Az írás spoilerektől nem mentes, így ha nem láttad valamelyik Alien filmet, ne olvasd tovább!

Amikor Walter Hill a hetvenes években megtalálta magának Ridley Scottot, aki addig csupán egy nagy játékfilmet rendezett, valószínűleg nem sejthette, hogy minden idők egyik legnagyobb direktorát ülteti a Dan O’Bannon és Ronald Shusett ötlete alapján készült űrhorror rendezői székébe. Scott pedig jött, látott, és megrendezte a történelem talán legnagyobb hatású filmjét. Generációk rágták tövig a körmüket, ahogy a halál a Nostromo minden egyes szegletét átlengi.

Az Alien mind a mai napig egy igen hangulatos mű, ugyanakkor nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy mára kissé megkopott, ami – kissé ironikus módon – annak (is) köszönhető, hogy mennyire beleitta magát a popkultúrába. Csakhogy egy példával éljek, a legtöbb helyen pozitívumként említik, hogy nem lehet tudni, ki is a főhős, hiszen ennek a „gyanúja” először Kane-re, majd annak halála után Dallasra terelődik. De mikor ez utóbbi is áldozatául esik az idegennek, onnantól már nem hihet a néző semminek, legalábbis ha nem rendelkezik semmiféle háttér információval a kánont illetően. Én a tavalyi (első) megtekintésnél már pontosan tudtam, hogy itt bizony Ripley lesz a főszereplő. Valamint hiába van még mindig egy nagyon sötét hangulata, ami miatt egy pillanatig sem válik unalmassá, mára már nem tud borzongást kelteni az emberben, aki először nézi meg (hacsak nem nagyon fiatalon látja).

2014 elején az Ubisoftnál úgy döntöttek, hogy újra meglovagolják az AC - Back Flag sikerét, és különálló, standalone game-ként is kiadják a Freedom Cry címet viselő spinoff epizódot. Noha a játék már korábban is letölthető volt, egyfajta DLC-ként jelent meg a köztudatban, de önállóan, a 4. epizódtól elkülönítve csak néhány hónappal később került a játékosok kezébe. De vajon megérte rá várni, megérte újra visszaevezni a karibi térségbe? A válasz egyértelműen; IGEN!

Ridley Scott tíz évvel a Prometheus eseményeit követően veszi fel a fonalat és tér vissza az általa megalkotott stílusteremtő franchise-hoz, hogy továbbgördítse a cselekményt, ami majd végül elvileg elvezet az első filmig. Mármint hogy A nyolcadik utas: a Halálig. Hálátlan és valljuk be, sok esetben teljesen felesleges is előzményfilmeket készíteni. Hálátlan, mert az embert, főleg, ha akkora klasszikussal van dolga, mint az Alien, hatalmas felelősség és rajongói nyomás terheli, még akkor is, ha történetesen ő hozta tető alá az eredetit is. Hiszen láttunk már csúnya példákat erre is, igaz George Lucas? És felesleges, mert az alkotók ilyenkor hajlamosak túlmagyarázni dolgokat, amivel könnyű mítoszokat lerombolni, és megfosztani az eredeti műveket a jóleső rejtélyességtől.

A széles körben nem éppen népszerű gorno szubzsánerének egyik legnevesebb képviselőjével folytattuk a watchlistes soroztunkat. Igen, az elnevezés a gore és a pornography szavak perverz elegye - magyarul talán a kínpornó a legelfogadottabb zsargon rá -, lévén ezekben az alkotásokban a pornófilmek hatásmechanizmusa keveredik a splatter-filmek extravagáns vérbőségével. Jól gondolja az olvasó, ha megosztónak találja a koncepciót, a történelem során megannyiszor szélsőséges kritikák summázták a műfaj képviselőit. Hasonlóan járt a 2000-es évek elején jelen írásunk prédája, az Ichi the Killer is, nézzük, másként vélekedett-e róla szerkesztőségünk.

Az új-zélandi Taika Waititi hangzatos nevére 2014-ben figyeltek fel a világ jóizlésű filmrajongói, amikor a Jemaine Clementtel közösen írt, rendezett és eljátszott Hétköznapi vámpírok (What We Do in the Shadows) című frenetikus áldoku horror komédiájuk berobbant a köztudatba. A tökéletesre csiszolt, kiváló arányérzékkel és intelligens, a műfajból eredően pedig gyakran éjfekete humorral megtámogatott film után az elégedett publikum egy emberként figyelte, hogy mi lesz az alkotók következő projektje. Túl sokáig nem is kellett várni, két év múlva Waititi (ezúttal korábbi alkotótársa nélkül) elő is rukkolt új művével, a Barry Crump "Wild Pork and Watercress" című könyve alapján készült Vademberek hajszájával. A honi közönség vásznon eddig kizárólag a tavalyi Cinefesten láthatta a filmet, ám nagy örömünkre szolgál, hogy nem kevés késéssel ugyan, de végre forgalmazóra lelt, és a hazai mozik is műsorukra tűzhetik.

A kultanime sorozat eddigi részei: Ichi, Ni, San, Shi, Go, Roku.

Aki idáig eljutott, azaz sorozatban a hatodik kultanime cikket olvassa töretlen lelkesedéssel, annál már nyugodt szívvel lehet feltételezni egyfajta alapműveltséget a témakörben. Éppen ezért arra gondoltam, hogy minden további nélkül feldobhatok egy elgondolkodtató sc-fi antológiát a mai órán, ami a nagy Katsuhiro Otomo kezei közül került ki még 1995-ben. Igen, abban az évben, mint a sci-fi berkekben megkerülhetetlen Ghost in the Shell vagy a szívmelengetően cuki Sailor Moon sorozat. Oké, aki ezt az utóbbit komoly képpel olvasta, arra még ráfér pár óra korrepetálás. Három kultikus anime harmadik kör, második pohár.

Artúr király legendája végre egy a hírnevéhez méltó filmet kap. A briton uralkodó felemelkedését bemutató film csupán a kezdet, arról egyelőre nem szólnak a hírek, hogy a franchise többi részét ki vezényli le, de amennyiben Guy Ritchie, úgy garantáltan hatalmas filmélményben lehet részünk, akárcsak az első rész esetén.

A tavalyi év elején, viszonylag nagy hype közepette látott napvilágot William Brent Bell horrorfilmje, a Fiú, amely lényegében, a 2016-os esztendő horrorfilmes zsánerét próbálta meg útjára indítani több-kevesebb sikerrel. A Fiú ugyanis veszettül kevés volt ahhoz, hogy jól érezzük magunkat.