Vesztegetés, korrupció, prostitúció, sötét pénzügyi összefonódások, kétes alvilági machinációk, vagyis a dél-koreai társadalmi és politikai elit gyaníthatóan ijesztően valós látlelete. A 10. Koreai Filmfesztiválon bemutatott Inside Men a legkiválóbb politikai thrillereket ötvözi a kíméletlen bosszú- és gengszterfilmekkel. Aktualitása, tűpontos cinizmusa és irigylésre méltó bátorsága miatt pedig nagy valószínűséggel a legfontosabb koreai film az Oldboy óta – robbantja a bombát a szerénytelen firkász, már itt a kritika elején. Kabooommm!!!

Horrort nézni mondhatni hagyományos elfoglaltság mindenszentek előestéjén, és remek program lehet akkor is, ha egy filmkedvelő társaság gyűlik össze bulizni ilyenkor. A műfajon belül is kiváló választásnak bizonyulhatnak a szkeccsfilmek, vagy ha úgy tetszik horror-antológiák, melyek rövid csattanós kis történetekkel szórakoztatnak és/vagy borzasztanak el bennünket. Ezekből a számomra oly kedves művekből gyűjtöttem csokorba tizenhármat (hisz az szép szám). Akad köztük szándékosan és szándékolatlanul humoros, de véresen komoly, és kifejezetten ijesztő egyaránt, a repertoár meglehetősen széles. Borzongásra fel!

Újabb állomásához érkezett a Marvel Moziverzuma, egészen pontosan a tizenhetedikhez. A skandináv villámisten története is trilógiává duzzadt. A sikerhez ezúttal is minden adott volt, lássuk jól sáfárkodott-e lehetőségeivel a stúdió.

James Wan, 2004-ben, mindösszesen 27 évesen beírta magát a történelemkönyvekbe. A Fűrész című horrorfilmje ugyanis nem csak, hogy egy kiváló darab lett a műfajon belül, de elindított egy olyan szériát is, ami kétséget kizárólag felért a nagy elődökhöz. A Rémálom az Elm utcában, Halloween, Péntek 13, vagy éppen a Hellraiser után az új évezred horror rajongói is megkapták a saját horrorfilmes szériájukat, a Fűrészt.

Noha itt sem beszélhetünk arról, hogy mindvégig csúcskategóriás filmeket kaptunk az évek során, de méltán vált így is a zsáner egyik húzónevévé a széria. Így pedig halloween közeledtével illik erről is megemlékezni. Nézzük is hát, hogy Jigsaw milyen kirakóst rakott ki nekünk.

LENNE EGY JÁTÉK SZÁMODRA!

Nem gondoltam volna, hogy az idei év általam egyik legjobban várt akciófilmje, a The Villainess megfordul valaha is a hazai mozikban, de az élet – és a 2017-es Koreai Filmfesztivál – végül úgy hozta, hogy A bérgyilkosnő operatív területei közé immáron hazánk is beletartozik. Amit vártam: egy hiperstilizált, veszettül dinamikus, de a maga nyers brutalitásában mégis realitásközeli akciókat felvonultató vérzivatar, egy korrektül felépített drámai bosszútörténet deszkáin elbalettozva. Amit kaptam: egy hiperstilizált, veszettül dinamikus, de a maga nyers brutalitásában mégis realitásközeli akciókat felvonultató vérzivatar, egy korrektül felépített, drámai bosszútörténet deszkáin elbalettozva. Te most tényleg elolvastad az egészet még egyszer???4? Lol.

Mióta az olasz filmkészítők a hatvanas években elkezdték a saját képükre formálni, a western erőszakos műfajként él a köztudatban. Szakítva a korábbi, idealizált képekkel és vadnyugati hős archetípussal, filmjeik főszereplőiként kétes erkölcsi értékekkel bíró, morálisan ingoványos életszemlélettel felvértezett, marcona férfiakat tettek meg. Céljuk ritkán nemes, többnyire a pénzszerzés hajtja őket, ha jót cselekszenek, az esetek többségében azt is csak jutalom fejében teszik. Ennek az európai szemléletváltásnak az egyik legérzékletesebb darabja Sergio Corbucci A halál csöndje című remeke, melyben az egyébként valóban hősies fő karakter és a mellé szegődött nő a filmtörténet egyik legmeglepőbb befejezését követően már nem érik meg a stáblista felgördülését. A kendőzetlen erőszak ábrázolás tehát legitim eszköz lett a westernfilmek világában, mi több, elhozta a műfaj másodvirágzását. S bár többször is temették már, a western nagyon is él. Manapság ugyan nem gördülnek le tömegesen a zsánerbe tartozó filmek a stúdiók futószalagjairól, de rendre felüti a fejét egy-egy minőségi(bb) darab, melyek készítői előszeretettel alkalmazzák az olasz iskola tanait. Van persze, hogy az ember átesik a ló túloldalára. Nos, Martin Koolhovennel pontosan ez történt.

A krimi és a bűnfilm egyik első számú törvénye: ha feltűnik a színen egy pisztoly, annak valamikor – talán nem azonnal, talán nem is a következő jelenetben, de – el kell sülnie. Egészen addig kell fokozni a feszültséget, hogy mikor ez megtörténik, annak súlya legyen és dramaturgiai éle, elérve a nézőben az egyre növekvő nyomás hirtelen feloldását, a feszültség kirobbanását és gyors levezetését. A Budapest Noirnak erre számtalan lehetősége lett volna, de neki valamiért remeg az ujja a ravaszon. Egyetlen bizonytalan lövés azonban mégiscsak eldördül a filmben, de mikor a cselekmény ezt végre kiszenvedi magából, dolga végeztével szépen be is fordul a sarokba, és már alszik is tovább. Mindeközben Budapest szürkébb, mint valaha. 

Az olyan alkotások miatt is lehet kedvelni a filmművészetet, mint a kritikus kedvenc Tűnj el! Jordan Peele valami egészen bizarr köntösben mesélt a mai kor Amerikájának felszín alatt megbúvó rasszizmusáról. Az egyediség kifizetődő lett, a film a nézők körében is óriási sikert aratott. Aztán ott van a Colossal, melyben megvan a potenciál, hogy annak női párja legyen, azonban csak egy be nem teljesített ígéret maradt.