Mikor Gore Verbinski, a Karib-tenger kalózai filmek rendezője remake-elte a japán Ringu című horrort, valószínűleg nem sokan hitték azt, hogy egy olyan szintű melót rak majd le az asztalra, amit a mai napig nem fognak tudni megközelíteni minőségben. Készült már folytatás, készült crossover, de mind-mind messze elmaradtak a 2002-es verziótól. Idén F. Javier Gutiérrez próbált meg csavarni egyet a sztorin, hogy aztán jól pofára essen Samarával szemben.

Manapság már nehéz úgy krimit csinálni, hogy az a műfaj krémjéhez tartozzon, nem igazán tudnak már úgy felépíteni egy történetet, illetve olyan csavart kitalálni, amire eddig ne lett volna példa, ezenkívül pedig az ágazaton belül olyan remekművekhez kéne felérni vagy legalább megközelíteni őket, mint Boston mocskában elmerülő Hideg nyomon, az emberiséget pellengérre állító Hetedik, a Coen életmű mesterműveként emlegetett Fargo vagy a gyerekmolesztálás következményeit vizsgáló Titokzatos folyó. Az utóbbi évek próbálkozásai közül bőven Mikhail Red alkotása kerül a legközelebb ahhoz, hogy ennek az illusztris társaságnak a részese legyen.

Az USA a '60-as években nehéz időszakot él: ott van a vietnámi háború, ami csak az ember életeket és a pénzt viszi; a háború ellenes mozgalmak és a nyomában járó polgári engedetlenség; a feketék egyenjogúsági küzdelme és a polgárjogi aktivisták fellépése. Az Amerikai pasztorál ezt a korszakot mutatja be egy tökéletesnek, már-már az amerikai álomnak mindenben megfelelő család szemüvegén keresztül. Felróhatjuk nyugodtan neki, hogy nem mélyül el ezeknek a nagyon mély bemutatásában, csak említés szintjén foglalkozik velük, megadva a drámai hátteret. Sokkal inkább az apa-lánya kapcsolatra megy rá, és pont ettől lesz szerethető.

A Free Fire kapcsán már írtam arról, hogy sokszor az egyszerű ötletekből, milyen jó filmek születnek, csak rengeteg kreativitás, egy nagyszerű rendező és egy jól felépített forgatókönyv kell hozzá. De mi van olyankor, amikor ez utóbbi nem teljesül vagy hovatovább nem is igazán létezik?

Mert a produkció olyan, mintha végig az improvizáció lenne, amit megfűszereznek azzal, hogy dokumentarista módon vannak elmesélve a főszereplő (aki egyben a rendező is) gondolatai, víziói, valamint a kamerájával felvett életképei. Ezek pedig az ő narrációja által vannak egybefűzve, és történetről, mint olyanról nem igazán lehet beszélni esetében. De ez vajon automatikusan azt jelenti, hogy rossz filmről beszélünk és ez nem más, mint a szerző önmagának kreált filmje?

Nem, mert olyan dolgokról beszél, amiről mindannyian elgondolkodtunk már. Életről, halálról, a múltról, a jelenről, a jövőről. Honnan jöttünk? Mi a célunk? Hova tartunk? Mi lenne, ha egyedül maradnánk a Földön? Mit tennénk a bekövetkező öngyilkosság előtt? És így tovább folytathatnám a sort olyan kérdésekkel, ami eszünkbe jut egy napfényes hétvégén a kertben vagy éppen az erkélyen ücsörögve. A film csúcspontjai pedig a főhős kézzel megrajzolt képzelgései. Mert amellett, hogy ezek nagyon kreatívak, rettentően viccesek tudnak lenni.

Az Erkélyemről a világ nem a legjobb film. Megkockáztatom, hogy a legegyszerűbb, ami valaha elkészült. De pont ebben az egyszerűségben rejlik a bája is. A máról szól, a ma emberéről, az életről. Erről a szép életről. Erről a csodás életről. 6/10

Sokszor hoznak ki nagyon egyszerű ötletekből elképesztően jó mozikat. Ehhez persze kell egy olyan forgatókönyv, ami képes egyszerűségében is jól felépíteni és elmesélni a sztorit, illetve kell egy olyan rendező, aki egyedi és ötletes látásmódját beleadva képes tálalni a kész produktumot. Ben Wheatley pedig képes volt ebből a két elemből egy olyan filmet összegyúrni, ami gyaníthatóan az idő előrehaladtával kult státuszba fog emelkedni.

Még a légkondicionált moziteremben ülve is érezzük a sivatagot felforraló őrjítő hőséget, ami „játszadozik” a Jeffrey Dean Morgan által alakított rasszista redneck agyával. A faszi totál zakkant, miután határvédelem címén távcsöves puskájával lebonyolít egy eredményesnek mondható embervadászatot, bepattan a pickupjába majd nem kevésbé őrült németjuhászának társaságában kortyol egy embereset a húgymeleg whiskey-ből. Eredményes volt a nap, a java pedig még hátra van.

Talán a harmincas, negyvenes éveiket taposó generációnak nincs is olyan tagja hazánkban, aki nem látta volna ezt a kult-klasszikus sorozatot vagy ne hallott volna a Roger Moore és Tony Curtis nevével fémjelzett részekről. Bevallom nekem is mindig kedves és kellemes emlék maradt még akkor is, ha felnőtt fejjel tudom, hogy a sztorik meglehetősen bugyuták, a karakterek egydimenziósak és a konfliktusok csak nehezen ütik meg az elfogadható szintet mai szemmel. Mégis mi az, ami ennek ellenére klasszikussá változtatja és kiemeli a hetvenes évek névtelen és mára már jobbára nézhetetlen sorozatai közül ezt az opuszt? Erre keresem most a választ. 

A felnőtté válás, a generációk közti különbségek, a női-férfi kapcsolatok már magukban is nehéz téma, azonban Mike Mills gondolt egy merészet és mindezt egybe gyúrta, ráadásul még egy csipet feminizmussal is meghintette. Mégis egy roppant bájos, ízig-vérig az életről szóló történetet kapunk. Megérdemelten jelölték idén a Legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában Oscar-díjra.