[Supernatural Movies]

[kritika] Hetedik (1995)

2014. október 28. - csaky000

„A mai világban már teljesen elhidegültek egymástól az emberek!” Hányszor lehetne egy nap ismételni ezt az unalmas frázist, és bár mint minden közhely, ez is igaz, változtatni úgy tűnik, egyikünk se szeretne. Tegye fel a kezét, aki még felfigyel egy autó riasztójának a hangjára, vagy ránéz a szomszéd idős nénire, ha már egy hete nem látta! Legyünk őszinték, a mai felgyorsult világunkban (ehh, egy újabb közhely…) már nem nagyon foglalkozik senki a másikkal, szinte csak a saját dolgai, vagy maximum a családja ügyes-bajos eseményeit tudja/akarja követni az ember, és nincs kedve mással törődni. Számtalanszor hallani a bekövetkező családi tragédiáknál a „szemtanúk” nyilatkozataiban, hogy „pedig milyen rendes emberek voltak!”, vagy „náluk egy hangos szó nem hangzott el sosem!”, pedig lehet ezek mind nem igazak, csak nem figyelt oda senki a jelekre. Az a helyzet, hogy minél nagyobb egy adott város népsűrűsége, annál valószínűbb, hogy áldozata leszel egy bűncselekménynek, és mondjuk akár fényes nappal is megtörténhet ez, mert manapság az emberek nem akarnak belekeveredni semmibe, így direkt elfordítják a fejüket, ha ilyet látnak. A nagyobb baj, hogy ezt az elkövetők is tudják. Gondolj bele, ha mondjuk Veled történik ilyen esemény, és nincs ki segítsen! Nagyon magányosnak éreznéd magad, még akár nagy tömegben is, ez biztos! Persze, lehet mondani, hogy le kell verni a támadót/támadókat mint a taxiórát, de ez jellemzően nem szokott megtörténni akkor, ha ilyen esemény áldozata lesz valaki. Egyrészt ott a félelem, amit hívhatunk természetes életösztönnek is, másrészről még ha erősebbnek is érzed magad a támadódnál, nem biztos, hogy a legracionálisabb megoldás az ellentámadás. Van azért egy „jó” hírem is, ez az egész nem tegnap kezdődött, csak egy lépéssel beljebb kerültünk ebbe a mocsárba, ugyanis David Fincher 1995-ben a Hetedik című filmjével a lehető legközelebb hozta hozzánk ezt a dagonyát.

he3.png

Tehát, a sztori szerint egy nagyvárosban járunk, hogy melyikben és mikor az teljesen mindegy, mert lehetne bármelyik a világban. A lelkileg kiüresedett, a nyomozó szakmától épp visszavonulni készülő Somerset (Morgan Freeman) új társat kap, a fiatal, nagyszájú Mills (Brad Pitt) személyében. A városban a folyamatosan zuhogó eső mellett bizarr gyilkosságok zavarják meg a nyugalmat, amik valamilyen különös módon kapcsolódnak egymáshoz, az összekötő kapocs pedig nem más, mint a bibliai hét főbűn. Igazából a rendező úr nem nagyon cicózik, egyből beledobja a nézőt az események sűrűjébe, és meg sem áll a katartikus végkifejletig. A legjobb amit tehetett Fincher úr, hogy a lehető legközelebb hozza hozzánk nézőkhöz a brutális gyilkosságokat, már szinte érezzük a holtak áporodott szagát, ami lassan ízzé változik a nyelvünk hegyén. A stáb félelmetesen jó munkát végzett, és ezt nem csak a gyilkosságok helyszíneire értem, hanem mindenre! Még az olyan helyeknek is megvan a maga nyomasztó hangulata, mint például Mills-ék lakása. Persze lehet, hogy csak nekem jön így át, de én úgy éreztem, hiába nem jár a cselekmény gyilkossági helyszínen, mindent beborít a város szennye. A legjobban ez abban a jelenetben érezhető, amikor Mills felesége Tracy (Gwyneth Paltrow) megosztja legféltettebb titkát Somerset nyomozóval, mégpedig, hogy gyermeket vár. Abban a jelenetben benne van minden fájdalom amit egy ember érezhet egy kiüresedett közegben.

Utólagos engedelmetekkel viszont visszakanyarodnék a gyilkosságokhoz. Mint említettem már, a hét főbűn inspirálja őket, bár az elején még nem több mint egy idióta ember segélykiáltása a nyomozók szemében sem. Aztán ahogy merülünk alá a mocsokba, úgy derül fény egyre jobban John Doe (ezt a kifejezést használják az ismeretlen férfi megnevezésére az usákok) valóban segítségért kiált. Viszont egy olyan emberé, aki távolról sem idióta, mert a gyilkosságait óramű pontossággal hajtja végre, és szinte űzi a nyomozókat, hogy találjanak rá, ám a végén mégis ő megy be a rendőrségre feladni magát. Hogy miért? Mert ez is a terv része! Abban a jelenetben, amikor haladnak az autóval és hárman beszélgetnek, a néző számára is értelmet nyer John Doe valódi motivációja. Bár a gyilkosság, mint puszta tény elborzasztó, de kiket is ölt meg? Csupa velejéig romlott szemétládát, akiknek megváltás volt a halál. Felvet egy kérdést, hogy játszhatunk-e istent Isten helyett? Ítélkezhetünk-e mi magunk mások sorsa fölött? Dönthetünk-e valakiről úgy, hogy nem érdemli meg az életet? Ha igen, mi különböztet meg minket azoktól, akiket elítélünk, ha pedig nem, akkor miért állítunk fel bíróságokat, rendőrségeket, hiszen ítélkezni csupán az Úr dolga. Persze lehet, hogy nagyon lecsupaszítom a kérdést, és a film sem ilyen egyszerűen teszi fel, de attól még válaszra vár.

he1.jpg

Igaz, Doe sosem állítja magáról, hogy szent, sőt a végén még be is vallja, hogy ő is bűnbe esett, bár a gyilkosságokat nem érzi annak. Pedig ha már Biblia, akkor a Tízparancsolatban pedig az áll, hogy Ne ölj! A gyilkos ez alól elegánsan felmenti magát, a fentebb említett ténnyel, hogy ő csak megtisztította a világot. Fogjuk rá, de ettől még nem lett szebb hely a Föld, és nem döbbent rá senki, hogy milyen mocskos módon él, maximum a rettegés fogta el. Rettegés, hogy egy őrült elveszi a szaros kis életét, a kettő pedig korántsem ugyanaz.

No, de elég a vasárnapi filozófiából, térjünk inkább rá, a szokásos strukturális elemekre!

A színészi játékra szerintem nem elég jó kifejezés, hogy kiváló, amit a színészek a vásznon művelnek, az lehengerlő! Persze itt is elővehetjük azt a közhelyet (ha-ha, már megint!), hogy ekkora színészek alakítsanak is jól, de itt olyan szintű átlényegülést láttam a tisztelt csepűrágó uraktól és hölgyektől, hogy az valóban leírhatatlan, ezt látni kell! Azt viszont fontos megjegyezni, hogy nem csak a főszereplők játéka tetszetős, hanem minden karakter alakítója ugyanolyan jól dolgozik a kamera előtt. Egy olyan ember rendezésében alakítják életük egyik legjobbját, akinek ez a második (!) rendezése! A Végső megoldás a Halál sokaknak nem tetszik az Alien quadrológiából, de én nagyon szeretem, szerettem már gyerekként is. Később tudtam csak meg, hogy ezt a filmet úgy forgatta le, hogy az előző kirúgott rendező helyére berakták, a kész díszletek közé, úgy, hogy odáig csak videoklipeket rendezett. Ennek tudatában pláne kiváló része lett a kánonnak, főleg annak tudatában, hogy milyenek szoktak általában lenni a harmadik részek! Zseni ez a pali, és ezt azóta bizonyította is!

A stáb elképesztő munkájáról már esett szó, kiváló munkát végeztek, essen szó a látványról, a zenéről, vagy éppen a forgatókönyvről! Egyébként a film forgatókönyv írója is vendégszerepel a filmben, ő a Falánkság! Mondhatom, ritka nagy fricska ez saját magának is!

he2.png

Mint már mondtam, bátran ajánlom ezt a filmet mindenkinek, akinek van gyomra hozzá, bár hozzá kell tennem, hogy azalatt a lassan húsz év alatt, ami eltelt a bemutatása óta, kicsit nőtt az ingerküszöb, de ettől függetlenül borzasztó gusztustalan esetek vannak benne bemutatva. Hála Istennek Finchernek volt annyi lélekjelenléte, hogy a legdurvábbat azért nem mutatja, csak sejteti! Én magam évente újranézem ezt a filmet, és ajánlom mindenkinek, mert én is észreveszek mindig egy újabb kis eseményt, amitől megtekintésről megtekintésre jobb lesz. Lehetne benne hibákat keresni, de nem akarok és ha illik, ha nem, megadom a 10/10-et rá. Jó szórakozást mindenkinek!    

10 király filmzene a 2010-es évekből - 5. rész

2014. október 27. - REMY

Bár a mostani évtized még javában tart, de már most össze lehet állítani egy olyan 10-es listát, amiről érdemes beszélni, és érdemes felhozni. Úgyhogy vágjunk is bele a közepébe, és zárjuk le az 5 részes zenei sorozatot.

drive másolata.jpg

A korábbi részekről itt olvashattok.

10 király filmzene a 70-es évekből

10 király filmzene a 80-as évekből

10 király filmzene a 90-es évekből

10 király filmzene a 2000-es évekből

Tovább

[kritika] Hirtelen halál (1995)

2014. október 26. - REMY

Gondolkodtatok már azon, hogy milyen lenne egy Die Hard film Bruce Willis nélkül? Amennyiben nem tudjátok elképzelni, elő kell venni Peter Hyams Hirtelen Halál című filmjét, amiben John McClane-t Jean-Claude Van Damme alakítja, méghozzá nem is rosszul. Azonban azt a kis apróságot hozzá kell tenni, hogy maga a film nem érhet fel Willis klasszikusaihoz, hiszen minden téren legalább egy szinttel gyengébb, ám ez nem azt jelenti, hogy ne lenne szórakoztató!

hirt1.jpg

A Stanley Kupa döntőjében több mint 17 ezer ember várja azt, hogy ki lesz a végső győztes. Az eseményen az USA alelnöke is megjelenik, hogy tovább emelje a színvonalat. Ám senki nem sejti, hogy a háttérben rosszfiúk munkálkodnak azon, hogy több millió dollárt tegyenek zsebre alig néhány perc alatt. Darren McCord-ot éri az a megtiszteltetés, hogy leszerelt tűzoltóként megmenthet több ezer életet, illetve a két gyermekét, akik a helyszínen várják a végső sípszót…

Van Damme karrierje a 90-es évek közepére egy kicsit kifakult. Kezdett bejönni egy új hullám az akciófilmek terén, amiben a régimódi akcióhősöknek nem osztottak lapot. Peter Hyams erre úgy reagált, hogy megleste John McTiernan klasszikusát, a Die Hardot, amiből kiemelte azokat az elemeket, amik megteremtették a Bruce Willis féle hőst. Tehát legyen fáradékony a főszereplő, ne legyen túlképzett és ne irtson ki egy egész hadsereget egy fogpiszkálóval. A pörgő rúgások és a spárgák elmaradtak, a Die Hard 2.0 pedig elkészült.

Mondhatnám azt is, hogy a csúnya, gonosz Hymas úgy ért el sikert, hogy lemásolt egy sikertörténetet. De nem teszem. Méghozzá azért nem, mert hiába van a két film között hasonlóság, a Hirtelen halál mégis csak egy JCVD film. Megvan a sajátos hangulata és stílusa a főszereplőnek hála, így a közös dolgok ellenére is egy másfajta szórakozást nyújt. Miután a film szinte minden elemében B-színvonal, így fele annyira lehet komolyan venni, mint a csúcskategóriás társait. Mindenesetre a történet jó, a főgonosz vicces, a főhős pedig menő. Szóval nincs baj a Hirtelen halál című alkotással.

hirt2.jpg

Lényegében Van Damme-nak ezt a vonalat kéne megcéloznia, mert erre talán még ma is vevők lennének az emberek. Jó lenne, ha újraindítaná a karrierjét, mert nekem hiányzik! 7/10

[kritika] Oroszlánszív (1990)

2014. október 25. - REMY

Jean-Claude Van Damme-nak nagy a szíve! Szembeszáll az idegenlégió vezetőjével, nagy utat tesz meg a családjáért, valamint összevereti magát a pénzszerzés reményében. Sheldon Lettich először dirigált a belga akciósztárnak rendezőként. A végeredmény pedig egy néhol akadozó, de összességében vállalható akciófilm a 90-es évek elejéről.

vlcsnap-2014-10-19-13h32m04s226.png

Lyon Gualtier az idegenlégióban szolgál. Egy családi ügy miatt azonban haza kéne mennie, de a felettesei nem engedik. Lyon úgy dönt, hogy márpedig neki nem fognak parancsolni, így megszökik a táborból, hogy aztán üres zsebbel Amerikába utazzon, ahol találkozhat a haldokló bátyjával. A katonaság azonban ezt nem nézi jó szemmel, így minden áron vissza akarják vinni Lyon-t a tengerentúlra…

Az Oroszlánszívet sose tartottam Van Damme legjobb filmjei között. Valahogy itt nem állt össze az igazi B-mozi, amit tőle, Arnoldtól, Stallonétől kaptunk meg anno többször is. Bár 1990-ben már befutott sztár volt, szinte mindenki ismerte, így nem csoda, hogy megpróbáltak minél nagyobb volumenű filmeket köré építeni. Az Oroszlánszívnek talán ez volt a legnagyobb problémája. Olyan érzésem volt, miközben néztem, hogy túl sokat akar, de nem bírja el, sem Van Damme, sem pedig a rendező. Épp ezért kaptunk egy rahedli gyenge drámai jelenetet, meg a film végén egy rakás giccses, erőltetett jópofizást. Természetesen ezek ellenére sem tudom azt mondani, hogy ne szeressük ezt a filmet, mert igenis vannak pofás részei, de el kell fogadni, hogy Van Damme tud ennél többet is.

Mégpedig azért sem tudom a legjobbak között emlegetni, mert hiányoltam a hatásvadász zenéket, illetve a méltó főgonoszt. Attila bár jó bunyót vívott a belgával, de mégsem maradt emlékezetes. A Bolo Yeung, Tong-Po kettőstől messze elmaradt. Mindenesetre összességében látványos harcokat láthattunk, illetve megkaptuk a mélyrepülést, majd a hirtelen csúcsrajutást, ami elengedhetetlen egy Van Damme bunyóban.

vlcsnap-2014-10-19-17h31m08s45.png

Összességében tehát az Oroszlánszív messze nem hibátlan a B-mozik táborában, de a hangulat, és maga Van Damme miatt érdemes nekiülni, mert a szórakozás még így is garantált. 6/10

[villámkritika] Halálos kitérő 6 (2014)

2014. október 24. - REMY

Azt hiszem megtaláltam az idei év legrosszabb, legsemmitmondóbb, legunalmasabb filmjét. Ez nem más, mint a Valeri Milev által rendezett, Halálos kitérő 6. Tudom-tudom ez a széria soha nem volt csúcskategóriás, de az első néhány rész még egész élvezhető volt a slasher horror kategóriában. Azonban a 4. résztől kezdve minden megváltozott. A színvonal nagyon leesett, amit az idei évben meg is koronáztak ezzel, a hírek szerint utolsó epizóddal.

wrong.jpg

A történet alapjaiban véve ugyanaz, mint korábban. Jönnek a fiatalok, akik aztán jól megszívják a rusnya szörnyszülöttek miatt. Ezt megpróbálták egy kis vérvonal adalékkal megtoldani, ami igazából teljesen felesleges volt, mert így kinyírták az egész filmet. Unalmas vergődés lett belőle, aminek csak az utolsó 20 percében jelentek meg értékelhető jelenetek. No, akkor sem sok! A korábbi részekkel ellentétben itt már a gyilkolás sem volt élvezhető. Egyszerűen botrányos lett az egész alkotás, ami megkoronázta az egész szériát, amiről már amúgy is sok bőrt lehúztak. Túl sokat…

Szóval ezt a filmet még a széria rajongóinak sem ajánlanám, mert tényleg katasztrofális végeredmény született. Talán nem csak az idei év, hanem az utóbbi évek legrosszabb filmjét kaptuk meg a Halálos kitérő legújabb epizódjával. Nem is szaporítom tovább a szót. Felesleges. 1,5/10

[kritika] Double Dragon - A medál hatalma (1994)

2014. október 23. - REMY

Még anno a sárga kazettás konzolok idejében volt egy bizonyos Double Dragon nevezetű játék, amivel napestig bírtam játszani. A legszebb az egészben az volt, hogy lehetett multiplayerben is tolni vele, úgyhogy maga volt a királyság a játék. A napokban, amikor játékadaptációk után kutattam, akkor bukkantam rá az erről a játékról készült filmre, amiben ráadásul ismerős nevek is felbukkantak. Robert Patrick, Mark Dacascos és Alyssa Milano.

vlcsnap-2014-10-19-11h40m17s225.png

Los Angeles nagy része egy földrengés után víz alá került. Az ott élők a megmaradt szárazföldet New Angelesre keresztelték. A városban bandák uralkodnak, akiknek az élére egy bizonyos Kogo Shukó áll, akinek világuralomra törő tervei vannak. Egy rejtélyes medál segítségével korlátlan hatalomra tehet szert, ám a birtokában csak a medál fele van. A másik darabot Satori, és a két nevelt fia, Jimmy és Billy védik. Ha élni akarnak, akkor minden áron meg kell védeniük a különleges tárgyat…

Azok után, hogy letudtam a legelső játékadaptációkat, kijelenthetem, hogy a színvonal a béka segge alatt volt akkoriban. Ez a zsáner nem működött, így csak olyan filmek születtek meg, amik vagy rosszak, vagy kevésbé rosszak. A Double Dragon az utóbbi kategóriába sorolandó, ugyanis fellelhető benne némi stílus, némi hangulat, ami miatt olykor-olykor élvezhető volt az alkotás. Tipikus B-mozi, 80-as évek feelinggel. Szóval adott volt két főszereplő, Scott Wolf és Mark Dacascos, akik meglepően viccesen hozták a szerepüket, aminek hála lehetett szorítani értük, lehetett mosolyogni a vicceiken, illetve élvezhetővé tették a történetet. Azt a történetet, amit műanyag díszletek közé tettek be, és azt a történetet, melyben fellelhető némi Robotzsaru utánzat. Bevágott híradó részletek, a jövőbeli város, stb.

Természetesen a legnagyobb kérdés mindig az, hogy vajon a főgonosz mennyire gonosz. Hát meg kell hagyni, a jó öreg T1000-esünk nem volt a helyzet magaslatán. Színpadias fellépései, gyenge erőfitogtatásai is azt támasztották alá, hogy nem sikerült jól megálmodni a vászonra a legnagyobb rosszfiút. De igazság szerint ez annyira nem is volt nagy gond, hiszen a főszereplők, Alyssa Milano-val kiegészülve el tudták feledtetni a főbb hibáit a filmnek. Már, amennyire el lehetett… A film ettől függetlenül még mindig csak egy gagyi B-mozi.

doub1.jpg

A Double Dragon film messze elmaradt a játék adta élménytől. Bár így is kellemesen csalódtam, mert az IMDB 3.5-ös értékeléstől nem sok jót vártam, de mégsem érzem kidobottnak a rászánt másfél órát. Szóval a B-mozi rajongóinak még ajánlani is tudom. 5/10

[kritika] A rémmesék könyve (1982)

2014. október 22. - lutánnia

Ó, azok a ’80-as évek, amikor minden rendező a saját ifjúkorának meghatározó történeteit vitte filmvászonra. Lucasnál a '40-es évekbeli Flash Gordon filmsorozat lebegett a szeme előtt, amikor a Star Warsot megcsinálta. Majd Spielberggel a régi kalandfilmeket akarták felidézni az Indiana Jones-szal, így a sorból George A. Romero sem maradhatott ki, aki Stephen King írásaiból, filmre vitte az ’50-es évek kultikus horror képregényének a Tales from the Crypt-nek a filmverzióját.

creepshow1.jpg

A történet, hát nem is tudom, mivel kezdjem, mivel az alapul vett képregényhez hasonlóan, több sztori kerül színre, szám szerint 6 darab (ha a keretet adó prológus és az epilógust is számítjuk).

A történetek legfőbb mozgatórugója a családon belüli utálat, avagy a megcsalt/elnyomott férj bosszúja (a 3. és 4. történet), az apák iránti gyűlölet (1. és 2. epizód), illetve az emberi gonoszság/hülyeség okozta rémesetek (a maradék kettő sztori ezzel foglalkozik). 

Már az alaphangulatot a keret történet megadja, ami a szigorú apuka és a tiltott horror képregényt gyűjtő gyerek konfliktusára épül, ami egy ponton átlép rajzfilmbe, ahogy a gonosz oszladozó hulla megmutatja nekünk a képregény tartalmát, amiből a történetek származnak. Lesz itt többek közt, növényé átalakuló ember (Stephen King alakításában), rengeteg zombi (hiába Romero, az Romero), és egy csótányok által felfalt ember. Mindezt elég stilizáltan mutatja film, sokszor képregényes sablonok közt mozognak a szereplők, és az áttűnéseket is lapozással oldják meg, mintha valóban egy képregényt olvasnánk.

creepshow3.jpg

A modern zombi műfajt megteremtő rendező, élete főműve után, a nagy kritikai és anyagi sikerrel bemutatott Holtak hajnala (1979) után követte el ezt a filmet, majdnem dupla annyi pénzből, mint amiből kihozta az említett alkotást. Teljességgel a szórakoztatás volt a célja, ebben a filmben még egy szikrányi társadalomkritika sem lelhető fel, sőt a legtöbb esetben még szándékolt túlzással is él a rendező, gondoljunk csak az első történet százvalahány évesen elhunyt gonosz öregemberére, vagy a 1880-as évekbeli sarki expedíció, egyetlen, szörnyeteg túlélőjére. Ezt talán Stephen King teljesen ripacs alakítása is egy jó nagy adaggal megfejeli. A mai kor nézője pedig elégedetten mosolyog, a még karrierje újbóli beindulása előtt lévő Leslie Nielsen feltűnésén, aki meglehetősen jól alakítja a megcsalt férjet (igazi Fűrész feeling-et rittyenve az epizódjába).

creepshow4.jpg

Alapvetően az a szándék nem lenne baj, hogy az ifjabb nemzedékkel is megismertetik a rendező és író úr gyermekkorára nagy hatást tevő képregény mozi verzióját. De ami képregényben működött, vagy jobban mondva Stephen King forgatókönyvén jól néz ki, az nem feltétlenül fest a mozivásznon is jól.

Sajnos a legtöbb történet, a látszólagos igyekezett ellenére, fájóan bárgyúra sikeredett. Nem kell ahhoz nagy ész, hogy a történet kezdete utáni 5-6. percben simán kitaláljuk a végét, ami sajnos nagyon unalmassá teszi a szkeccseket, mivel elég L-A-S-S-A-N történnek az események. És a képregény velejét adó váratlan csavaros lezárások is, sajnos csak hellyel-közzel megfelelőnek.

 Külön pozitívumként a remek magyar szinkront tudom megemlíteni. Bár a fordítás sok helyen kissé ferdít, példának okáért a cím is hibás, mivel inkább Rémségek Képregényének kéne lennie, és nem könyvének. De ilyen apróságokat leszámítva igazán remek magyarításról beszélhetünk, szinte öröm hallgatni, mindenkinek teljesen odaillő hangot sikerült kiválasztani.

creepshow2.jpg

Mindent egybevetve, egy jó kivitelezéssel, de sajnos ellaposodó történetekkel kell szembenéznünk, és sajnos a rémisztgetés sem megy annyira a filmnek. Mintha a rendező nem tudná eldönteni, hogy most örömteli és vicces, vagy halál komoly történetek legyenek a filmben. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy a mozi pénztáraknál siker legyen, és még két folytatás is született hozzá. 6/10

[kritika] Super Mario Bros. (1993)

2014. október 21. - REMY

Ti el tudjátok képzelni, hogy a piros-kék ruhás vízvezeték-szerelő, azaz Super Mario jól működjön a filmvásznon? Sőt, egyáltalán azt elképzelni, hogy ez az ötlet működjön valahogy a vásznon? Én nem, ám amikor meglátom az olyan neveket az 1993-as mozifilm mellett, mint Bob Hoskins, John Leguizamo, Dennis Hopper, illetve a zeneszerző Alan Silvestri, akkor mégis elhiszem, hogy ebből valami jó fog kisülni. Holott nem… nagyon nem!

sup2_2.jpg

Két szuper vízvezeték-szerelőre, Marióra és Luigira vár az a feladat, hogy megakadályozzák a gonosz Koopa tervét, miszerint egyesíteni kell a két dimenziót, hogy az emberiség eltűnjön, és újra a dinoszauruszok uralkodjanak a világ felett…

Nincs gomba, nincs zöld csatorna, nincs ismert ruha, és nincs legendás dallam. Vagyis van, igazából minden megtalálható ebben a filmben, csak mindig rosszkor és rossz helyen. Mondjuk mit is vár az ember, hiszen egy 8-bites, 2D-s játékból kellett volna valamiféle mozifilmet összerakni. Nem is értem az elképzelést. A rendezőpáros, Annabel Jankel és Rocky Morton látszólag annyit játszottak a Marióval, mint én a legújabb Call of Duty játékkal. Azaz semennyit. Már csak azért is fura ez, mert oké... legyen egy film gyenge és gagyi, de legalább az alapvető jellegzetességeket próbáljuk meg beletuszkolni a játékidőbe. Vagy valami stílust teremtsenek meg neki, még akkor is, ha gagyi lesz az összkép. Ott van példának okáért a Mortal Kombat film, melyről tudjuk, hogy egy hulladék, de mégis rengetegen szeretjük, mert szórakoztatóan gyenge. Itt ezt nem lehet elmondani. Kár érte, mert azért sikerült a készítőknek egy jól csengő gárdát összeszednie, amire lehetett volna építeni. Bob Hoskins-ra meg pláne. De a forgatókönyvírói munka is botrányos volt, úgyhogy egyik színész sem kapott egy értékelhetően megírt karaktert.

sup3_1.jpg

Az egész film egy nagy baromság, amiben se az akciójelenetek, se a humor nem tudott épkézláb képet mutatni magáról. Egyszerűen nem lehet mit kiemelni pozitívumként ebből a filmből. Ám szerencsére Hollywood próbálkozása nem tudott lyukat ütni a Marió kultuszra, így hamar a feledés homályába került ez az alkotás, ami szintén csak azon filmek táborába sorolható, ahol a gyenge játékadaptációk sorakoznak. Érdekességképpen pedig ez volt a legelső élőszereplős játékadaptáció. 3/10

süti beállítások módosítása