Freddy Krueger egy rövidfilm erejéig visszatér, hogy a munkáját tovább folytassa az Elm utcában. Ami leszűrhető a kisfilmből, hogy Wes Craven ikonikus karakterét Roberto Lombardi sokkal jobban megformálja, mint a 2010-ben elkészült remakeben tette azt Jackie Earle Haley. Hangulatos!

Sherlock hidrogénszőke lett.

Ki ne szeretné az olyan akciófilmeket, ahol a főhős egyszemélyes hadseregként működik, és pofátlanul lazán végzi el azt a munkát, amit a legjobban képzett katonák a legmodernebb kütyükkel sem tudnak. Gerard Butler bekeményít és egysorosokat puffogtat, mindezt az elnök megmentése közepette.

Asher elnök találkozóra készül a dél-koreai miniszterrel, hogy rendezzék ügyes bajos dolgaikat. Ám arra nem számítanak, hogy eközben támadás éri a Fehér Házat, és az elnökség a földalatti bunkerbe kényszerül. A Fehér Ház elesett a külső támadások által, és csak egy emberre számíthatnak, aki észrevétlenül surrant be a támadók mellett. A volt testőr Mike Banning küldetésre indul, mellyel sok életet menthet meg…

Mondhatjuk úgy is, hogy a film egyfajta tisztelgés a 20-30 évvel ezelőtti hazafias, akciódús, egyszemélyes hadsereg elemekkel ellátott filmek előtt, hiszen a jól megszokott sémát alkalmazták. Emiatt a kliséhalmaz elkerülhetetlen volt, mert itt is megtalálhatjuk azokat a személyeket, akiket a régiekben is. A történet mondhatni ugyan az, csak más helyszínekkel mesélik el. Van egy kiszemelt fontos ember, akit elrabolnak a rosszak, aztán jön a „terminator” és kiszabadít mindenkit, majd Happy End. Sokszor láttuk már ezt, de ettől függetlenül még mindig szórakoztató tud lenni, ha jól kifőzik az alapanyagokból.

A Támadás a Fehér Ház ellen majdnem jó lett, de néhány ponton hibázott, így az összkép nem mutat olyan szépen. Egyrészt a főhős karaktere akadozott egy kicsit, mert hiányzott belőle a lazaság, az icipici humorosság, ami miatt az első perctől kezdve megkedvelnénk. Gerard Butler túl terminatoros volt, túl feszült volt, és hiányoztak tőle a káromkodások, pedig csak egy kicsit kellett volna javulnia, hiszen az egysorosokat ellőtte néhányszor.

A másik negatívum, ami már a kínos határát súrolja, az a CGI. Jónéhány jelenetnél már-már az Aslyum filmek jutottak eszembe, mert annyira gyengére csinálták meg az effekteket, és akárhogy is nézem a film 70 millióból készült, ami nem kis summa. Mindemellett rengeteg logikai buktató is volt a filmben, de egy efféle filmnél nem ezek szokták a legnagyobb problémát jelenteni, így nem is mennék bele a továbbiakban.

Ami viszont említésre méltó, hogy nem riadtak vissza az akcióktól, ráadásul a kamerát sem rángatták, így ez mindenképpen pozitívum. Valamint az sem elhanyagolható dolog, hogy a terroristák most nem arabok voltak, hanem koreaiak, így valamilyen szinten ez újítás volt, ezáltal a legnagyobb sablont eldobták a kukába.

A Támadás a Fehér Ház ellen a hibái ellenére is kellemes kikapcsolódást tud nyújtani, és ha egy kicsit figyelmesebbek lettek volna a stábtagok, akkor sokkal jobb filmet is ki lehetett volna hozni belőle. No, de majd meglátjuk, hogy Roland Emmerich és bandája ugyanebből az alapanyagból mit készít, hiszen az Elnök végveszélyben című film is idén mutatkozik (mutatkozott) be, aminek a témája ismét az elnök megmentése. 5,5/10

Dolph Lundgren is azon sztárok közé tartozik, akik a B akciófilmeket a csúcsra járatták a 80-as években. Színészi alakítások terén a föld alatt voltak, de ez olyannyira lényegtelen, hogy több szót felesleges is rá fecsérelni. A Vörös skorpió egy igazi tesztoszteron bomba volt akkoriban, mely manapság már klasszikus címet visel.

Nikoljat, Afrikába küldik, hogy végezzen egy orosz-ellenes forradalmárral. Ám az orosz óriás hamar rájön, hogy a rossz oldalon harcol, és nem is azaz ellenség, akit sokáig annak hitt. Nikolaj egy bennszülöttel tölt el egy kis időt, ami végleg megváltoztatja a szemléletét, és átáll a túloldalra…

Lundgren olyan egyszerűséggel éri el a célját, mintha egy számítógépes játékban beállítaná az easy fokozatot, majd végigszaladna a pályán. Ekkor ugyebár hiába lőnek szarrá, hiába fogy el a töltényed, egyszerűen mindig megúszod és nyersz. Eközben persze van ideje mutogatni a kigyúrt felsőtestét is, mely a 80-as években divat volt, hála Arnoldnak, Stallonénak, Van Dammenak, és persze a svéd óriásnak is. Ezek a stílusjegyek tették klasszikussá az akkori akciómozikat. Ez sokaknak lehet túlzás, és idegesítő, de akik ezen az akciósztárokon nőttek fel, azoknak felüdülés, amikor valamelyikük fegyvert fog és egyszemélyes hadseregként működik a filmvásznon.

A filmnek persze meg volt a sajátos varázsa is, mely sok mai akciófilmből hiányzik, és ez főleg a főhősöknek köszönhető. Manapság egyszerűen kevés az ilyen sztár, és talán csak Statham, The Rock azok, akik a megjelenésükkel is tekintélyt parancsolnak.

A Vörös skorpió cselekménye rém egyszerű, egy ráadásul előre borítékolható csavarral fűszerezve. A film tele van hibákkal és logikai buktatókkal, de ezeket a filmeket nem is a tökéletességük miatt szeretjük, hanem azért, amit Lundger ad a nézőnek. Izmai megfeszülnek és az izzadtság cseppek csorognak a mellizmain, ami miatt egy igazi tökös film lett a Vörös skorpió. Ezek a filmek nem akartak többek lenni az agyatlan lövöldözéstől, bunyótól, roobbanásoktól.

A Vörös skorpió magában hordozza a 80-as éveket, így azok, akik a mai akciómozikon nőttek fel, azoknak nem biztos, hogy felhőtlen szórakozást fog nyújtani, de akik ismerik a régimódi hősöket, azoknak tuti biztos, hogy nagy élmény lesz. 7/10

„Ha bármit is tanulhattunk belőle az az, hogy az emberi faj borzasztóan szánalmas, és a majmoknak kell uralniuk a Bolygót!” – Mondta a narrátor a filmben. Nos, igaza is van, legalábbis ha azt a réteget fókuszáljuk be, akik megalkották ezt a filmnek nevezett borzadályt!

Most jönne az a bekezdés, ahol a történetről írok, de ez most kimarad, mert ilyen egyszerűen nem létezik ebben a filmben, és akárhogy is nézem ez még egy pozitív dolog, mert ezt legalább nem rontották el. A forgatókönyvírók, David Zucker és Pat Proft (akik amúgy olyan filmeknél segédkeztek korábban, mint a Rendőrakadémia, Csupasz pisztoly) az elmúlt években készült filmeket, a Fekete hattyú, Eredet (!), Mama, Ház az erdő mélyén, Evil dead, és a Majmok bolygója című alkotásokat vették alapul, és azokból ollóztak össze valamit, amivel szórakoztatni próbálták a nézőket.

A Horrorra akadva széria az új évezred egyik legkedveltebb vígjátékává vált az évek során, mert a bugyuta, idétlen poénokat úgy rendezték meg a Wayans tesók, hogy azok a legjobb pillanatban, a legnagyobbat szóljanak. Ez tartott is egészen a 2. részig, majd a sorozat egy elképesztő szintű mélyrepülésbe kezdett, aminek a mélypontja a most értékelt 5. rész. Ez egyszerűen pocsék. A rendező, Malcolm D. Lee az összes létező helyen elrontotta ezt a filmet. Sehol egy ütős poén, sehol egy vicces karakter, sehol egy értékelhető pont. A Horrorra akadva 5 egy olyan film, amivel már kínozni lehet, és akárhogy is nézem legálisan. Legszívesebben a rendezőt, és vele együtt az egész stábot leültetném a filmvászon elé, majd egymás után lejátszanám nekik ezt a filmet, egészen addig, amíg ordítva ki nem jönnek a teremből.

Az első 2 résznek volt egyfajta varázsa, ami miatt a röhögőgörcs már akkor is ránk jött, amikor nem történt semmi vagy elég volt meglátnunk Kurtát. Itt ilyen nincs, itt nincs olyan elem, ami szórakoztatna bennünket. Ashley Tisdale, Simon Rex, Snoop Dogg, Charlie Sheen, Lindsay Lohan jelenléte is inkább katasztrófa volt, mintsem vicces.

Nem is írok róla többet, mert szánalmas, hogy néha miket neveznek filmnek manapság, ráadásul 20 millió volt a költségvetés. Ezt az összeget inkább egy ambiciózus rendezőpalántának kellett volna adni, aztán hátha kisül belőle egy jó film. Ennél úgysem lett volna rosszabb. Senki ne nézze meg! 1/10

„Ne rázzad már azt a kurva kamerát!” ordíthatjuk a legújabb Neill Blomkamp film nézése közben, ám ezt a kis "apróságot" leszámítva a District 9 rendezője ismét megmutatta, hogy ért a filmkészítéshez. No, nem fog olyan eredményeket elérni, mint a 9-es körzettel, mert messze nem lett olyan egyedi, de a kikapcsolódást biztosan garantálja.

2154-et írunk és a Föld lakossága nyomorban él. Bűnözés, betegség, és a reménytelenség lett úrrá az embereken. Max a szerencsésebbek lakosok közé tartozik, hiszen van állása, ami csak kevés embernek adatik meg, ám az egyik nap balesetet szenved, ami miatt égető szükségűvé vált, hogy eljusson az Elysiumra. Arra a helyre, ahol a kiváltságosok élnek, egy szép és békés közösségben, távol minden bajtól, betegségtől…

Blomkamp a jövőbe repítette Robin Hoodot, illetve a jelenkor társadalmi különbségeit is áthelyezte bő másfél évszázaddal későbbre. Kiváltságosok kontra szegények. Előbbieknek minden, utóbbiaknak semmi, üzeni az Elysium, Jodie Fosterrel karöltve. A film felnagyítja ezt a valós problémát, és még tovább tágítja a szakadékot a két réteg között, mely már odáig fajult, hogy nem tengerek, hanem a világűr van közöttük. Ez a jelenség persze nem újdonság a filmek világában, mert divat ezt reklámozni manapság, ami nem feltétlenül baj, mert ha köré szőnek egy szórakoztató történetet, akkor nagyjából minden rendben. Szerencsére Blomkampnak ez sikerült, 1-2 dolgot leszámítva.

Az Elysium egy szórakoztató akció sci-fi, de semmi több. Amíg a rendező első alkotás megpróbált eredeti lenni, addig az új egyáltalán nem akart, sőt nem is próbálkozott. Megelégedett a 4-es osztályzattal, azaz a jó eredménnyel. Blomkamp átgondolta, hogy mi kell egy nyári blockbusterhez és azt meg is csinálta. A 4-es jegyet meg is kapja rá. Látványban, színészi játékban, alapstoryban, zeneileg mind-mind jó, de hiányzik az a plusz, ami miatt megkaphatta volna a jelest.

Ez a plusz nem más, mint a főszereplő karakterfejlődése. Matt Damon karakterét a semmilyen jelzővel lehet illetni, pedig a színész minden tőle telhetőt megtett, hogy sikert éljen el, de mindhiába. Ez azért baj, mert nagyon a középpontban szerepelt, így valamilyen szinten kapcsolatba kellett volna állnunk vele, hogy átérezzük a tetteinek súlyát, és hogy együtt lélegezzünk, de semmi. Max egyszerűen gyenge volt, és semmilyen érzelmet nem váltott ki a nézőből. A film egyik mellékszereplője, Spider (Wagner Moura) sokkal kidolgozottabb volt, és szerintem az ő személyét többször fogják felemlegetni, mint Damonét. De talán még Krugert is szóba hozhatnám…

A másik negatívum az operatőri munka volt. A District 9-ben még elment, hogy rángatták a kamerát, mert ott az ál-dokumentarista elemeket nyomatták, de itt nem, és emiatt feleslegessé is vált a kamera rángatása. Sok jelenetnél egyszerűen kiugrik az ember szeme a helyéről, és emiatt nem is látja, hogy éppen mi is történik. Ez is egy divat manapság, de szerintem az egyik legnagyobb baki is a mai filmek esetében.

Blomkamp nem alkotott remekművet, de arra még bőven van ideje, hiszen nagyon fiatal. Az idei évben „csak” egy nagyon korrekt popcorn mozit hozott nekünk, ami akár a többszörnézős kategóriába is belefér. Az Elysium jó, de lehetett volna jobb is, ám így sem húzhatjuk nagyon a szánkat. 8/10