A tudomány különböző területein rengetegféle felosztást találhatunk arra vonatkozóan, miként differenciálható a modern társadalmunk. Az 1800-as évek végének közgazdászai és szociológusai éveket, évtizedeket vitatkoztak arról, hogy ebben a kérdéskörben vajon a gazdasági szempontok, a hatalommegoszlás, vagy esetleg a kulturális attitűdök felől érdemes kivetni a XIX. század végének forrongó társadalomtudományi diskurzusaiban edződött csákjáikat. Mi itt a Supernatural Movies-nál egy progresszívabb iskolát képviselünk. Ez a következőképpen hangzik: egyfelől ott van az a társadalmi réteg, akik szerint a The Last of Us képviseli a történetmesélés csúcsát a videojátékiparban. Vannak egy páran. Velük szemben állnak aztán azok, akik úgy vélik – idézem: "It's not the greatest story ever, it's a fuckin’ escort mission.”

Azok közé tartozom, akik értetlenül álltak a Fekete Párduc osztatlan kritikai sikere, valamint neki tulajdonított szociokulturális fontossága előtt. A Vakanda működését romanticizáló elmélkedések meg már egyenesen a fájdalmasan naiv írások sorát gyarapították a szememben. Lehetne azzal bírálni, hogy fehér közép-európaiként nem érthetem meg a fontosságát, s ebben alighanem bőven van igazság, viszont a minőség és a fontosság két különböző jelző. Még ha azt el is fogadom, hogy a Fekete Párduc az USA akkori politikai és társadalmi helyzetében sokaknak adott egyfajta biztonságérzetet és motivációt, a film suta történetvezetését, valamint annak tényét, hogy a mozikba félkész állapotban küldték, nem tudom, nem is szeretném figyelmen kívül hagyni. Mindenesetre a rekordokat döntő bevételi adatokat és az általános fogadtatását látva a Disney részéről nem volt kérdéses, lesz-e folytatása.

Az ember, aki erre a szerepre született

15 év. Ennyi ideje áll Dwayne Johnson a Black Adam film mellett. Ennyi ideje támogatja a projectet és álmodik arról, hogy egy szép napon magára öltheti eme karakter minden erejét és haragját. Ez a szép nap pedig végre elérkezett. Szerintem nem lövök le nagy poént azzal, ha már most elárulom, hogy nem ez lett az új Sötét Lovag a DC filmes univerzumán belül, ám aki látta az előzeteseket, az szerintem nem is várt tőle olyan szintű mélységeket és magasságokat. Az viszont kijelenthető, hogy egyik előzetes se árul zsákbamacskát, és amit ott ígér, azt bizony teljes mértékben be is váltja a végeredmény.

Végjáték 

2018-ban David Gordon Green mert nagyot álmodni, és ez az álom nem csak, hogy valósággá vált, de minden elemében működött is. Green rendezésén érezni lehetett, hogy tiszteli valamint érti is Michael Mayers karakterét. Tökéletesen sikerült egyensúlyban tartania ez eredeti lassabb, visszafogottabb stílusát a mai slasher filmekre jellemző brutalitással. A Halloween Kills-ben pedig szabadjára engedte a gonoszt és hagyta, hogy az őrület vegye át a szerepet minden és mindenki felett. Ez az epizód már megosztóra sikeredett, és nem nyerte el mindenki tetszését, de én azon emberek táborát erősítem, akik piszkosul élvezték, sőt. Még jobban is, mint az előzőt. Éppen ezért nagy reményeket fűztem a mindent lezáró, Halloween Ends címet képviselő epizódhoz, ami a Kills záró momentumai ismeretében egy olyan lezárást, egy olyan összecsapást vetített előre, ami méltán kerülhetett volna bele a széria, és a slasher műfaj történelemkönyvébe.

10 év… 2012. szeptember 2-án útjára indult a Supernatural Movies blog, mely egy poénnak indult, nulla komolysággal, Dean Winchesterék által ihletett címmel, egy szerkesztővel (Remy) és rengeteg - mai szemmel nézve kezdetleges – filmrajongói poszttal. Aztán egyszer csak megindult valami…

Jöttek az új tagok, egyre bővült a banda, megjelentek a sajtóvetítések és még blogtalit is sikerült összerántani. Lehetett volna ennél többet kívánni egy hobbitól? Aligha… Ez egy sikersztori, az én szememben (Remy) biztosan!

Noha már inkább lélegeztetőgépen van a blog, az évforduló miatt úgy gondoltuk a szerkesztőségben, hogy illene valamivel kicsit visszatérni, egy kis aprósággal visszagondolni az elmúlt évtizedre. Végül arra jutottunk, hogy mindenki egy számára kellemes alkotással gondol vissza a múltra. Nézzük is hát, hogy mik ezek:

Íme a nyitás: egy filmstúdióban vagyunk, szerte szét törmelékek és a díszlet felborult darabjai. Középen egy nő a hátán fekszik, egyik lábáról lefordult a cipő. Egy megvadult csimpánz a nő arcát püfföli, az állat kezei és szája csupa vér. Ugyan nem látjuk teljes egészében a jelenetet, mert egy díszletkanapé félig kitakarja a két alakot, de nincs is teljesen takarásban. Halljuk, amint a csimpánz kezei újra és újra lecsapnak, közben odahajolva az állat néha harap kettőt a nő nyakából és arcából. A jelenet sokkjából egy hétköznapi tárgy emeli ki a figyelmünket, ahogy a kamera fájdalmas lassúsággal közelít az eseményekhez. A nő fél pár cipője az. Természetellenes módon, a gravitáció törvényeinek ellentmondva az égnek meredve áll a sarkán, mintha a nő lába még mindig benne lenne. Valami megtámasztja hátulról – gondoljuk –, csak mi nézők nem látjuk? Különös egy látvány, mindenesetre. Azt nem tudjuk, hogy miért gyilkolt a csimpánz. Nem tudjuk, hogy mi történt a jelenetet megelőzően, és arról végképp fogalmunk sincs miért áll olyan lehetetlen szögben az a cipő, mintha egy láthatatlan erő tartaná sakkban. Nem tudjuk. A Nem Jordan Peele harmadik rendezése.

Mindössze négy év telt el a legutóbbi Predator-film óta, s noha A ragadozó alcímre hallgató alkotás leginkább csak egy újabb szög volt a franchise koporsójába, a filmen kívüli események végett a filmtörténelem egyik fontos mérföldkövévé válhat. Shane Black filmje volt ugyanis a ragadozó legutolsó küzdelme a 20th Century Fox égisze alatt, tekintettel arra, hogy a Disney hosszas huzavona után 2019-ben sikeresen felvásárolta Hollywood egyik legnagyobb történetű stúdióját, s annak valamennyi szellemi tulajdonának felhasználási jogát. Ezáltal a Préda már egy új korszak nyitóakkordja lehet, mi pedig úgy gondoltuk, ahogyan a Disney megpróbált életet lehelni hanyatló karakterébe, úgy nekünk is érdemes lehet esélyt adni egyik legrégebb óta futó írássorozatunknak, avagy lehúztuk a watchlistünkről a legújabb Predatort.

Nem nagyon kell bemutatni Tony Scott második nagyjátékfilmjét, az 1986-ban mozikba került Top Gunt. Azoknak biztosan nem, akik 2000 előtt születtek, mert ők sűrűn találkozhattak vele a kereskedelmi csatornák főműsoridejében. Nem egy asztalnál kártyázik az olyan kortárs kultfilmekkel, mint a Drágán add az életed, a 48 óra, vagy a szintén Tony Scott rendezte Az utolsó cserkész, de ott zizeg benne a 80-as évek minden nyűgje és bája, csak talán kicsit túlságosan is szabályos a fogsora ahhoz, hogy ne lógjon ki a többi közül. Egy dandy ő az amcsi, feltűrt pólós macsók közt.