Legenda vagyok

A Ryse Son of Rome előéletét tekintve több szempontból is legenda. Első körben azért, mert eredeti koncepcióját tekintve ez a cím egy XBOX 360-as, Kinect-exkluzív játéknak indult, ahol a TV előtt ugrálva kellett volna hadonászni annak érdekében, hogy mindenkit legyaluljunk. Aztán kukázták a koncepciót, és átterelték a projectet az újgenerációs, XBOX ONE konzolra, de egy QTE féle reflex gombnyomogatás gyanánt, ahol semmi dolgunk nem lett volna, csak a felvillanó gombok lenyomásával végignézni, ahogy a főszereplőnk egy videó formájában legyalul mindenkit. Ám ezt a tervet is kukázták és a harmadik fázishoz érte el a játék azt a formát, amit jelenleg is képvisel. Ámbár majdnem egy év kellett, mire levedlette az XBOX ONE exkluzív cím jelzőt és megérkezett asztali számítógépekre is (ejjj, de szépen hangzik ez így a sima, hétköznapi PC kifejezés helyett). Természetesen az alap, hent game mivoltát nem veszítette el, így nem egy 30-40 órás Római szerepjáték RPG-t kapunk, de ennek ellenére a végeredmény még is több, mint egy tucat techno demo. 

Meg kell hagyni, az új évezred első évtizedében elég sok kiváló alkotás született, és itt nem csak a filmekre gondolok. Egy új korszak jött, ahol Hans Zimmer vált egyeduralkodóvá, és lépett egy olyan szűk elit társaságba, ahol csak a legnagyobb zeneszerzők mulatnak. Természetesen mi nézők csak örülni tudunk annak, hogy ennyi kitűnő alkotással kényeztetnek minket, úgyhogy nézzük is a 2000-es évek (2000-2009) legjobb, vagyis inkább legemlékezetesebb zenéit. Nyilván szubjektív az összeállítás…

Sose voltam Street Fighter rajongó. Alig néhányszor játszottam a játékokkal, de ennek ellenére tudom, hogy van az a fehér ruhás tag, aki mindig együtt pózol a piros ruhás társával. Igen, Ryu-ra és Ken-re gondoltam. Én naiv, azt hittem, hogy ők valamiféle főszereplők a Street Fighter szériában, de amikor Steven E. de Souza moziját néztem, akkor arra a következtetésre jutottam, hogy ők igazából csak mellékszereplők, akik annyit érnek, mint egy marék döglött lepke. No, persze hülyeség kiindulni egy IMDB-n 3.7 pontra értékelt filmből.

Sadalu, Délkelet-Ázsia, 1995. A véres polgárháború hetedik hónapjában az egyeduralomra törő Bison tábornok túszul ejti az ENSZ segélyszervezetének munkatársait. A foglyoknak egyetlen esélye van, hogy elkerüljék a kínhalált: William F. Guile. Az ő feladata felkutatni és megmenteni őket. Azonban a harc nem könnyű, így életek vesznek oda…

Szóval a főszerepben az a Jean-Claude Van Damme játszik, akiről tudni illik, hogy az egyik kedvenc akcióhősöm, és akinek ezt a filmjét csak néhány napja láttam először. Talán nem is véletlenül. Általában nekem nem okoz gondot, ha évek múltán látok egy B vagy ZS-kategóriás mozit, mert mindig is odavoltam az efféle filmekért, főleg, ha a kedvenc akciósztárjaim közül valamelyik fel is tűnik benne. Így a negatív kritikák (dehogy negatív… ez már rosszabb annál, hogy szimplán csak negatívnak nevezzem) után sem döntöttem úgy, hogy én ezt kihagyom. Sajnos…

Az, az egyetlen gond ezzel a filmmel, hogy nem szórakoztató. Nincs meg benne az a B-feeling, ami a legtöbb esetben klasszikussá tette az ehhez hasonló ökörségeket. A karakterek idióták, a zene se valami nagy eresztés, illetve a főgonosz se vehető komolyan (már, amennyire komolyan lehet venni az ilyen filmekben a rosszfiúkat.) Igazság szerint semmi jó nincs ebben az alkotásban, ami már 20 évvel ezelőtt is azt bizonyította, hogy nem lehet játékokból jó filmet készíteni. A Street Fighter nem csak a pénztáraknál, de a kritikusoknál, illetve a nézőknél is megbukott. Érthető módon.

Egy gagyi, történetileg a végtelenségig lecsupaszított harcról szóló filmet kaptunk, amiben pont az szorult a háttérbe, amivel a játék sok rajongóra tett szert. Nem voltak benne látványos bunyók. Azért ezt összehozni akkoriban egy JCVD-mal a főszerepben. Elég kemény munka. 3/10

Amikor úgy gondolod, hogy Burton Batmanje és Nolan Sötét lovagja után már nem lehet a hőst jobban a filmvászonra álmodni, majd rájössz, hogy van egy bizonyos Zack Snyder nevezetű úriember, akinek akkora lehetőség hullott a markába, hogy azt elképzelni nem lehet, akkor kicsit szarul érzed magad. Ugyanis Ben ’Géza’ Afflecknek adatik meg az a lehetőség, hogy végre egy olyan Batmant játszhasson el a kamerák előtt, ami nem csak nyomokban (kis túlzással) tartalmazza majd az igazi képregényhős jellegzetességeit. Tény, Burton, és Nolan is elsőosztályú adaptációkat készített, de valamilyen szinten mégis hiányérzetet keltettek az alkotásaik. És nem azért, mert Keaton vagy Bale rosszul hozta volna a karaktert, vagy mert hülyén nézett ki a szerkó, stb. Egyszerűen hiányzott valami belőlük. És itt nem arra gondolok, hogy Ben Affleck játékban többet fog hozzáadni a filmhez, mint elődei, hanem maga a karakter lesz Batmanesebb.

Nézzük is, hogy miért…

Egy dráma, melyben nemhogy a jog, de még a család sem tekinthető oly grandiózus szakmának, mint a világ egyik jelenlegi legerősebb nevét viselni az iparban.

Őuraságának már volt alkalma bemutatkozni az idei Oscar-szezon első számkivetettjeként, mindazonáltal ez egy másodpercig se tévessze meg a Tisztelt Esküdtszéket, hiszen mindez csak fénykör effektus, ami körbevilágítja a bíró (Robert Duvall) izzasztó ügyével foglalkozó ítélőszéki termét. Elrendeltetését és műfaját tekintve ugyanis kizárólag unalmas magasztosságra számítana még az is, akit csak a star-power-faktorért felelős chicagoi sztárjogász, avagy a bíró fia – ismertebb nevén Robert Downey Jr. – húzott be (mindenkit?). Eme spekulációt pedig határozottan elutasítom, még ha csak részben is.

Egy kivételes eszmefuttatás útján pedig el is jutottam odáig, hogy alá tudom támasztani miért nincs alapja ennek az előítéletnek: a „rendező” úr tehet mindenről! David Dobkin megannyi „anyámmal cserélt bratyót a londoni ünneprontó”-komédia után valami egészen kiismerhetetlen önbizalommal láthatott neki ennek a - tőle abszolút életidegen - projektnek, bármiféle adaptálás nélkül. Jól is néznénk ki egy „based on a true story” címszalaggal: önbizalom ide vagy oda, mégis megkockáztatom, hogy még Vince Vaughn alá is sokkalta nyakatekertebb eseményeket pakolt, mint most. Pont ezért is feltételezem, hogy Dobkin rendkívüli alázattal mozoghatott azon kamerák mögött, melyek egy éppen üresnek látszó eseménysorozatot lélekbombával nyakon öntő gárdát rögzítenek. Emellé pedig Dobkin és az írók mindcsupán egy csipetnyi nevetést pakoltak, értsd: jól ritmizált humorral töltötték meg a szövegkönyv sorait, mellyel mindez már-már valahol a dramedy szintjén mozgott, persze jóval hangsúlyosabb drámai vonallal.

Ti is érzitek az előző mondatot elárasztó Downey-illatot? Kár is lenne tagadni mennyit köszönhet a film a színész már-már hitvallás-kaliberű imázsának, amit valószínűleg már élete végéig viselni fog, és ez mostani játékának is bő háromnegyedét definiálja, csak adja az ég, hogy ne csak a Marvel berkein belül legyen erre bizonyíték, hanem ehhez hasonló példákon keresztül is. Nélküle talán egy villámkritikányi hosszúságú értekezés passzolna a filmhez: szó szerint hátrahagyott lábnyomain lépkedünk mi is Indianában – elvégre nincs filmkép, melyről véletlenül lehagyták volna -, és egész egyszerűen elképesztő mennyire nem képes teret hagyni még olyan zseniknek sem, mint Billy Bob Thornton, vagy miképp nem szorul feltétlen alázatra még az atomöreg Robert Duvall-al szemben sem - pedig ne felejtsük el az ő remekelését sem, hisz' egy ilyen apának voltaképp még a mozilátogató is nyomban vigyázzba vágja magát és tiszteleg. Ezzel nem azt mondom, hogy lett volna bármiféle-nemű probléma is a fenti két névvel, mégis egyre nehezebb elképzelni Downey-t mint A másodvonalast, vagy mint A statisztát (jelen sorok írója még nem látta A séfet, melyben alanyunk valami hasonlóra vállalkozott).

A bíró le sem tagadhatná klasszikus attribútumait, legyenek azok pro vagy contra jellegűek, és utóbbinak teljes körű felsorolásához nem is érdemes nekilátni, hiszen sajnos valahol magából értetődő, hogy egy 140 perces jogászdráma nem egy eseménytelen – legalábbis nem túlzottan jelentős – pillanatot foglal magában, pedig jobb lett volna, ha ez a tárgyalótermi izgalmakról és fordulatokról lehetett volna kijelenthető. Továbbá még kérdéses, hogy egy-két idióta (de határozottan vicces) mozzanat belepattintása a szerelmi szálba vagy egy gyengeelméjű testvér személyébe mennyire lesz kifizetődő egy olyan nézőközönségnek célozva, amely nem ehhez szokott ebben a műfajban. De ezt egy ilyen színésszel máshogy nem is lehetne, elvégre akkora lelket önt ebbe az "apa-fia"-sztoriba, hogy nélküle talán egy jelenet sem tudna hatni az égvilágon senkire. Így viszont tud. 7,5/10

Először is egy közérdekű közleménnyel kezdeném! A múltkor a Falu című film véleményezése kapcsán kicsit indokolatlanul nekirontottam Shyamalan úrnak, de legfőképp azt a két művét becsméreltem amikre még büszke is lehet. Bár a Sebezhetetlenből továbbra sem emlékszem szinte semmire, de egyet értek azokkal a hangokkal, akik megsúgták, ez bizony így ebben a formában nem indok, a Jelekről alkotott véleményem pedig alant elolvashatjátok, a keserű igazság viszont az, hogy ettől a ténytől a Falu nem lesz jobb film, sajnos!

No de hogy ne untassam halálra az olvasóközönséget vágjunk is bele a Jelek című filmbe. A történet alapvetően a Hess család körül, illetve az ő farmjukon történt eseményekre fókuszál. A családfő Graham (Mel Gibson) egykoron pap volt, de mióta a felesége egy brutális balesetben életét vesztette, elhagyta Istenbe vetett hite, és felmentette magát a tisztelendői tevékenységei alól. Vele él Merill az öccse (Joaquin Phoenix) az egykori sikertelen baseball játékos és Graham két gyermeke Morgan (Rory Culkin), aki asztmás és Bo (Abigail Breslin), akinek van egy különös szokása, mégpedig minden pohár vízre ami nem frissen lett kitöltve, azt állítja hogy fertőzött, így nem hajlandó meginni. Mindenkinek meg van a maga különleges kis tulajdonsága, ám azt kell mondjam, hogy a végeredményt nézve egyáltalán nem bánom, hogy így alakították ki a karaktereket, hiszen egyrészt mindenkinek meg lesz a jelentősége, másrészt nem csak ennyi a karakterek felépítése. Na jó, a két kisgyerek tényleg nem sok mindent tesz hozzá a lényegi mondanivalóhoz, de ezt azért botorság is lenne elvárni tőlük.

Nagyon hamar rátérnék a film hibáira, egyrészt azért mert nincs túl sok, másrészt nem akarom, hogy valaki, akit csak ez érdekel feleslegesen olvasson egy csomó karaktert! Szóval, az egyiket már a Falu című film véleményezése kapcsán felvetettem, miszerint az idegen faj, akik a Jóisten tudja hány fényév távolságból jöttek leigázni minket, hogy a fészkes fenébe gondolhatják komolyan, hogy egy olyan bolygót rohannak le, ami tele van vízzel. Egy kedves kommentelő írta, hogy igen ám, de mi is elhalálozunk hamarost, amint víz jut a tüdőnkbe. Ez eddig szép is lenne, de a filmben konkrétan lelocsolják őket vízzel, ami meg távolról sem ugyanaz. Mondhatnánk ilyenkor, hogy hát ugyan mindegy, mert lehet ők maguk (mármint az idegenek) sem lehettek tisztában azzal, hogy allergiásak a vízre, ám szemmel láthatólag oxigént lélegeznek, és bár nem vagyok egy nagy biológus, úgy gondolom, hogy ahol oxigén van, ott víz is. Akkor meg azért elég kevés az esélye, hogy nem csobbant egyet valamelyikük a helyi Balatonban. Másrészt feltérképezték a Földet, mert maguk a jelek is útjelzőként szolgáltak nekik, így nehezen hiszem, hogy két kukoricamorzsolás között nem vették észre, hogy az emberek fürdenek is (például). A másik ami zavart, hogy vajon a katonaság az invázió alatt mégis mit csinált? Az embernél nagyobb agresszort még nem hordott a hátán a Föld, és elhiggyem, hogy a seregben mindenki ölbe tett kézzel nézi, a fejük felett lebegő űrhajókat? A vicc az az egészben, hogy az egyik jelenetben egy katona el is kezdi mesélni Merillnek, hogy éppen milyen taktikát alkalmaznak az idegenek, jóval a valódi invázió előtt! Ejnye, no!

Na de ne tovább, ennyit az úgynevezett „hibákról”, egyrészt mert a film szempontjából nincs jelentőségük, másrészt mert nem is fért volna bele a műfaji keretek közé, ha Függetlenség napját csinálnak belőle! A lényeg ugyanis nem az invázión van. Az egész idegen megszállás, csak egy eszköz, hogy Shyamalan elmeséljen nekünk egy mesét hitről, szeretetről, megbocsájtásról és sorsszerűségről. A vicc az, hogy ezt úgy teszi, hogy nem lesz közhelyes, hanem egy mesterien összerakott tanmese az életről. A rendező/forgatókönyvíró nagyon ügyesen egyensúlyozott, hogy ne forduljon át giccsbe a dolog, és ez mindenképpen plusz pontot érdemel. A karakterekkel együtt a néző is elgondolkodik a film alatt, hogy a dolgok vajon mennyire racionálisak? Vajon tényleg mindennek jelentősége van az életben? Szeretem az ilyen filmeket, ahol nem úgy akar okosat mondani a készítő, hogy totális hülyének nézi a közönséget, hanem olyan eszköztárral dolgozik, hogy mindenki a saját agyi kapacitásának megfelelően tud belőle meríteni. Számomra a legnagyszerűbb, hogy a film szerint is (és szerintem is) mindennek jelentősége van, legyen az egy elejtett szó, egy pillantás, vagy amikor éppen másra figyelünk, pedig a lényeges dolgok kiszúrják a szemünket.

A színészi játék ne is képezze vita tárgyát, az a véleményem ezzel kapcsolatban, hogy Mel Gibsonnál alkalmasabb személyt nem is találhattak volna a hitehagyott pap szerepére, aki elegánsan oldotta meg a feladatát, és még egy csipetnyi humort is sikerült vinnie ebbe az amúgy elég elcsépelt karakterbe. Joachim Phoenix is rendben volt, sőt, több mint rendben. Kifejezetten tetszett, ahogy először kamaszcsínynek gondolja a jeleket a kukoricatáblában, aztán egyre jobban alakul át fején alumínium fóliával rohangászó, folyamatosan a híradót bámuló zakkant pasassá, hogy aztán a végén hőssé váljon a családja szemében. A gyereket egy picit már saraztam az imént, most annyival árnyalnám, hogy bár ők maguk nem alkottak valami maradandót, de kétségtelenül szükség volt rájuk a cselekmény kidolgozásához, másrészt szerintem senki se várhatja, hogy egy tíz és egy öt éves gyerek lemos mondjuk egy Mel Gibsont a vászonról. A többiek valójában tényleg mellékszereplők, a szó minden értelmében, hiszen ez a történet a Hess családról szól, de ennek tudatában jól asszisztálnak mind színészileg, mind karakterügyileg a cselekményhez, nem láttam ripacskodást sehol.

A zene és az operatőri munka ismét egy hatalmas piros pontot érdemel. James Newton Howard karmesteri pálcája érzésem szerint diszkréten háttérbe vonult, átadva a helyét a mű élvezetének, és milyen jól tette! Ugyan nem találkozhatunk emlékezetes dallamokkal, mégis jól játszik a hangulattal a mester. A képek szépek, jól kidolgozottak, látszik, hogy erre odafigyeltek, ugyanúgy, mint később a Falunál is. Azért említem meg ezt a filmet ismét, mert javarészt a stáb a két filmnél ugyanaz maradt. Hozzá kell tennem, hogy emlékszem, mikor először láttam ezt a filmet, és annál a jelenetnél, amikor éppen a tévében mutatják az első idegent, akit lekamerázott egy mexikói apuka, majdnem leestem a székről, mert rohadtul jól el lett találva a feszültség.

A végére illenék levonni a konklúziót, meg is teszem! Bármekkora bakot lőttem is a múltban, ezt a filmet most teljes szívből tudom ajánlani mindenkinek, mert nagyon kifejező alkotás lett! 8/10

2012-ben óriásit robbantott a Phil Lord és Christopher Miller páros által levezényelt 21 Jump Street nevezetű vígjáték. Hozzám csak idén márciusában ért el a film, de meglepődve tapasztaltam, hogy a gyenge vígjáték felhozatal között végre ismét akadt egy gyöngyszem, amin lehet röhögni és szórakozni. Szóval kellemes meglepetésben volt részem, így nagyon vártam az idei folytatást, a 22 Jump Street-et.

Bár az igazat megvallva a film első félórája megrémisztett. Jonah Hill és Channing Tatum, mintha egy új, rossz oldalukat mutatták volna. Jó, persze ez nem az ő hibájuk, de annyi szent, hogy a poénokat nem találták el. Erőltetettek és izzadságszagúak voltak. Nem is akartam elhinni azt, amit látok, illetve hallok. Aztán egy villámcsapásra minden megváltozott. Jött egy hatalmas fordulat, ami felturbózta a történéseket, és a poénok végre betaláltak, az arcomra pedig mosoly ült. Végre visszakaptam azt a duómat, amit vártam, és amit dicsértem az első részben. Ráadásként pedig egy olyan Ice Cube is megjelent, akinek minden másodperce aranyat ért. (Iván is oda volt érte)

A nagy kérdés az, hogy ezt a „visszamegyünk a suliba, aztán megoldunk egy ügyet” dolgot meddig lehet még nyújtani, de szerencsére a rendező kettős úgy oldotta meg az alapanyag újrázását, hogy ne érezzünk unalmasnak, vagy olyannak, amit már láttunk. Új környezet, új karakterek, újabb mellékszálak. Egyikkel sem volt probléma. Tehát a 22 Jump Street ismét betalált, és eddig magasan az év legjobb vígjátéka. A kérdés már csak az, hogy a Dumb és Dumber mire lesz képes. 7,5/10

Alexandre Aja legújabb alkotása is beállhat azon filmek táborába, aminél az alapanyag kiváló volt, de a végeredmény sajnos messze alulmúlta a várakozásainkat. Stephen King fia, Joe Hill a 2010-es esztendőben írta meg a Szarvak című regényét, mely inkább nevezhető vegyes stílusúnak, mint horrornak, vagy thrillernek. Talán pont emiatt nem működött a vásznon a történet.

Ig Parrish barátnőjét meggyilkolják. A városka lakói azonban magát, Ig-et gyanúsítják a gyilkossággal. A fiatal férfi nem tud mit kezdeni a fájdalmával, így az alkoholhoz nyúl. Az egész élete egy teljes káosz. Egy nap azonban érdekes csontkinövések jelennek meg a homlokán. Szarvai lesznek…

Maga az alapötlet nagyszerű. Egy olyan történetet kapunk, amiben van némi fekete humor, némi romantika, illetve egy kis horror és thriller. Szóval mindenki kap egy kis szeletet a tortából. De pont emiatt nem tudott összeállni a kép. Aja nem az a szintű rendező, aki képes egy ennyire szerteágazó, mindenből markoló filmet tökéletesen a filmvászonra álmodni. Ért a horrorhoz, de itt messze nem azt kellett készítenie. Mondjuk nem csak Ő a hibás. Joe Hill története tette lehetetlenné, hogy a végeredmény ütős legyen filmként. Keith Bunin író pedig nem is tudott nagyot alkotni. A két órás játékidőt nehezen sikerült úgy feltölteni, hogy végig lekösse a figyelmünket a cselekmény. Kár érte, mivel óriási potenciál lakozott az alapanyagban.

Az, ahogy Daniel Radcliffe karaktere átalakul, és a szarvait felhasználja arra, hogy megtalálja a gyilkost, vagy azok a fordulatok, amik előrébb vitték a történetet, mind-mind azt támasztották alá, hogy ebből a történetből egy sokkal jobb, és élvezhetőbb filmet kellett volna készíteni. Szerencsétlen Daniel próbált úgy játszani, hogy levetkőzze magáról a varázsló mivoltját, de sajnos ezt a filmet neki sem sikerült megmentenie. Juno Temple viszont indokolatlanul keveset szerepelt a kamerák előtt.

Szóval összegezve csak azt tudom mondani, hogy, akit érdekel a Stephen King család újabb története, az tegyen vele egy próbát, mert érdekes dolgok zajlanak le a két óra alatt, de bizton állíthatom, hogy nem ez lesz az év filmje. Misztikus love story, sok-sok stílussal nyakon öntve. A végeredmény pedig egy közepes, itt-ott érdekes alkotás. 5,5/10