Mindig fura azt látni, hogy a két ellentétes műfaj, a vígjáték és a horror keveredik. Egyiknek az a célja, hogy megnevettessen, a másiknak pedig az, hogy ne tudj aludni az éjjel. Ruben Fleischer pedig ötvözte a kettőt, és létrehozta az új évezred egyik legpofásabb, legeredetibb vígjátékát, ami talán már most klasszikusnak nevezhető. No, nem azért, mert a horror-vígjáték annyira újszerű lenne, csak éppen a végeredmény nem a megszokott sablonokból építkezik, hanem megpróbál saját utakon is járni. És milyen jól teszi…

A világot elárasztották a zombik. A megmaradt embereknek egy céljuk van, hogy túléljék az apokalipszist. Columbus és társa, Tallahassee egy gyönyörű verdával járják az utakat, hogy életben maradjanak, illetve túlélőket találjanak. Az egyik áruházban össze is futnak két fiatal lánnyal, akik kapnak az alkalmon és jól kirabolják a két felfegyverzett férfit…

Maga az alapötlet, miszerint egy zombijárvány kiirtotta az emberiség nagy részét, nem egy szórakoztató, boldog történet. Ám, ha egy kicsit mélyebbre ásunk, és belevetjük magunkat a posztapokaliptikus világba, akkor bizony rálelhetünk olyan dolgokra, amik már a vígjáték megjelenését segíthetik elő. És itt nem feltétlenül a karakterek megírására kell gondolni, mert az egy dolog, hogy valamelyik idióta, valamelyik pedig iszonyú badass. Itt a világ adta lehetőségekre, a rombolásra, az apró örömökre – mint például egy édesség felkutatása – gondolok, melyek elképesztően ki tudják színesíteni az alkotást, ha jól van megrendezve, illetve megírva. Ruben Fleischer és stábja pedig ebben nagyon is otthonosan mozogtak, ami azt eredményezte, hogy a játékidő alatt egy percig nem tudtunk unatkozni. Hol Jesse Eisenberg, hol Woody Harrelson, hol pedig Emma Stone szolgáltatták a poénokat.

Azonban a film nem lett volna teljes, ha nem szerződtetik le Bill Murray-t egy cameo erejéig. Ruben Fleischer karrierjének legjobb megmozdulása volt, amikor szerepet adott a jó öreg Murray-nek, aki feltette a koronát az egész alkotásra. A film nála csúcsosodott ki igazán. A végjátékra pedig már elég volt kiengedni a fékeket, és Woody Harrelson kezébe adni a fegyvereket, mert nem volt megállás.

A Zombieland végül felért a csúcsra, és a horror-vígjáték műfajában előkelő helyet csípett meg magának, aminek nem csak a stúdió, de mi nézők is nagyon örülhetünk. 8/10

SPOILERMENTES!

(Az alábbi kritikát Fausto. írta.) Úgy érzem, illik azzal kezdeni a cikket, hogy távolról sem vagyok Christopher Nolan rajongója. Sem vele, sem a filmjeivel nincsen különösebb bajom, kiváló és tehetséges szakemberről van szó. A filmje premierjét megelőző mérhetetlen és undorító hype-tól viszont feláll a szőr a hátamon, mely anno a TDKR-nél csúcsosodott ki, ahol már az első stilleknél ki lett kiáltva az elkövetkezendő 10 év legjobb filmjének (több ismerősöm egy évig számolt vissza naponta, percre pontosan (!) a különböző közösségi felületeleken a premier időpontjáig, többük kis elégedettségemre pofára is esett) – erről természetesen nem az amúgy elég visszafogott és szerény direktor tehet, így lépjünk is tovább ezen a témán. Csupán azért kívántam ezzel indítani, hogy ha a Kedves Olvasó személyében egy Nolan rajongót tisztelhetünk, kérem ne kezdje el habzó szájjal csapkodni a virtuális kommentasztalt, mert korunk Spielbergjét érintő érzéseim nem homályosították el az objektivitásomat, de kénytelen vagyok nem csak önmagában, hanem az eddigi filmográfiája tekintetében is merengeni.

A történetről röviden:

A jövőben a Föld már haldoklik. A termőföldek pusztulnak, a városokat egyre nagyobb, kavargó porfelhő borítja, az emberiség javarésze éhezik. A tehetlenségtől frusztrált expilóta, Cooper (Matthew McConaughey) a (már a társadalom háta mögött működő) NASA-tól különleges feladatot kap: a Szaturnusz mellett hosszú évekkel ezelőtt megjelent egy féreglyuk, mely egy másik galaxisba vezet – egy olyanba, ahol három bolygó alkalmas lehet az emberi életre. Cooper és legénysége feladata, hogy az egy évtizede odaküldött tudósok jeleit követve megállapítsák, melyik planétára menekülhet az emberiség a menthetetlen Földről.

Kis túlzással Nolan Batman filmjeibe is több eredeti és kreatív gondolat szorult, mint az Interstellarba. Az angol rendezőre jellemző nagyívűséggel és profizmussal összerakott science fiction, melynek gyakorlatilag nincs olyan eleme, amit már ne láttunk volna – amivel önmagában nem lenne probléma, hiszen kb. minden Hollywood-i produkció ezt nyögi, de itt valahogy fájdalmasabban hat. Kapunk egy vérszegény családi drámát, ötvözve egy masszív Kubrick homage-el, nyakonöntve egy Nolantől eleddig ilyen mértékben szokatlan szentimentalizmussal. Kis túlzással azt kell hogy mondjam, hogy ha nem tudom, hogy Ő rendezte, akkor leesik az állam a filmvégi stáblistánál. Nyomokban fellelhető a stílusa, sehol a Sötét lovag trilógia (első két darabja), a Tökéletes trükk, és kiváltképp az Eredet kreatív és csavaros – mindazonáltan erősen túlértékelt – történetvezetése, sehol a komor hangulat, sehol...semmi. Egy két pontos hihetetlen erős (és megható), de összességében kong az ürességtől a Csillagok között, melyen nem segít a már-már kínosan elhúzott és banális végjáték sem.

A meglepetések, melyek főleg a TDK-t és az Eredetet jellemezték, elvesztek Nolan eszköztárából. Láthatóan élvezettel gyúrta egybe az emberi drámát az álleejtős, de többségében a lassan 50 éves 2001: Űrodüsszeiában már látott űrtotálokat, de valahogy nekem nem állt össze egy kerek egésszé. Egyébként amúgy is sokszor megidéződik Kubrick korát hosszú évekkel megelőző remeke, mind a képen (nem spoilerezek), mind a zenében – a Zarathustra orgonája összetéveszthetetlen, bár ezek a motívumok inkább tiszteletadásnak foghatóak fel.

Apropó zene, Zimmer munkájánál is azt érzem, hogy kezd kissé belefásulni az évi 2-3 epikus/heroikus/hanszimmeres filmzene megkomponálásába – az Interstellar muzsikájára nem lehet panaszunk, de ami Nolan korábbi filmjeinél hihetetnül működött, itt az kevésbé erőteljes és maradandó, egyetlen, egyszerűségében gyönyörű dallamon kívül, ami nálam a Time-al vetekszik.

A színészi gárdára nem lehet panasz, mindenki hozza a kötelezőt, McConaughey-t pedig jó újra emberi külsővel látni a Dallas Buyers Club után. Abszolút elviszi a hátán a filmet (a rosszul megírt karaktere ellenére), egy rossz szavam nem lehet rá – a karakterekkel, ill. A forgatókönyvvel ellentétben: Cooper egyetlen igazi motivációja, a két gyermeke egész egyszerűen ködös és "kibontatlan", a többiek pedig Hathaway-en kívül töltelékek.

Egy szó mint száz, ez most nem sikerült. Kőkemény profizmussal megvalósított, technikailag kifogástalan, alapvetően szórakoztató, de üres és sok helyen semmilyen film született. Hogy tudományosan mennyire megalapozottak a látottak/hallottak, és mennyi a fikció, abszolút laikusként nem tisztem belemenni, egyetlen helyen vakartam a fejemet, hogy ez már – szerintem – ölég nagy butaság.

Van egy olyan érzésem az Interstellarral kapcsolatban, hogy Nolan picit túl akart lépni a saját sémáján, új területekre merészkedve – ezzel az ég világon semmi probléma, jobb esetben minden rendezővel előfordul, a kérdés csak az, hogy hogy sikerül (egyébként ezzel, és természetesen mással kapcsolatban is nagyon érdekelne a rajongók véleménye – hogy látjátok?). Ami a TDKR óta a véleményem, számomra(!) ismét beigazolódni látszik – Nolan soha nem fogja túllépni az Eredet szintjét. Ami nem is csoda, lássuk be...

Nagyon nehéz úgy írni a filmről, hogy nem írok le konkrét jeleneteket, alátámasztva a mondandómat – a komment szekcióban nyitott vagyok az eszmecserére. A Csillagok között egyszeri szórakozásra megteszi, még azoknak is, akik alapvetően nem rajonganak a sci-fi-ért – azonban csak magamat tudom ismételni, mellyel anno a TDKR-es "vitáimat" is lezártam: ez is csak egy film a többi között. És annak most nem elég jó. 6/10

Manapság horrort éri meg rendezni a legjobban, hiszen a színvonaltól függetlenül egy rakás pénzt vághatunk zsebre. Ezt mi sem támasztja alá jobban, mint a Paranormal Activity sorozat, illetve az idén bemutatott Annabelle című „remekmű”. Az ötlet, miszerint spin-offot kell készíteni egy horrorhoz (Démonok között), már a hivatalossá válás előtt is érdekesnek bizonyult (nem feltétlenül jó értelemben). Azt nem mondom, hogy nincs benne fantázia, mert igenis lehet bővíteni egy horror univerzumot is, de amikor egy stúdió erre szánja magát, akkor illik úgy nekiülni a munkálatoknak, hogy azok elérjenek egy bizonyos minőséget. Legalább a nézhető kategóriát…

John Form egy gyönyörű (már, hogy lenne az?) babát ajándékoz a feleségének, Miának. Arra azonban nem számítanak, hogy a közeljövőben szörnyű tragédia rázza meg a családot. A babát gonosz erők kezdik el uralni, aminek hatására a család legkisebb tagjának élete veszélybe kerül…

Az egész projekt már ott megbukott, hogy a rendezői székbe az a bizonyos John R. Leonetti ült, aki eddig csak ZS-kategóriás műveket tett le az asztalra. Olyanokat, mint a Mortal Kombat II. - A második menet, valamint a Pillangó-hatás 2. Így tehát a korrekt munka, amit James Wantól elvárhattunk, az itt igencsak naiv hozzáállás lett volna. De ettől függetlenül úgy ültem le a film elé, hogy „csak nem lesz akkora baj. Jó lesz ez…” Röviden és tömören összefoglalva: Nem lett!

Eleve az megpecsételte a film sorsát, hogy a sablonok rettentő rosszul lettek összerakva. Míg James Wan meg tudta teremteni a feszültséget, addig Leonetti csak a lámpákat tekerte lejjebb, illetve a jumpscare kellékre próbált összpontosítani. Természetesen kevés sikerrel. A filmnek semmilyen atmoszférája nem volt, az Annabelle baba csak kinézetre volt ijesztő, mert amúgy semmit nem tudott hozzárakni a filmhez. A karakterek a jól bevált cselekménysorozatot követték, ami egy démonos, szellemes horrorban 99%, hogy előjönnek. „Nem hiszek neked… Hiszek neked…stb.” Miután eltelt a 95 perces játékidőnek a 2/3-ad része, azt hittem kissé felpörögnek majd az események, de újfent csalódnom kellett. Egy bugyuta, kiszámítható, teljesen béna lezárást kaptunk, ami konkrétan megkoronázta Leonetti teljesítményét.

Az Annabelle tehát egy félresikerült horror lett, amit igazából nem is szívesen neveznék horrornak, mert pont azok az elemek hiányoztak belőle, vagy bizonyultak gyengének, amik a műfajt megteremtik. A megtekintése tehát nem ajánlott. 3/10

Tudom, fura egy listát úgy összeállítani, hogy igazából kicsi a választék, amiből össze kell írni egy 10-es vagy 5-ös listát, de mégis bátorkodtam meglépni ezt. Az Interstellar közeledtével úgy gondoltam, hogy illene kicsit beszélni a XXI. század legjobb rendezőjéről, Christopher Nolanről. Arról a rendezőről, aki eddig még nem csinált rossz film, maximum kevésbé jót (Álmatlanság). Egy olyan rendezőről van szó, aki egyszerűen nem tud hibázni. És tudom, hogy sokan ettől függetlenül is ellene vannak, de a tények mégis azt mutatják, hogy Nolan filmjeit a kritikusok és a nézők is éltetik, mindezt úgy, hogy egy elég nagy réteget mozgat meg az alkotásaival. Véletlen lenne? Tényleg csak divat lett szeretni az angol direktort?

Mondjuk úgy, hogy már letette a névjegyét a nézők szerint a legnagyobbak között. Mire alapozom ezt? Az eddigi kilenc nagyjátékfilmjére, melyek közül 7 az IMDB top 250-be is bekerült és melyből öt, a 8.5 pontos határt is elérte. Azért erre lehet azt mondani, hogy szép munka. De hagyjuk is a számokat meg a statisztikákat, nézzük inkább azt, hogy melyik azaz öt film, ami eddig tényleg minden képzeletet felülmúlt. Melyik Christopher Nolan 5 legjobb filmje!

A mai alanyunk egy viszonylag kevésbé ismert darab, Dario Argento mester úr 2001-ben készült „giallo”-ja. Hogy miért tettem idézőjelbe a kifejezést? Mert szinte minden műfajbeli klisét felvonultat, viszont a művészeti ág, ha fogalmazhatok ilyen profánul egy giallo esetében, egyik legfontosabb eleme maradt szinte észrevétlen a film során, mégpedig a meztelenség és a szexualitás. Hogy értsük a röpke hiányérzetem, tudnunk kell, hogy ennek a stílusnak megvannak a maga szabályai, amit a ’70-es ’80-as években, csupa kellemes olasz úriember hozott létre. Alapvetés, hogy mindig nyomoznak a főszereplők egy gyilkos után, aki jobb esetben csak véget vet a hangosan sikoltozó áldozat életének, rosszabb esetben meg is becsteleníti a kis testét. A galád gyilkosunk mindig fekete kesztyűt hord magán, mi nézők szinte mindig csak ennyit látunk belőle, egészen a végéig, amikor meg bizony lehull a lepel. A legtöbb ilyen stílusú filmben a következő a metódus: csöcsvillantás-brutális gyilkosság-gond terhelt nyomozók vadul vizsgálódnak. Természetesen közben keverik a szálakat is elég rendesen, tehát, hogyha meg voltunk győződve a gyilkos kilétéről a tízedik percben, úgy összekeverik a szálakat, hogy a végén unottan csapunk a homlokunkra, hogy mi ezt ugyan tudtuk, de a drága jó alkotók megvezettek minket! Ha esetleg úgy érződik olvasás közben, hogy nem igazán kedvelem ezt a műfajt, az lehet igaz is, bár nem is utálom, de úgy gondolom, ha egyet láttál, az összeset láttad. Argento bácsi egyébként szinte csak ilyen stílusú filmeket tett le az asztalra azon kívül, hogy megírta a Volt egyszer egy vadnyugat forgatókönyvét, tehát el tudom képzelni a kellemes vasárnap esti vacsorákat az asszonnyal, meg a lányával.

Aki egy kicsit is jártas a Batman képregények terén, az nem fog tátott szájjal nézni, amikor meglátja egy címben azt a két nevet, hogy Batman és Drakula. Tény, elsőre kissé furcsa a helyzet, hiszen mit keres egy DC Comics rajzfilmben a leghíresebb vámpír, de belegondolva ez már nem egy nagy újdonság a Denevéremberre nézve. Korábban szerepelt ő együtt már Pókemberrel, Amerika kapitánnyal, Spawn-nal és még a Predatorral is egy képregényben. Szóval bármennyire is furcsa Drakula feltűnése, azért az újdonság hatása messze elkerülte a történetet. No, de a rajzfilmek terén azért mégis csak beszélhetünk egy kis eredetiségről, hiszen a korábban említett nevek mind-mind papírra vetett történetben elevenedtek meg, nem pedig a képernyőn.

Gotham városában sosincs béke. Amikor azt hinné az ember, hogy minden rendben lesz, hiszen Pingvin és Joker is az Arkhamban hűsöl, akkor történik valami megmagyarázhatatlan és elkezdődik az újabb háború a rosszfiúk és Batman között. Most azonban egy olyan ellenfél ütötte fel a fejét, akivel még sosem harcolt a Sötét lovag. Maga Drakula gróf éledt fel Gotham temetőjében és kezdett szörnyű mészárlásba…

Mindig érdekesnek tűnnek a crossoverek, de ilyenkor mindig az a legnagyobb kérdés, hogy vajon a történetet megtudják-e jól oldani, vagy megy az egész a kukába. A 2005-ös rajzfilmnél majdnem az utóbbi következett be, de egy-két elemnek hála azért odaért a nézhető kategóriába és olykor-olykor még szórakoztató is tudott lenni.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem a Batman és Drakulát, mivel egészen horrorisztikus hangulatot tudtak teremteni a játékidőnek. Bár Gotham romlott világa is megelevenedett, de Drakula miatt a horror is felütötte a fejét, aminek hála egy érdekes és meglehetősen újfajta hangulat köszönt be Gotham utcáira. A történet, miszerint Drakula egy élő-halott hadsereget szeretne toborozni, tempósan lett tálalva, ami azt eredményezte, hogy a cselekmény nem vált unalmassá. De igazából a pozitívumokat ezzel le is tudtam. Addig rendben is vagyunk, hogy ez a crossover érdekes, de sajnos túlságosan bugyuta lett a kivitelezése. Pingvin és Joker kegyetlenül bénán sikerült, míg a rajzolás is sokat rontott az összképen. A dialógusok és a hangok se érték el azt a színvonalat, amit a jobb DC Comics rajzfilmeknél megszoktunk.

Így végül csak annyit tudok mondani az egész műröl, hogy nem vállalhatatlan, de sokkal több volt az alapanyagban, mint amit végül sikerült kihozni belőle. Lelkiismeretesebb stáb kellett volna, és akkor talán a végeredmény is szebb képet mutatott volna magáról. 5/10

48 évvel az eredeti Drakula után, az Universal stúdió elérkezettnek látta az időt, hogy ismét moziba küldje a Sötétség fejedelmének történetét. Mindezt abban az évben, amikor szinte rekord számú Drakula feldolgozás született, kezdve a Nosferatu remake-kel, majd jött a Szerelem első harapásra, és a német Graf Dracula is, bár utolsó kettő inkább vígjáték. Szóval egy igen erős évben próbálkoztak meg vele, de sajnos nem tudták megismételni a ’31-es sikert.

Sötét viharos éjszakán, egy hajó hánykolódik a tengeren. A kapitány utasítására a rakományt, ami nem más, mint földel teli ládák, a legénység egymás után dobálja ki. Ám az egyik láda belsejéből, a legénység legnagyobb rémületére, egy kéz tör ki. Majd pedig farkassá változva az áruló és gyáva legénységet legyilkolja.

A hajó, irányítás nélkül, hamarosan a brit partoknak csapódik, egy közeli elmegyógyintézet mellé....

 Minden elismerésem az alkotóknak, ezért a remek indításért, mely teljesen mellőzi Bram Stoker regényének szokványos nyitányát, Jonathan Harker ügyvéd zarándoklását a vadregényes erdélyi kastélyba. Ezzel szemben Drakula londoni házát ruházták fel azokkal az elmekkel, amivel a címszereplő előbb említett lakhelyét szokták. Plusz megfejelték az amúgy is több tonna por és pókhálót tartalmazó volt apátságot, azzal, hogy egy Mont Saint Michel szerű szigetre helyezték.

Mint a 1931-es verzió, ez is a könyvből készült színdarab alapján íródott, de, hogy az unalomig ismert történetet, jobban felpörgessék, jelentősen átírták azt. Így fordulhatott elő azaz érdekes eset, ami engem is először meglepett, hogy Mina és Lucy karakterét felcserélték. Szóval, Lucy (és nem Mina, ahogy a könyvben) Jonathan menyasszonya, és persze Seward doki lánya. Ami Minát illeti, elég meglepő, de ő Van Helsing lányaként, kap kevés szerepet, mert a többi filmváltozat ellenében, Drakula elsőnek őt támadja meg, és egy éjszaka alatt le is csapolja a vérét (bár ezt nem mutatják, és a vért is jelentősen kispórolták a filmből).

 Én még nem láttam olyan filmverziót, amiben Drakula történetének romantikus vonulata ennyire erős lett volna. Coppola a saját feldolgozásában is próbálkozott hasonlóval, de ekkora erős szenvedélyt még ő sem tudott beletuszkolni. Ez talán azért is van, mert itt a címszerepben Frank Langella, aki Lugosi Bélához hasonlóan először Brodway-en játszotta el a vérszívót, még egy Tony Award jelölésig (ami kb. a színházak Oscar-jának felel meg) is sikerült eljutnia. Az ő Drakulája kinézetben kicsit, Al Pacino és Benedict Cumberbatch nem létező szerelemgyermekére hasonlít. Viselkedésileg is azt a külföldi úriember szerepet hozta, amit Lugosi, de az ő arcában sajnos nincs az a vadállatias szögletesség, mint a mi Bélánkban megvolt, úgy is mondhatnám ő a legbabarcúbb Drakula.

A környezet is mind a címszereplő oldalán áll. Mintha direkt akarnák elidegeníteni a rendes emberszereplőket a filmben. Mondok egy példát, amikor Mina vérét kiszipolyozta Drakula, a következő reggel Lucy és Jonathan megrökönyödve nézik, ahogy Dr Sewart nagyban reggelizik. Majd megkérdik, mégis mi okozhatta a sebeket Mina nyakán, a doktor simán ennyit felel: „Talán felsértette, amikor megkötötte a hálóingjét.” Míg a regényben cselekvő személyiség aki, Lucy-nek udvarol, ebben a filmben, kábé a töketlen felnőtt szerepét osztották rá, aki ráadásul még nagyon bunkón is viselkedik. Őt egyébként Donald Pleasence játssza, akinek első körben Van Helsing szerepét, kínálták fel. De ő azzal a mondattal utasította vissza, hogy a Halloween-ben már játszott hasonló figurát, ő már ebből nem kér.

Így landolt a szerep a film fő húzó nevénél Laurence Olivier-nél. Az ő Van Helsingje ebben az alkotásban, sajnos nem a külföldi profi, akit Seward azért hív ide, mert szükség lenne a szaktekintélyére. Nem, itt egy gyászoló szülő, és így a motivációja teljesen átértékelődik. Itt a megkeményedett szívű apa figurát osztották rá, kábé azt amit Liam Neeson szokott az Elrabolva filmekben játszani. Az eredeti változatban, ugye azért akarta Drakulát megsemmisíteni, mert ő megrontja a nőket, elcsábítja Jonathan feleségét, egyszóval maga a megtestesült erkölcstelenség. De itt inkább a bosszút tudom motivációjaként felfogni, (Drakula megölte a lányomat, ezért bűnhődni fog! Hogy ő vámpír? Az még jobb, legalább a világ is hálás lesz, ha elpusztítom.)

Ráadásul itt Jonathan is egy elég töketlen figura, semmi férfias nincs benne (és idétlen a bajsza!). Mina halála után, menyasszonyával Lucy-vel, elég vérszegényen (höhö, érted?) elválnak egymástól. Majd Jonathan hirtelen felszívódik a filmből, eközben Lucy-t forrón körbeudvarolja Drakula, ami a '70-es évek James Bond filmek nyitányait megszégyenítő szerelmes árnymontázsba torkollik (Drak és Lucy összefonódó párosát láthatjuk, napkitörésekkel a háttérben, amúgy elgondolkodtató ilyenkor mit csinálnak, mármint a gróf szívja Lucy vérét, vagy simán csak d**nak?).

Na de mivel Jonathannal szakított, így Lucy részéről semmi tiltott gyümölcs érzés nincs, ami a többi filmben olyan erősen körbe lengi Drakulát. Sőt ez inkább egy romantikus filmbe illő mindent elsöprő szerelem, sem mint a gonosz gróf ármánykodása. Majd egy félóra múlva Jonathan visszatér a filmbe (hogy hol volt, mit csinált, az nem derül ki), magának követelve Lucy-t, Drakulától, akit még meg is akarnak ölni Van Helsinggel összefogva. Utána, amikor ez nem sikerül Lucy-t bezárják a gumiszobába, hogy még véletlenül se találkozzon Drakulával. De ekkorra már rég Drakulával szimpatizálunk, és véletlenül sem az igazi jófiúkkal.

Ugyanúgy elbántak a sztori legérdekesebb alakjával Renfield-el is a forgatókönyvírók. Bár ő itt is őrült lesz, de egy egyszerű rakodó munkásból, akinek semmi hatása nincs a körülötte történő eseményekre. Majd a film végén, mint rendesen, Drakula végzi ki, bár az ok itt nagyon sántít (mert elvileg elárulta a grófot, de a film során igazából semmit nem csinált).

Szóval, hiába próbáltak valami újat belerakni a jól ismert történetbe, az valahogy nagyon izzadva állt össze. Ezen még a zene sem tudott nagyon segíteni, hiába kérték fel John Williams-et, a kor sztár komponistáját, a zenéje leginkább az egy évvel később készült Birodalom visszavág Felhőváros témájára hajaz (4:17-nél, és 2:11).

Amúgy ha a készítés évét is megnézzük (1979) és a konkurens horrorokra is kitekintünk (Alien, Zombi 2. hogy csak a legismertebbeket említsem), akkor is érthető a sikertelenség. A készítők sajnos egy eléggé unalmas horrort gyártottak, ami nem tudta felvenni a kesztyűt, és a "Drakulák csatájából" is nem ez, hanem Werner Herzog Nosferatuja jött ki megérdemelt kritikai győzelemmel. Így bár hiába az igyekezet, a film inkább a "futottak még" Drakula filmek sorát erősíti. 6/10

Ez a régi film több szempontból is igen érdekes. Nekünk magyaroknak, pedig filmtörténeti szempontból lényeges, mivel ha jobban belegondolunk, nem tudunk olyan színész mondani, akinek akkora kultusza lenne, mint Blaskó Béla Ferenc Dezsőnek, ismertebb nevén Lugosi Bélának. Aki Drakula az alakításával, maga az alfája és ómegája a Hollywoodban meghonosodott vámpír képnek.