyerekek színészi játéka egész egyszerűen idegesítővé váltak az évek alatt. És pont emiatt nem tudom egy lapon említeni egy Szörnyecskékkel, egy E.T-vel, vagy egy Reszkessetek betörőkkel. (Ha csak az említett rendezőknél maradunk). A felsorolt filmeknél nem jelent meg ez a probléma, holott ezek sem mai darabok. Ráadásul a Kincsvadászok több, mára már igencsak befutott színészt vonultat fel. Gondolok itt Sean Astin-ra, Josh Brolin-ra, vagy éppen Joe Pantoliano-ra, de említhetném még a 80-as évek egyik legfelkapottabb gyerekszínészét, Corey Feldman-t is.

Bár az igazság az, hogy ez a film tényleg csak a gyerekeknek szól, de a bugyuta, egyszerű kivitelezést akkor sem lehet elfogadni. A barátság és a család fontosságát egy kicsivel komolyabban is lehetett volna szemléltetni. Azonban ennek ellenére is élvezhető a film. Jók és ötletesek a kalandozások során felbukkanó akadályok, tipikus balfék rosszfiúkat kapunk, aminek hála tényleg a fiataloknak szorítunk. Vannak benne poénos, és jópofa jelenetek, így összességében nem tudok rá haragudni.

A Kincsvadászok talán soha nem fog a feledés homályába merülni, de az elit társasághoz sem fog csatlakozni. A legfontosabb versenyszámban, az idővel való versenyfutásban alulmaradt, és emiatt csak egy bizonyos réteg kedvencévé tudott válni. De ezzel nincs is probléma. Nem jöhet mindig össze a teljes siker. 6,5/10

Mindenki szereti a játékokat. A jó játékokat meg pláne. Az ezredforduló környékén hatalmas változások jelentek meg a konzolos, illetve PC-s játékiparban, főként a kinézet és a játékmenet terén. A grafika mondhatni csúcs volt, a számítógépekbe már komoly alkatrészek kellettek, hiszen nem lehetett mindig csak Doom-ozni vagy Jazz Jackrabbit-ezni. Bár ezek a játékok is jók voltak, sőt… de amikor kijött egy GTA 3, Call of Duty, Tomb Raider, akkor azért már más volt a helyzet. A suliban mindig azon ment a versengés, hogy ki, milyen játékot tud beszerezni, és milyen gyorsan tudja azt kipörgetni.

A lista megpróbál a régebbi játékokra fókuszálni. 2005 után nem igen szerettem volna menni, mert akkor még nehezebb lett volna összeszedni a játékokat. A következő sorokban olyan játékokról olvashattok, amik hatalmas népszerűségnek örvendtek az idejükben, de még akár ma is bármikor le lehet eléjük ülni. Talán hiányos lesz sokaknak a lista, de nehéz az összes játékot végigtolni. Azonban összegyűjteni 15-öt, amire tuti biztos, hogy emlékezni fogunk a jövőben is, azt már nem. Szóval következzen 15 PC játék, amit soha nem fogunk elfelejteni! (NEM TOPLISTA! NEM MINDEN IDŐK 15 LEGJOBB JÁTÉKA!)

Áldás és szeretet mindenkinek, a blog új szerzője vagyok, aki mostantól kreff03 néven igyekszik kritikáival tovább öregbíteni a Supernatural Movies hírnevét. Ízlésemet tekintve a horroron és a romkomokon kívül gyakorlatilag mindenre vevő vagyok, ennek megfelelően igyekszem minél változatosabb filmográfiai tapasztalatokkal színesíteni az oldal palettáját. Elsőként fogadjátok szeretettel tőlem a hamarosan mozikba érkező Förtelmes Főnök 2 értékelését.

Nick (Jason Bateman), Kurt (Jason Sudeikis) és Dale (Charlie Day) megszabadultak főnökeiktől és most saját vállalkozásba kezdenének, egyedül csak egy tőkés befektető hiányzik, aki a szárnyai alá venné a projektet. Ez lesz Bert Hanson (Christoph Waltz), aki viszont csúnyán csőbe húzza őket, annak érdekében, hogy rátehesse a kezét az ötletükre, a fiúkat teljesen kisemmizve. A csőd elkerüléséért a szerencsétlen hármas ismét a bűn útjára lép: elhatározzák, hogy elrabolják Hanson elkényeztetett fiacskáját, Rex-et (Chris Pine), a váltságdíjból pedig megmentik a céget. Természetesen állandó bűnügyi tanácsadójuk, Anyabaszó Jones (Jamie Foxx) is feltűnik a színen.

Először is le kell szögezni: a film színvonala messze elmarad az előző résztől. A rendezés, a színészek játéka és a nem túl acélos lábakon álló sztori mind-mind kapkodást és sietséget sugallnak. Kapunk rengeteg pacsizást (de TÉNYLEG rengeteget!), haverkodást, még több egymás szavába vágó szövegelést (nem tudom mit esznek a hollywood-i forgatókönyvírók azon a vígjátéki elemen, hogy a nehéz helyzetbe keveredő főszereplők úgy pofáznak párhuzamosan hadarva, hogy abból épp csak kihámozni lehet, hogy miről van szó), csak épp jó poénból kevesebbet.

A retardált Dale, a csak a farka után menő Kurt és a beszari Nick minden tette és mondata kiszámítható, helyenként pedig egészen erőltetett módon reflektálnak a fentebb vázolt személyiségjegyekre. Mindez persze nem újdonság az előző rész után, csak most épp mindebből kétszer annyit kapunk, ez pedig a történet mögött megbúvó nulla kreativitással párosulva sokkal inkább vezet ötlettelen és kínos jelenetekhez, mintsem önfeledt szórakozáshoz. De most komolyan, ki tud röhögni azon, amikor Kurt és Dale harmadjára kezd valami komolytalan részletkérdésen vitatkozni, mikor épp valami veszélyes helyzet közepén vannak, miközben Nick idegeskedve próbálja helyre tenni őket? Kit szórakoztat, hogy azért csúszik hiba A Nagy Terv kivitelezésébe, mert Kurt agyából leszállt a vér a lábai közé, vagy mert Dale elszerencsétlenkedik valamit? Vagy, hogy a célszemély házába betörnek és akaratukon kívül teljesen betépve végzik? Szerintem senkit, aki látta a 2011-es első részt, ugyanis ott már mind ellőtték az ilyen és ehhez hasonló jeleneteket, de úgy látszik az alkotók úgy gondolták úgy is működhet a film, ha a felét ilyen újrahasznosított elemekkel töltik meg. Hát számomra egyáltalán nem működött, ugyanis az e fajta alkotói eljárást csak a néző totálisan hülyének nézéseként tudom értékelni, erre pedig egyáltalán nem vagyok vevő (Másnaposok 2, hmmm...?).

A színészek játéka sem rengette meg az eget, Jason Bateman kifejezetten szürke, Jason Sudeikis és Charlie Day játéka helyenként egészen irritáló és ripacskodó. Jennifer Aniston amilyen jól hozta az első részben a nimfomán fogorvost, most annyira hiteltelen, ahogy összeszűkített szemekkel, csücsörítve próbálja becserkészni Dale-t vagy épp Nick-et. Cristoph Waltz parányi jeleneteiben felejthető, a fiát alakító Chris Pine ellenben szórakoztatóan hozza figuráját, ahogy Jamie Foxx is, akinél lazábban senki nem tudja a szemöldökét vonogatni üdítőital-szürcsölés közben.

Igazságtalanság lenne azt állítanom, hogy a film értékelhetetlen, hiszen alapjába véve szórakoztató kikapcsolódást jelenthet, de az idegesítő újrahasznosított elemek és az erőltetett karakterek összességében teljesen felejthetővé teszik ezt az alkotást, ami nem hogy megugrotta volna az első rész által magasra tett lécet, hanem bőven elszállt alatta. 6/10

A Mockingjay történetének két filmen keresztül történő kivitelezése alsó hangon is 250 millió dollárba fájt, azon pedig a legkevesebben fognak meglepődni, hogy a büdzsé tetemesebb részét nem az első felvonás vitte el. Van egy sejtésem mennyire szimpatikusnak tűnhet eme írás egy ilyen kezdéssel, hát még ezzel a kiegészítéssel: gyakorlatilag az első rész konklúziója óta nagyítóval kell keresni a sorozat szempontjából valóban meglepő és sorsfordító momentumokat, de a számláló még az aktuális rész során sem lengett igazán semerre. Azért érdemes kiemelni, hogy semerre, mert bármekkora blődségnek hangzik, pillanatnyilag még az is hatalmas erény, hogy ilyen szintű kimértség (vagy ha úgy tetszik: tétlenség) ellenére sem pörgött visszafelé.

A Kapitólium és a földalatti 13. körzet egy lázadásként számontartott, pillanatnyilag mégis állóháborúként működő konfliktus fő pólusai, melyek az előző rész során megalkotott szimbólumai révén igyekeznek híveket vagy szövetségeseket gyűjteni, vagy éppen igázni. Katniss (Jennifer Lawrence) ezúttal Alma Coin elnök (Julianne Moore) és a 13-asok ideológiai ütőkártyája, a Mészárlás során hátrahagyott Peeta (Josh Hutcherson) viszont csupán csak a kapitóliumi televízió szinte állandó interjúalanyaként ad életjelet. Szimbólum és sorstársak közé pedig kapocs szükségeltetik, így hát mindent meg kell tenni azért, hogy Katniss ne csak hajlandó legyen részt venni a verbuváló propagandában, de azzal hatást is bírjanak gyakorolni a többi Körzet szenvedő népeire.

A széria az erős kezdésének köszönheti a megalapozott sikert: a keserédes szemfényvesztés, a közel sem burkolt, mégis hatásos manipuláció, valamint mindezek továbbgondolása az arénajelenetekben elég jó felütést szolgáltak az előző két részben, és ezért is látom már azt a 150 millió dollárnyi elégedetlen nézőt az amerikai premierhéten, akik – valahol teljesen jogosan – nem csak ezeknek az elemeknek a hiányát, de ezt a majdhogynem rükvercve váltást is számon fogják kérni. Pedig a regényt leginkább hallásból, nem pedig lapozgatásból ismerőknek sem árultak zsákbamacskát az előzetesek, és én is jóváhagyom a tényt (még ha ugyancsak az előző tábort gyarapítom): az egész leginkább egy türelemjáték, amit ugyan nem annak szántak sem az alkotók, de még inkább nem a lázadók, mégis azzá vált. Talán több valós tettel kellett volna ellensúlyozni ezt a problémát, vagy legalább annak a kevésnek, ami előfordult, nagyobb hangsúlyt adni.

Az igazi harcosok pont emiatt nem a csatamezőn mutatkoznak meg (még ha kétségtelenül jelen vannak ott is, csak jelenlétük nehezen fajul tettlegességig), hanem a 13. körzet mélyében, amikor pedig ezek az alakok egy terembe csoportosulnak, ráadásul klasszis nevekkel eljátszatva (a kissé alulszerepeltetett Woody Harrelson, a legkevésbé sem elhanyagolt Julianne Moore és a megboldogult, és még mindig rémisztően elegáns Hoffman talán utoljára szövetkezett így), akkor érezzük úgy, hogy ugyan visszafogott elégedettség mellett, de talán mégis hamar elszáll az a két óra. Ez most talán az ő filmjük volt, amit a saját eszközeikkel tettek egy kissé másképpen intenzívvé, mint eddig, a halálpontos íj pedig ezúttal csak dísz a játszmához (kivéve, amikor előkerül Katniss talán egyetlen akciómozzanata során, melyekből amúgy az alkotás összesen sem tartalmaz 5-10 percnél többet).

Na jó, elnézést kérek az "intenzív" fogalom használatáért. Merthogy így jutunk el a végső értékelésig, amikor is hiába csökken a veszélye annak, hogy evégett szinte esélyünk sincs elbóbiskolni egy elnyújtott, repetitív vérontás alatt (mivel nincs is), és lehet, hogy felfokozott örömmel szemlélsz egy felkelést belülről, egy dolog mégis hibádzik. Vagyis kettő. Azon még könnyebb túltenni magad, hogy (1.) Francis Lawrence kevesebb érdemi tettet szuszakolt ebbe a szakaszba, hiszen alapjaiban véve megérdemli a direktor, hogy jövőre egy utolsó esélyt kapjon tőlünk, lévén állítom, hogy a Hunger Games még könnyedén minden idők legjobban megvalósított young adult-szériájává válhat – mint ahogy most sem volt gond a kivitelezéssel.

De akkor (2.) Katniss értékei is maradjanak érdemlegesek, mint régen (hol van már az a lány, aki mindenkinek bemutatott a 74. Viadal végén?), bárhogy is rendelkezik őróla az alapanyag. Mert így csak késve vesszük majd észre, hogy a nézők körzetét is rommá tették a végjáték során. Ha választani kellene, én inkább a fenti siker mellé pártolnék, nem pedig az utóbbit vizionálnám, még ha most nem is úgy tűnik. 6,5/10

Már az első próbálkozás is azt mutatta, hogy nincs jó kezekben a Szellemlovas legendája. Bár pénzügyileg – ha világszinten nézzük – még talán nem is nevezhetjük oltári nagy bukásnak, de, amit a kritikusoktól és a nézőktől kapott a film, abból már ki lehetett volna indulni, és el kellett volna felejteni azt az ötletet, miszerint kell egy folytatást is készíteni. Nicolas Cage visszatért, de a korábbinál is gyengébb produkcióval „örvendeztetett” meg bennünket. A Szellemlovas továbbra is csak egy nagy potenciállal rendelkező projekt, amit még nem sikerült a filmvászonra álmodni.

2011-ben a Mark Neveldine , Brian Taylor duóra bízták a film rendezését. Néhány pillanat erejéig még lehetett azt érezni, hogy megpróbáltak újítani valamit a karakteren, és egy sokkal horrorisztikusabb Szellemlovast képzeltek el, de végül a kivitelezés olyan kudarcba fulladt, amit semmi nem tudott megmenteni. Hiába a jó elképzelés, hiába a sötétebb hangulat, ha a forgatókönyv egyenesen kukába való. Konkrétan semmiről nem szólt a film. Kaptunk egy olyan Ördögöt a filmbe, aminél még egy veszett róka is nagyobb galibát tud okozni. A Szellemlovast pedig lejáratták, annak ellenére, hogy badassabben nézett ki, mint az első filmben. Igazság szerint a 90 perces játékidőben azt követhetjük végig, ahogy a hozzá nem értő rendezőpáros megpróbál alkotni valamit a szakmájukban, de mivel zs-kategóriásak mind a ketten, így a végeredmény sem lesz szebb. Mindenki kerülje el jó messzire a Bosszú erejét. 2,5/10

Úgy gondolom, hogy Mark Steven Johnson alkotásánál felesleges kertelni. Ugyanis a 2007-es Szellemlovas szégyent hozott az új évezred Marvel-filmjeire, és azt hozta, amit a „szintén zenész” társa, a Fantasztikus Négyes – Az Ezüst Utazó című förmedvény. Ráadásul azt sem tudom megérteni, hogy mi került 110 millió dollárba ezen a filmen, hiszen se a CGI, se a színészek, se a rendező, se az író nem olyan nevekből álltak, mint például Robert Downey Jr. vagy Christopher Nolan. Szóval nagyon úgy tűnik, hogy egy oltári nagy fejetlenség lengte körül ezt a mozit (is).

Johnny Blaze szinte minden nap a halállal táncol. Ő a világ legjobb motoros kaszkadőre. Egy nap egy titokzatos idegen egy üzlet reményében felgyógyítja Johnny apját a végzetes kórból. Az akkor még fiatal Blaze gyerek nem is sejtette, hogy örök rabságba kerül, ugyanis az Ördög nem kisebb dolgot, mint a lelkét kérte cserébe. Johnny ezek után egy pokol tüzében égő szörnyeteggé tud átalakulni, ami olyan erővel ruházza fel őt, aminek a segítségével végrehajthatja a küldetését…

A legszomorúbb az egészben az, hogy az alapkoncepció pazar. Egy tökös, véres, démonos, ördögös filmet lehetett volna kihozni az alapanyagból, de a hozzá nem értésnek hála egy zs-kategóriás, felejthető akciómozi lett végül belőle. Ráadásul mindezt úgy sikerült összehozni, hogy egy rakás pénzt kaptak az alkotok arra, hogy egy valamirevaló Ghost Rider mozit összedobjanak. Ám a PG-13-as korhatárbesorolás itt is megtette a hatását (Ha még csak ez lett volna a gond…). Egy olyan főhőst, akinek lángol a feje, ami ráadásul egy koponya, nem engedik szabadjára, valamint nem engedik neki, hogy kiadja a dühét és szabadjára engedje a pokol tüzét, azt nem lehet komolyan venni. Főleg akkor nem, ha az akciójelenetek olyan szintet képviselnek a filmben, amit még egy Steven Seagal moziban sem mernek megengedni. A dialógusok botrányos megírásába pedig nem is nagyon mennék bele… Emellett az sem egy elhanyagolható tényező, hogy az ellenfelek, Blackheart és csapata pont annyira jelentettek veszélyt magára a főhősre és a világra, mint egy lecsapott szúnyog.

Mialatt néztem a történéseket arra jutottam, hogy mekkora királyság lehet egy olyan Szellemlovas mozit nézni, ami nincs akadályok közé szorítva. Egy Dredd, Penge-féle keménytökű filmet kéne összehozni ebből az alapötletből, amiben még akár a lehurcolt Nic Cage-t is elnézegetném főszereplőnek. DE ez így, ilyen formában rém gyenge. Pedig olyan jól néz ki a lovas… 4/10

Loki: Már jön a Chituri. Nem akadályozhatja meg. Mitől is kéne félnem?
Tony Stark: A Bosszúállóktól. Így nevezzük magunkat. Csapat vagyunk. A Föld legjobb harcosai, ilyesmi.

2012-ben egy óriási mérföldkőhöz érkezett el Hollywood. Soha senki nem merte még meghúzni Joss Whedon és a Marvel stúdió előtt, hogy egy egész csapat szuperhőst rakjanak egy mozifilmbe. Ők ezt megcsinálták, és ez minden idők harmadik legsikeresebb vállalkozásának bizonyult, mind Amerika, mind pedig világszerte. A Bosszúállók nem csak a filmtörténelem egyik mérföldkövét, de a Marvel filmek egy új szintjét is jelentették. Vasember, Thor, Hulk, Amerika kapitány, Sólyomszem és Fekete Özvegy közös erővel hozták el az akkori év leghangosabb, legnagyobbat durranó, és legjobban várt filmjét.

Új fenyegetést észlel Nick Fury, a S.H.I.E.L.D. vezetője. Az ellenfél minden eddiginél nagyobb veszélyt jelent a Földre nézve. Fury egyetlen esélyt lát a katasztrófa elkerülésére: a szuperhősöket! A toborzás eredményeként hamarosan össze is áll az addig még sohasem látott szupercsapat. Hulk, Thor, Vasember, Fekete Özvegy és Sólyomszem…

Loki: Volt szerencsém.
Tony Stark: Igen. Eltartott egy ideig amíg összecsiszolódtunk, de vegyük csak számba: Ott a bátyja, a félisten, a szuper katona, aki egy élő legenda és rászolgált a nevére, a pasi, akinek dühkezelési gondjai vannak, a gyilkos duó. És magának, öregem, sikerült felbőszítenie minden egyes tagot.

A Bosszúállók egy olyan jelenség volt a mozik történetében, amire akkor is felfigyelt az ember, ha éppen utálta a szuperhősöket. Nem változtatta meg az emberek gondolkodását, nem írta újra az akciófilmek, de még a képregényadaptációk műfaját sem, de mégis olyan magasságokba jutott, amire mindig emlékezni fogunk. A Bosszúállók nem hibátlan film, sőt egész egyszerűen sablonos, de mégis olyan szórakoztatási faktor van benne a különböző hősök miatt, ami egész egyszerűen eltünteti az apróbb hiányosságokat. Fogalmazhatnék úgy is, hogy a popcornmozik királyát, Michael Bayt letaszították a trónról. Joss Whedon és a Marvel elhozták az utóbbi évek egyik legszórakoztatóbb filmjét.

Loki: Ez volt a célom.
Tony Stark: Nem túl elmés. Ha megérkeznek, és erre mérget vehet, elkapják.

Óriási előnnyel indul a film, ami éppen ahhoz kellett, hogy biztos lábakon tudjon állni a játékidő legvégéig (Vajon az Igazság Ligája sikeres lesz?). Az eredettörténetekre nem kellett időt vesztegetni, ugyanis a nagyobb hősök közül mindenki megkapta már a saját kis szeletét a tortából a nagy csata előtt. Whedonéknak egyetlen egy feladatuk volt: A Bosszúállók játékperceit úgy elosztani, hogy senki ne szoruljon a háttérbe, vagy senki ne legyen főhős. És ezt mondanom sem kell, tökéletes meg is oldották. A Marvel-univerzum legnagyobb pozitívuma, hogy sose akar többet markolni, nem akar olyan képet festeni magáról, ami hamis. Ezáltal elkerülték a filmet a mély gondolatok, a távolba nézés közben elmorzsolt bölcsességek (Ugye, Optimus Prime!?), és csak arra fókuszáltak, amit a legjobban tudnak. A humorra és az akcióra.

Loki: Ott van a seregem.
Tony Stark: Nekünk meg Hulk.

Bár a játékidő jóval két óra felett van, de egy percig nem lehet azt érezni, hogy hosszú lenne a film. Miután egy akciójelenettel indítanak, majd poénkodnak egy sort, majd megint akcióznak, majd megint poénkodnak, és így tovább. Nem lehet leállni. Sok szereplő, de sok akció, és sok dialógus. Ráadásul egyszer sem csúszik hiba a gépezetbe. Ha Hulk és Thor kap játékperceket, ha Vasember és Amerika kapitány, akkor is olyan vicceket hallhatunk tőlük, amik miatt már megéri leülni a Bosszúállók elé. Ráadásul tényleg mindenből poént csinálnak. Az összekovácsolódásból, a harcokból, és még Lokiból is, aki pedig nem egy elcseszett főgonosz, hanem egy tökös, hataloméhes, jól megírt badass rosszfiú. Nem hiába lett az egyik legközkedveltebb negatív karakter a Marvel filmes univerzumában.

Loki: Azt hittem a fenevad meglépett.
Tony Stark: Nem érti a lényeget: nincsen trón. Nem létezik olyan opció, hogy győztesen kerül ki. Lehet, hogy megjön a serege, lehet, hogy nem tudjuk legyőzni, de magát elkapjuk. Mert ha a Földet nem is védhetjük meg, tuti, hogy bosszút állunk.

A végső harc pedig hatalmas és végtelenül szórakoztató. Könnyedén teszi fel a koronát Whedon szuperprodukciójára, ami egészen a Galaxis Őrzői bemutatójáig a legjobb Marvel film titulust viselhette. Azonban az idő telik, a filmek pedig jönnek. És látva a Bosszúállók – Ultron korának az első előzetesét, lehet még hová fokozni a dolgokat. Szóval el leszünk kényeztetve a következő években is, mert nagyon úgy tűnik, hogy nincs megállás képregényfilmes fronton. És ez így van rendjén. A technika, és a nézősereg is megvan ahhoz, hogy minőségi filmek szülessenek. 9/10

Látva a Marvel filmek megjelenési dátumait, arra a következtetésre jutottam, hogy a stúdió a sikeres Vasember első része után nem mert még váratlant húzni. Pláne, hogy a Hulk film nem igazán tejelt. Úgy gondolhatták, hogy ha még egy új hőst hoznak be a piacra a következő Vasember film előtt, akkor abból bukás lesz, nem pedig siker. Így A Hihetetlen Hulk bemutatása után két évvel, a 2010-es évben megérkezett Tony Stark legújabb kalandja is, ami bár pénzügyileg hatalmas sikert aratott, de mint film, eltörpült a legelső próbálkozás mellett. A Marvel vajon lejtmenetbe kezdett? Természetesen 2014-ben ezt már tudjuk, hogy nem.

A világ már tudja, hogy a milliárdos feltaláló, Tony Stark maga a Vasember. A kormány, a sajtó és a nyilvánosság egy emberként szorongatja őt, hogy ossza meg szupertechnológiáját a hadsereggel, de Tony nem akarja közkinccsé tenni a Vasember páncél titkait, mert attól tart, hogy az információ rossz kezekbe kerül. A félelme be is igazolódik, mert feltűnik a semmiből Ivan Vanko…

Ebben az epizódban már nem kellett azzal foglalkozni, hogy Stark vajon, hogyan építi meg a páncélját, és hogyan válik Vasemberré. Itt mindjárt beleugrottunk a közepébe, és a rosszfiú felfedte magát a film legeslegelején. Ez egy tökös húzás volt Jon Favreau-éktól, de továbbra sem tudtak előállni egy épkézláb, komolyan vehető gonosszal. Mickey Rourke még úgy, ahogy hozta a karakterét, azt az egysíkú, nulla, unalmas bosszút álló karakterét, amit szinte minden második filmben megkapunk. Ehhez hozzácsapták Sam Rockwell, végtelenül irritáló figuráját, aki szintén semmi újjal nem tudott szolgálni. Hataloméhes, egyszerű, buta egyént alakított, aki újfent nem tudott érdemben hozzájárulni Robert Downey Jr. showjához.

A film, amúgy elég feszes tempót diktál. Sok akció, és pörgős részek jellemzik a játékidő nagy részét. Bár az első résszel ellentétben, úgy érzem, itt egy kicsit sok lett a villogás, és a mesterkélt mutatványozás, és kevesebb a komolyabb, téttel bíró elem. Persze érthető, hiszen egy folytatásról van szó, így meg kell ugrani az első részt, de nem mindenáron. Ha nem működik biztonságosan a kezeink között a film, akkor nagy bajban lehetünk, lehet a rendező.

Favreau ugyan hibázott, nem tudta megismételni azt a kritikai sikert, amit az elsővel elért, de azért nem is vétett végzetes hibát. Tony Stark foltozgatta a film hiányosságait, így a végeredmény egy kissé hepehupás, de élvezhető blockbuster lett, ami még mindig belefért abba a kategóriába, amit elvárunk a Marveltől, az univerzumtágítás végett. Szóval a vége egy gyenge 7/10-es.