Csak semmi pánik! Limuzinsofőr vagyok!!!

Ha van kötelező vígjáték, akkor az a Dumb és Dumber. Ha Jim Carreytől vagy Jeff Danielstől filmet akarsz nézni, akkor az a Dumb és Dumber legyen. Ha minden idők legjobb vígjátékát (tudom-tudom, ez nem az…) akarod megnézni, akkor a Dumb és Dumbert kell megnézned. A Farrelly-tesók kegyetlenül odarakták magukat az 1994-es évben, és egy olyan vígjátékot hoztak létre, aminél esélyed sincs nevetés nélkül végigülni a játékidőt, mert a két főhős garantálja, hogy jól szórakozz!

Dumb: ...Petit...
Dumber: Petit!!!???
Dumber: Eladtad a döglött madaramat egy vak kisfiúnak? Dumb, ez... Petinek feje sem volt!
Dumb: Nyugiiii... visszaragasztottam…

Lloyd Christmas élete egy katasztrófa. Legjobb barátjával él együtt egy lepukkant panelházban, amiben alig néhány holmi található meg. Egy nap azonban a munkája kellős közepén összefut egy gyönyörű lánnyal, Mary Swansonnal, aki az egész életét felforgatja. A story ott kezdődik, hogy Mary a repülőtéren felejti az aktatáskáját, azt a táskát, ami…

Nem kertelek. A Dumb és Dumberben megvan minden ahhoz, hogy tökéletes vígjáték legyen. Kapunk egy szerethető, egyszerű, de jól megírt történetet, amiben a csavarok sincsenek elveszve. Továbbá kapunk két zseniális karaktert, akik a játékidő minden egyes másodpercét bearanyozzák. De ez önmagában még mindig nem lett volna elég a sikerhez, azonban mindehhez társultak a mára már kultikussá váló beszólások, dialógusok és poénok is, melyek megtöltötték élettel Jim Carry és Jeff Daniels karakterét is. Szinte nincsen olyan jelenet, amit így 20 év távlatából ne lehetne felidézni egy beszélgetés során. És én úgy gondolom, hogy az ekkora siker és hírnév nem véletlen. A Farrelly-tesók örökzöldet alkottak!

Vannak intelligens vígjátékok és van a Dumb és Dumber. A dilibogyók azt a stílust követte, amiben a rendezők semmit nem vesznek komolyan. Olyan helyzeteket alakítottak ki, amiknél a néző fekve röhög, míg a karakterek teljesen komolyan gondolják mindazt, amit csinálnak. Sokszor már elhiteti a nézővel a két idióta, hogy a hülyeség az igaz. Teljesen bugyuta és idétlen ötletek és cselekvések látnak napvilágot Dumb és Dumbertől, ám mégis ez adja a sava-borsát az egésznek. Szemtelenül bénák és hülyék, de mégis imádjuk őket.

Világoskék és narancssárga zakó, kutyás kocsi és miegymás, a Dumb és Dumber egy igazi klasszikus, ami milliók arcára csalt mosolyt, és ezt 20 év után is pofátlanul megteszi, mert nem fog rajta az idő vasfoga. Az idei évben ráadásul érkezik a második epizód is, ami ha csak egy kicsit is megközelíti az elődjét, akkor már elégedettek lehetünk. 10/10

Nem vagyok vallásos, így mindenféle előítélet nélkül ültem le megnézni Darren Aronofsky idei filmjét, mely szinte semmilyen vallási csoportot nem hagyott hidegen, több helyen betiltották, máshol talán egyenesen a Sátán eszközeként tekintettek rá. Ez talán nem is áll olyan messze a valóságtól, már amennyiben a Sátán agyunk megzápulásán keresztül kíván hatalomra törni.

Furcsa dolog lehet az életben, amikor az ember, aki mindent elért a karrierjében, úgy dönt, hogy feladja zsíros és jól jövedelmező addigi életét, és új kihívásokba kezd. Nehéz döntés ez, melyet nem mindünknek sikerül meghozni az élete során. Feladni a kényelmeset, a biztosat egy olyan dologért, ami ugyan sokkal kreatívabb, és effektíve saját magunk főnökei vagyunk úgymond, de a Postán ritkán fogadják el a kreatív szabadságot, mint fizetőeszközt. Lucas Pope viszont kemény tökű gyerek, mikor betelt az a bizonyos pohár a Naughty Dog-nál, kilépett és manapság oly divatos indie fejlesztővé avanzsált. Bolond ez a csóka, mondhatnánk, hiszen, egykori cégénél olyan játékokban segédkezhetett, mint az Uncharted széria, vagy éppen a Last of Us, amik feltették a koronát a Sony harmadik önálló konzoljára. Csak ezért a két címért megéri Playstation 3-at venni, tehát Pope úrnak nagyon ment a szekér, és gondolom már kényelmes is volt a helye, de mégis úgy döntött lelécel. Én azt mondom, így utólag, hogy nagyon jól tette! Bár ez idáig még csak egyetlen játékkal jelentkezett, mégpedig jelen cikkünk alanyával, mégis ebben az egyben van annyi potenciál, hogy megelőlegezem neki a bizalmat a következő címéhez is, ami remélem ugyanilyen kreatív lesz, mint eme alkotás.

"Mondtam már Róka, bezártak. Sőt, még pucérak is vagyunk. És hidd el, marhára nem jó itt nekünk!!! Úgyhogy légyszíves menj már hátra, és verd már le az ajtóról azt a kurva lakatot!!!"

Kicsit értetlenül állok a hazai filmgyártás előtt, ugyanis rengeteg példa van arra, hogy kevés pénzből is lehet nagyszerű filmet forgatni. A skandinávok, a spanyolok is képes arra, hogy a fű alatt elkészítsenek olyan alkotásokat, melyekre a környező országokban is felfigyelnek, itthon pedig egyenesen imádják őket. Mi miért nem ezt az utat járjuk be? Vagy vígjáték, vagy valami brutál nagy dráma kerül ki a hazai filmesek kezei közül, legalábbis, ami a fősodrást jelenti. Azonban néha-néha azért így is sikerül alkotni, és így is sikerül olyat létrehozni, ami legalább itthon kultfilmmé tud avanzsálódni. Kapitány Iván és Rudolf Péter a 2001-es esztendőben lefektették az Üvegtigris trilógia alapjait.

Lali, az amerikai álom követője, és az Üvegtigris nevezetű büfé üzemeltetője, Gaben az autónepper, Róka a piti üzletkötő, Sanyi a kissé gyogyós hajléktalan, Csoki a nagydumás pénzszerző, és Cingár a szaxofon mágus. Ők hatan azok, akik a hátukra vették az egész Üvegtigrist, és felvitték a csúcsra, már ami a magyar nézőközönséget illeti. Tulajdonképpen a film nem szól semmiről, csupán néhány napról, amit végig követhetünk a szereplőkkel. Épp ezért nekem néha Tarantino jutott eszembe. No, nem azért mert annyira zseniális lenne a mű, hanem, mert a dialógusokra fektették a hangsúlyt. Történet nuku, csak és kizárólag a párbeszédek, a karakterek, a helyzetkomikumok, és az életérzés, mely átjárja az egész alkotást, jelentették a kerek egészet. A kilátástalan helyzet, az álom hajkurászása, a sodródás és a keserű poénkodás. Nagyjából ezek azok, amik jellemzik az Üvegtigrist.

"Anyámmal élek, Babettával járok, macskám van... én ne legyek kemény, öcsém?"

Személy szerint én soha nem voltam nagyon oda az Üvegtigrisért, ám ennek ellenére már jó néhányszor láttam a filmet. Számomra túl nagy kontrasztot képes kreálni a zseniális és az unalmas részek között. Tény, maga az alkotás az érzésekre ad igazán, és azt akarja, hogy magával rántson a játékidőre. Ezt többnyire képes is elérni, de minden egyes csúcsrajáratás után egy óriási hullámvölgy érkezik, ami egész egyszerűen összedönti az addig felépített várat, és ilyenkor már hiába bukkan fel egy-egy jópofa karakter. Telnek a percek, nincsenek jól megírt dialógusok, nincsen semmi, csak az időpocséklás. Aztán persze megint jön egy pár perces zsenialitás, majd megint semmi. Szóval igen, ez az a film, ami vagy az első pillanattól kezdve megfog, vagy soha nem lesz olyan közelségbe veled, hogy teljes mértékben élvezd a játékperceket.

Így végül arra jutottam a filmmel kapcsolatban, hogy nagyon jó, remek színészekkel feltöltött alkotás (Reviczky Gábor még mindig a legnagyobb!), de hiányzott egy utolsó lépés, ami tényleg felejthetetlenné tudta volna varázsolni. És továbbra is a Zimmer Feri a legjobb a szememben (Hozzátartozik, hogy nem sok magyar vígjátékot láttam). Mindenesetre, aki eddig még nem látta, az mindenképpen pótolja, mert, ha elkap a film hangulata, akkor nem fog elengedni. 7/10

Egy vicc: Sztálin megkérdezi a filmügyi titkártól, hogy hány filmet forgatnak a Szovjetunióban. A titkár azt válaszolja, olyan 20-30 körül évente. Sztálin visszakérdez: És mennyi ebből a jó film? A válasz: Hát, olyan 4-5 darab. Sztálin: Akkor csak azt a 4-5 darabot készítsék el. Ez szerintem bőven elég bevezetőnek, hiszen már ebből sejthetjük milyen körülmények között fogant ez a film.

A legutóbbi rajzfilmes listám kommentjeit elnézve, sokan nem vették észre, hogy a 80-as, 90-es évek legjobb rajzfilmsorozataiban csak olyanok voltak megemlítve, amik azokban az évtizedekben készültek. Így természetes, hogy kimaradt néhány, sőt sok, igazán nagy klasszikus is. Azonban, mivel az elmúlt 80-90 év során egy rakás kiváló sorozat készült, ezért bátorkodtam szétszedni két részre a rajzfilmek felidézését.

Magyarán szólva a 80-as évek előtt készült rajzfilmsorozatok lesznek láthatóak ebben a toplistában, amibe természetesen bele lehet kötni (csak felesleges :D ), de úgy hiszem, hogy a többségük azért még ma is bőven nézhető, sőt szinte az összes veri a mai Cartoon Networkös, meg egyéb rajzfilmes csatorna felhozatalát. Szóval nézzük is hát azokat a nagy öregeket.

Martin Lawrence és Eddie Murphy nem azok a fajta színészek, akik elsősorban drámai szerepválasztásaikról lennének híresek. A két nagydumás afro-amerikai színész karrierjét minden tekintetben a vígjátékok és akció-vígjátékok határozták meg, más műfajokkal még átfedésbe is ritkán kerültek, nem is fenyegette őket soha díjeső alakításaik nyomán. Jelen kritikánk tárgya, mely szerintem egy méltatlanul alulértékelt film, azonban bőven tartogat drámaiságot a sziporkázó szövegelések mögött megbújva.

 New York, 1932: Claude Banks (Martin Lawrence) és Ray Gibson (Eddie Murphy) a szerencsétlen véletlentől vezérelve kénytelen alkalmi szeszcsempésznek állni, hogy kiegyenlítsék tartozásukat a gengszter Furkó Johnson felé. Útjuk a rasszizmus hagyományait még javában ápoló Mississippi állam felé vezet, ahol hamar le is kapcsolják őket és egy gyilkosságot is a nyakukba varrva rövid úton életfogytig tartó börtöntbüntetésben részesülnek, amit egy feketék számára fenntartott állami létesítményben kell letölteniük. 

Az ítéletet követő bő egy órában végigkövethetjük Claude és Ray benti életét. Látjuk hogyan válnak a közösség tagjává és egymás barátaivá, hogyan dédelgetik a szabadulás álmát és hogyan vesztik el azt fokozatosan, miközben ők is menthetetlenül megöregszenek. Egymással nem túl szorosan összefonódó jelenetek váltják egymást, amik elképesztően szellemes párbeszédekkel és szituációkkal megspékelve festik fel hatvan eltelt év távlatában ezeket a folyamatokat.

A laza történetvezetés és a remek humor nélkül a két főszereplő és a körülöttük élők gyászos sorsának finom érzékeltetése sem sikerülhetett volna. Nincsen erőltetett giccs, érzelgősség vagy pátoszos szózatok a szabadságról, csak szabadszájú fekete srácok, akiktől elvették az életüket. Nüansznyi pillanatokban tűnik fel a helyzet tragikussága, mint a közvetlenül a szabadulása előtt inkább a halált választó rabtárs esete, vagy amikor a már megöregedett Claude kipillantást nyer a 80-as évek megváltozott világára. Az ilyen és hasonló jelenetek érzelmi mélysége épp úgy megérintik a néző szívét, mint a végig egyenletesen magas szinten teljesítő humor a rekeszizmait.

Bár korábbi és később filmjeik szintjéhez képest az Életfogytig sem követelt színészi teljesítményben sokkal többet Lawrence-től és Murphy-től, alakításaikban minden megvan, ami ezeknek a karaktereknek az életre keltéséhez kellett. A drámai vonal nem túl tolakodó és mégis hatásos érzékeltetése elsősorban Ted Demme rendező és a forgatókönyvírók érdeme, ugyanakkor a két színész is hozzá tudta tenni azt a bizonyost pluszt, aminek köszönhetően elképzelhetetlen lenne ez a film más szereposztással. A kiváló zenei aláfestésről is emlékezzünk meg egy mondat erejéig, Wycleaf Jean és R. Kelly munkássága igazán hangulatos zenei hátteret ad a filmnek.

Összességében egy hollywood-i maníroktól mentes, könnyen befogadható film az Életfogytig, ami amellett, hogy iszonyúan vicces, visszafogottan stílusosan pengeti meg a mélyebb érzelmi húrokat és ettől válik olyan jól működővé és szerethetővé, hogy bárkinek bátran ajánlható. 8/10

Uwe Boll filmet egyedül nézni kész öngyilkosság. Egy baráti társaságban azonban könnyebben emészthető, mint hinnénk. A legendásan rossz rendező az élete során sok játékadaptációt rendezett, de talán az egyik leghíresebb, és legrosszabb alkotása a Holtak háza, mely pont annyira ótvar, mint amilyennek beállítják. Az Asylum ehhez képest maga a mennyország!

Egy csapat, bulizni vágyó fiatal egy közeli szigetre szeretne utazni, ahol a hírek szerint egy oltári nagy buli zajlik. Azonban a helyszínen a normális emberek helyett vérengző zombik tálalhatóak, akik az élő emberek életére törnek…

Igazság szerint nem is lehet sok mindent írni erről a filmről, mert annyira rossz, hogy arra már nincsenek szavak. A rendezés, az operatőri munka, és a színészek is kegyetlenül rosszul tolták, valamint se hangulat, se épkézláb látvány nem járta át az alkotást. A forgatókönyvről pedig már nem is beszélnék, mert az mindenen túltesz. Mondjuk mit is várhatunk egy Uwe Boll filmtől… A film amúgy egy 1996-ban megjelenő, fénypisztolyos játéktermi játék alapján készült, mely a House of the Dead nevet viselte. Hát annyi biztos, hogy a játék sokkal szórakoztatóbb lehetett, mint maga a film. Azonban egyetlen egy dolog miatt nem tudok rá egy pontot adni, mégpedig Jürgen Prochnow feltűnése miatt. A végeredmény természetesen tőle függetlenül is rémes, de legalább nem végzetes. A papíron (IMDB) minden idők 16. legrosszabb filmje tehát 1,5/10-et kap.