Noha Chris Pratt-et beharangoztam Hollywood legújabb királyának (mert az is :P ), a 2016-os évben mégsem tudott akkora kiemelkedő sikereket felmutatni, mint korábban. Tény, a bukások így is elkerülték, holott egy full felesleges Hét mesterlövésszel indította a '16-os szezont, aztán az űrben ébredt és JLaw-val romantikázott.

Az élményeid nem megosztásával megfosztanád az embereket attól, hogy ők is átéljék veled? Mennyit volnál hajlandó feladni a magánéletedből a közösség érdekében? Hol van az a határ, ahol azt mondod, hogy eddig és ne tovább? Egyáltalán van ilyen határ? Ilyen és ezekhez hasonló kérdéseket jár körbe Tom Hanks és Emma Watson nevével fémjelzett A kör című film.

Krimi rajongóként (kedvenc műfajom és a legtöbb olvasmányom is innen kerül ki) kapva kaptam az alkalmon, amikor megláttam ezt a könyvet az Agave kínálatában. Nem elég, hogy izgalmas volt a fülszöveg, ráadásul még történelmi is, és Barcelonának köszönhetően egy érdekes helyszínre is elkalauzolja az olvasót. Az évszám pedig 1888, amikor is a város világkiállítást rendezett, de ugye semmi sem ilyen egyszerű...

Három év után visszatért a szedett-vedett csillagközi hős bagázs, akik a Marvel mozi-univerzum üde színfoltjaként robbantak be a köztudatba. Akkor hazánkban még valószínűleg csak maroknyian, leginkább a beavatott geekek hallottak a galaxis őrzőiről, csakúgy, mint a filmet író és rendező James Gunnról is. Akik viszont legalább az egyiket ismerték, azok már valamiféle elvárással ültek le az első film elé is. Ahogyan pedig Pókembernél a nagy erő, így a második rész esetében a szélesebb körű ismertség és népszerűség járhatott nagy felelősséggel, ám olybá tűnik, hogy az alkotógárda - illetve a Marvel fejesei - kellő lazasággal kezelték a helyzetet, aminek mindenki csak örülhet. A galaxis őrzői vol. 2. ugyanis egy legkevésbé sem izzadságszagú folytatás, sőt, véleményem szerint jobban sikerült, mint az első rész.

Sokszereplős, nagyívű, ambíciózus történelmi eposzokkal mostanában nem igazán találkozunk. Hiába indulunk nyugatra, onnan most ömlik a csillámpóni, az amerikai filmipar újra szerelmes önmagába. Hollywood időről-időre a múltba néz, és tetszik neki amit lát, ezért újra meg újra elhozza nekünk (lásd nemrég a Szépség és a szörnyeteg remake, és egyhamar nem is lesz megállás). De az álomgyár már rég nem mer túl nagyot álmodni, sőt egy-két kivételtől eltekintve maximum visszatérő, erőtlen (rém)álmokra képes. Keleten talán egy kicsit érdekesebb a helyzet, de mintha ott is leült volna a kreativitás, mióta rájöttek, hogy a közönségfilmekkel szakítani is lehet, méghozzá nagyot. $-csing-csing-$. Korea még tatja magát (mondjuk itt a Veteran), és bár túl vagyunk már a hőskoron, bőven van még bennük spiritusz. Itt van mindjárt az Assassination című grandiózus celluloid vagányság, ami alaposan betárazza a fegyvereit, majd egy kelletlenül odavetett fintor kíséretében kitűzi a csillámpóni vadászidényt. És aztán ad nekik rendesen.

Mondanám, hogy meglepődtem a Green Inferno rém gyenge megvalósításán, de a Knock Knock után már elvesztettem az Eli Roth-ba vetetett bizalmamat. Mert bár a Keanu Reeves főszereplésével készült film egyszer még akár le is tolható, de egy olyan rendezőtől, aki Tarantino nevét is képes volt megszerezni a korábbi munkáihoz, valamint képes volt megbotránkoztatni a nézőket a bátor megvalósításaival, pont abban fejlődött vissza, amihez a legjobban értett. Kiölte az igazi, korlátokat nem ismerő gore-t a filmjeiből.

Manapság, amikor a DC univerzumba tartozó sorozatok valósággal magukat szülik meg és újabb és újabb spin-offokra inspirálják a készítőket, igazán nehéz színvonalas show-t készíteni, ami nem vész el a szappanoperaszerű fordulatokban avagy nem billen át a mérleg másik része felé és nem gázol térdig a vége hossza nincs párbeszédekben. Sajnos a "Holnap legendái" erősen az előző kategóriába tartozik. 

A cseh író, Petr Stančík odahaza már egy egészen bejáratott név, a nemrég magyarul is megjelent Múmiamalom című regényével pedig most már nálunk is felveszi a harcot az ismeretlenséggel. Ehhez egy remek fordítás, egy elég beszédes könyvborító és a különleges műgonddal megírt szöveg siet a segítségére. Ennek köszönhetően Stančík regénye jóleső görbületet csal az arcunkra, veretes szövegéhez pedig nem kell gourmet-nak lenni, hogy élvezettel fogyasszuk.