Azt hiszem megtaláltam az idei év legrosszabb, legsemmitmondóbb, legunalmasabb filmjét. Ez nem más, mint a Valeri Milev által rendezett, Halálos kitérő 6. Tudom-tudom ez a széria soha nem volt csúcskategóriás, de az első néhány rész még egész élvezhető volt a slasher horror kategóriában. Azonban a 4. résztől kezdve minden megváltozott. A színvonal nagyon leesett, amit az idei évben meg is koronáztak ezzel, a hírek szerint utolsó epizóddal.

A történet alapjaiban véve ugyanaz, mint korábban. Jönnek a fiatalok, akik aztán jól megszívják a rusnya szörnyszülöttek miatt. Ezt megpróbálták egy kis vérvonal adalékkal megtoldani, ami igazából teljesen felesleges volt, mert így kinyírták az egész filmet. Unalmas vergődés lett belőle, aminek csak az utolsó 20 percében jelentek meg értékelhető jelenetek. No, akkor sem sok! A korábbi részekkel ellentétben itt már a gyilkolás sem volt élvezhető. Egyszerűen botrányos lett az egész alkotás, ami megkoronázta az egész szériát, amiről már amúgy is sok bőrt lehúztak. Túl sokat…

Szóval ezt a filmet még a széria rajongóinak sem ajánlanám, mert tényleg katasztrofális végeredmény született. Talán nem csak az idei év, hanem az utóbbi évek legrosszabb filmjét kaptuk meg a Halálos kitérő legújabb epizódjával. Nem is szaporítom tovább a szót. Felesleges. 1,5/10

Még anno a sárga kazettás konzolok idejében volt egy bizonyos Double Dragon nevezetű játék, amivel napestig bírtam játszani. A legszebb az egészben az volt, hogy lehetett multiplayerben is tolni vele, úgyhogy maga volt a királyság a játék. A napokban, amikor játékadaptációk után kutattam, akkor bukkantam rá az erről a játékról készült filmre, amiben ráadásul ismerős nevek is felbukkantak. Robert Patrick, Mark Dacascos és Alyssa Milano.

Los Angeles nagy része egy földrengés után víz alá került. Az ott élők a megmaradt szárazföldet New Angelesre keresztelték. A városban bandák uralkodnak, akiknek az élére egy bizonyos Kogo Shukó áll, akinek világuralomra törő tervei vannak. Egy rejtélyes medál segítségével korlátlan hatalomra tehet szert, ám a birtokában csak a medál fele van. A másik darabot Satori, és a két nevelt fia, Jimmy és Billy védik. Ha élni akarnak, akkor minden áron meg kell védeniük a különleges tárgyat…

Azok után, hogy letudtam a legelső játékadaptációkat, kijelenthetem, hogy a színvonal a béka segge alatt volt akkoriban. Ez a zsáner nem működött, így csak olyan filmek születtek meg, amik vagy rosszak, vagy kevésbé rosszak. A Double Dragon az utóbbi kategóriába sorolandó, ugyanis fellelhető benne némi stílus, némi hangulat, ami miatt olykor-olykor élvezhető volt az alkotás. Tipikus B-mozi, 80-as évek feelinggel. Szóval adott volt két főszereplő, Scott Wolf és Mark Dacascos, akik meglepően viccesen hozták a szerepüket, aminek hála lehetett szorítani értük, lehetett mosolyogni a vicceiken, illetve élvezhetővé tették a történetet. Azt a történetet, amit műanyag díszletek közé tettek be, és azt a történetet, melyben fellelhető némi Robotzsaru utánzat. Bevágott híradó részletek, a jövőbeli város, stb.

Természetesen a legnagyobb kérdés mindig az, hogy vajon a főgonosz mennyire gonosz. Hát meg kell hagyni, a jó öreg T1000-esünk nem volt a helyzet magaslatán. Színpadias fellépései, gyenge erőfitogtatásai is azt támasztották alá, hogy nem sikerült jól megálmodni a vászonra a legnagyobb rosszfiút. De igazság szerint ez annyira nem is volt nagy gond, hiszen a főszereplők, Alyssa Milano-val kiegészülve el tudták feledtetni a főbb hibáit a filmnek. Már, amennyire el lehetett… A film ettől függetlenül még mindig csak egy gagyi B-mozi.

A Double Dragon film messze elmaradt a játék adta élménytől. Bár így is kellemesen csalódtam, mert az IMDB 3.5-ös értékeléstől nem sok jót vártam, de mégsem érzem kidobottnak a rászánt másfél órát. Szóval a B-mozi rajongóinak még ajánlani is tudom. 5/10

Ó, azok a ’80-as évek, amikor minden rendező a saját ifjúkorának meghatározó történeteit vitte filmvászonra. Lucasnál a '40-es évekbeli Flash Gordon filmsorozat lebegett a szeme előtt, amikor a Star Warsot megcsinálta. Majd Spielberggel a régi kalandfilmeket akarták felidézni az Indiana Jones-szal, így a sorból George A. Romero sem maradhatott ki, aki Stephen King írásaiból, filmre vitte az ’50-es évek kultikus horror képregényének a Tales from the Crypt-nek a filmverzióját.

A történet, hát nem is tudom, mivel kezdjem, mivel az alapul vett képregényhez hasonlóan, több sztori kerül színre, szám szerint 6 darab (ha a keretet adó prológus és az epilógust is számítjuk).

A történetek legfőbb mozgatórugója a családon belüli utálat, avagy a megcsalt/elnyomott férj bosszúja (a 3. és 4. történet), az apák iránti gyűlölet (1. és 2. epizód), illetve az emberi gonoszság/hülyeség okozta rémesetek (a maradék kettő sztori ezzel foglalkozik). 

Már az alaphangulatot a keret történet megadja, ami a szigorú apuka és a tiltott horror képregényt gyűjtő gyerek konfliktusára épül, ami egy ponton átlép rajzfilmbe, ahogy a gonosz oszladozó hulla megmutatja nekünk a képregény tartalmát, amiből a történetek származnak. Lesz itt többek közt, növényé átalakuló ember (Stephen King alakításában), rengeteg zombi (hiába Romero, az Romero), és egy csótányok által felfalt ember. Mindezt elég stilizáltan mutatja film, sokszor képregényes sablonok közt mozognak a szereplők, és az áttűnéseket is lapozással oldják meg, mintha valóban egy képregényt olvasnánk.

A modern zombi műfajt megteremtő rendező, élete főműve után, a nagy kritikai és anyagi sikerrel bemutatott Holtak hajnala (1979) után követte el ezt a filmet, majdnem dupla annyi pénzből, mint amiből kihozta az említett alkotást. Teljességgel a szórakoztatás volt a célja, ebben a filmben még egy szikrányi társadalomkritika sem lelhető fel, sőt a legtöbb esetben még szándékolt túlzással is él a rendező, gondoljunk csak az első történet százvalahány évesen elhunyt gonosz öregemberére, vagy a 1880-as évekbeli sarki expedíció, egyetlen, szörnyeteg túlélőjére. Ezt talán Stephen King teljesen ripacs alakítása is egy jó nagy adaggal megfejeli. A mai kor nézője pedig elégedetten mosolyog, a még karrierje újbóli beindulása előtt lévő Leslie Nielsen feltűnésén, aki meglehetősen jól alakítja a megcsalt férjet (igazi Fűrész feeling-et rittyenve az epizódjába).

Alapvetően az a szándék nem lenne baj, hogy az ifjabb nemzedékkel is megismertetik a rendező és író úr gyermekkorára nagy hatást tevő képregény mozi verzióját. De ami képregényben működött, vagy jobban mondva Stephen King forgatókönyvén jól néz ki, az nem feltétlenül fest a mozivásznon is jól.

Sajnos a legtöbb történet, a látszólagos igyekezett ellenére, fájóan bárgyúra sikeredett. Nem kell ahhoz nagy ész, hogy a történet kezdete utáni 5-6. percben simán kitaláljuk a végét, ami sajnos nagyon unalmassá teszi a szkeccseket, mivel elég L-A-S-S-A-N történnek az események. És a képregény velejét adó váratlan csavaros lezárások is, sajnos csak hellyel-közzel megfelelőnek.

 Külön pozitívumként a remek magyar szinkront tudom megemlíteni. Bár a fordítás sok helyen kissé ferdít, példának okáért a cím is hibás, mivel inkább Rémségek Képregényének kéne lennie, és nem könyvének. De ilyen apróságokat leszámítva igazán remek magyarításról beszélhetünk, szinte öröm hallgatni, mindenkinek teljesen odaillő hangot sikerült kiválasztani.

Mindent egybevetve, egy jó kivitelezéssel, de sajnos ellaposodó történetekkel kell szembenéznünk, és sajnos a rémisztgetés sem megy annyira a filmnek. Mintha a rendező nem tudná eldönteni, hogy most örömteli és vicces, vagy halál komoly történetek legyenek a filmben. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy a mozi pénztáraknál siker legyen, és még két folytatás is született hozzá. 6/10

Ti el tudjátok képzelni, hogy a piros-kék ruhás vízvezeték-szerelő, azaz Super Mario jól működjön a filmvásznon? Sőt, egyáltalán azt elképzelni, hogy ez az ötlet működjön valahogy a vásznon? Én nem, ám amikor meglátom az olyan neveket az 1993-as mozifilm mellett, mint Bob Hoskins, John Leguizamo, Dennis Hopper, illetve a zeneszerző Alan Silvestri, akkor mégis elhiszem, hogy ebből valami jó fog kisülni. Holott nem… nagyon nem!

Két szuper vízvezeték-szerelőre, Marióra és Luigira vár az a feladat, hogy megakadályozzák a gonosz Koopa tervét, miszerint egyesíteni kell a két dimenziót, hogy az emberiség eltűnjön, és újra a dinoszauruszok uralkodjanak a világ felett…

Nincs gomba, nincs zöld csatorna, nincs ismert ruha, és nincs legendás dallam. Vagyis van, igazából minden megtalálható ebben a filmben, csak mindig rosszkor és rossz helyen. Mondjuk mit is vár az ember, hiszen egy 8-bites, 2D-s játékból kellett volna valamiféle mozifilmet összerakni. Nem is értem az elképzelést. A rendezőpáros, Annabel Jankel és Rocky Morton látszólag annyit játszottak a Marióval, mint én a legújabb Call of Duty játékkal. Azaz semennyit. Már csak azért is fura ez, mert oké... legyen egy film gyenge és gagyi, de legalább az alapvető jellegzetességeket próbáljuk meg beletuszkolni a játékidőbe. Vagy valami stílust teremtsenek meg neki, még akkor is, ha gagyi lesz az összkép. Ott van példának okáért a Mortal Kombat film, melyről tudjuk, hogy egy hulladék, de mégis rengetegen szeretjük, mert szórakoztatóan gyenge. Itt ezt nem lehet elmondani. Kár érte, mert azért sikerült a készítőknek egy jól csengő gárdát összeszednie, amire lehetett volna építeni. Bob Hoskins-ra meg pláne. De a forgatókönyvírói munka is botrányos volt, úgyhogy egyik színész sem kapott egy értékelhetően megírt karaktert.

Az egész film egy nagy baromság, amiben se az akciójelenetek, se a humor nem tudott épkézláb képet mutatni magáról. Egyszerűen nem lehet mit kiemelni pozitívumként ebből a filmből. Ám szerencsére Hollywood próbálkozása nem tudott lyukat ütni a Marió kultuszra, így hamar a feledés homályába került ez az alkotás, ami szintén csak azon filmek táborába sorolható, ahol a gyenge játékadaptációk sorakoznak. Érdekességképpen pedig ez volt a legelső élőszereplős játékadaptáció. 3/10

Legenda vagyok

A Ryse Son of Rome előéletét tekintve több szempontból is legenda. Első körben azért, mert eredeti koncepcióját tekintve ez a cím egy XBOX 360-as, Kinect-exkluzív játéknak indult, ahol a TV előtt ugrálva kellett volna hadonászni annak érdekében, hogy mindenkit legyaluljunk. Aztán kukázták a koncepciót, és átterelték a projectet az újgenerációs, XBOX ONE konzolra, de egy QTE féle reflex gombnyomogatás gyanánt, ahol semmi dolgunk nem lett volna, csak a felvillanó gombok lenyomásával végignézni, ahogy a főszereplőnk egy videó formájában legyalul mindenkit. Ám ezt a tervet is kukázták és a harmadik fázishoz érte el a játék azt a formát, amit jelenleg is képvisel. Ámbár majdnem egy év kellett, mire levedlette az XBOX ONE exkluzív cím jelzőt és megérkezett asztali számítógépekre is (ejjj, de szépen hangzik ez így a sima, hétköznapi PC kifejezés helyett). Természetesen az alap, hent game mivoltát nem veszítette el, így nem egy 30-40 órás Római szerepjáték RPG-t kapunk, de ennek ellenére a végeredmény még is több, mint egy tucat techno demo. 

Meg kell hagyni, az új évezred első évtizedében elég sok kiváló alkotás született, és itt nem csak a filmekre gondolok. Egy új korszak jött, ahol Hans Zimmer vált egyeduralkodóvá, és lépett egy olyan szűk elit társaságba, ahol csak a legnagyobb zeneszerzők mulatnak. Természetesen mi nézők csak örülni tudunk annak, hogy ennyi kitűnő alkotással kényeztetnek minket, úgyhogy nézzük is a 2000-es évek (2000-2009) legjobb, vagyis inkább legemlékezetesebb zenéit. Nyilván szubjektív az összeállítás…

Sose voltam Street Fighter rajongó. Alig néhányszor játszottam a játékokkal, de ennek ellenére tudom, hogy van az a fehér ruhás tag, aki mindig együtt pózol a piros ruhás társával. Igen, Ryu-ra és Ken-re gondoltam. Én naiv, azt hittem, hogy ők valamiféle főszereplők a Street Fighter szériában, de amikor Steven E. de Souza moziját néztem, akkor arra a következtetésre jutottam, hogy ők igazából csak mellékszereplők, akik annyit érnek, mint egy marék döglött lepke. No, persze hülyeség kiindulni egy IMDB-n 3.7 pontra értékelt filmből.

Sadalu, Délkelet-Ázsia, 1995. A véres polgárháború hetedik hónapjában az egyeduralomra törő Bison tábornok túszul ejti az ENSZ segélyszervezetének munkatársait. A foglyoknak egyetlen esélye van, hogy elkerüljék a kínhalált: William F. Guile. Az ő feladata felkutatni és megmenteni őket. Azonban a harc nem könnyű, így életek vesznek oda…

Szóval a főszerepben az a Jean-Claude Van Damme játszik, akiről tudni illik, hogy az egyik kedvenc akcióhősöm, és akinek ezt a filmjét csak néhány napja láttam először. Talán nem is véletlenül. Általában nekem nem okoz gondot, ha évek múltán látok egy B vagy ZS-kategóriás mozit, mert mindig is odavoltam az efféle filmekért, főleg, ha a kedvenc akciósztárjaim közül valamelyik fel is tűnik benne. Így a negatív kritikák (dehogy negatív… ez már rosszabb annál, hogy szimplán csak negatívnak nevezzem) után sem döntöttem úgy, hogy én ezt kihagyom. Sajnos…

Az, az egyetlen gond ezzel a filmmel, hogy nem szórakoztató. Nincs meg benne az a B-feeling, ami a legtöbb esetben klasszikussá tette az ehhez hasonló ökörségeket. A karakterek idióták, a zene se valami nagy eresztés, illetve a főgonosz se vehető komolyan (már, amennyire komolyan lehet venni az ilyen filmekben a rosszfiúkat.) Igazság szerint semmi jó nincs ebben az alkotásban, ami már 20 évvel ezelőtt is azt bizonyította, hogy nem lehet játékokból jó filmet készíteni. A Street Fighter nem csak a pénztáraknál, de a kritikusoknál, illetve a nézőknél is megbukott. Érthető módon.

Egy gagyi, történetileg a végtelenségig lecsupaszított harcról szóló filmet kaptunk, amiben pont az szorult a háttérbe, amivel a játék sok rajongóra tett szert. Nem voltak benne látványos bunyók. Azért ezt összehozni akkoriban egy JCVD-mal a főszerepben. Elég kemény munka. 3/10

Amikor úgy gondolod, hogy Burton Batmanje és Nolan Sötét lovagja után már nem lehet a hőst jobban a filmvászonra álmodni, majd rájössz, hogy van egy bizonyos Zack Snyder nevezetű úriember, akinek akkora lehetőség hullott a markába, hogy azt elképzelni nem lehet, akkor kicsit szarul érzed magad. Ugyanis Ben ’Géza’ Afflecknek adatik meg az a lehetőség, hogy végre egy olyan Batmant játszhasson el a kamerák előtt, ami nem csak nyomokban (kis túlzással) tartalmazza majd az igazi képregényhős jellegzetességeit. Tény, Burton, és Nolan is elsőosztályú adaptációkat készített, de valamilyen szinten mégis hiányérzetet keltettek az alkotásaik. És nem azért, mert Keaton vagy Bale rosszul hozta volna a karaktert, vagy mert hülyén nézett ki a szerkó, stb. Egyszerűen hiányzott valami belőlük. És itt nem arra gondolok, hogy Ben Affleck játékban többet fog hozzáadni a filmhez, mint elődei, hanem maga a karakter lesz Batmanesebb.

Nézzük is, hogy miért…