Egy dráma, melyben nemhogy a jog, de még a család sem tekinthető oly grandiózus szakmának, mint a világ egyik jelenlegi legerősebb nevét viselni az iparban.

Őuraságának már volt alkalma bemutatkozni az idei Oscar-szezon első számkivetettjeként, mindazonáltal ez egy másodpercig se tévessze meg a Tisztelt Esküdtszéket, hiszen mindez csak fénykör effektus, ami körbevilágítja a bíró (Robert Duvall) izzasztó ügyével foglalkozó ítélőszéki termét. Elrendeltetését és műfaját tekintve ugyanis kizárólag unalmas magasztosságra számítana még az is, akit csak a star-power-faktorért felelős chicagoi sztárjogász, avagy a bíró fia – ismertebb nevén Robert Downey Jr. – húzott be (mindenkit?). Eme spekulációt pedig határozottan elutasítom, még ha csak részben is.

Egy kivételes eszmefuttatás útján pedig el is jutottam odáig, hogy alá tudom támasztani miért nincs alapja ennek az előítéletnek: a „rendező” úr tehet mindenről! David Dobkin megannyi „anyámmal cserélt bratyót a londoni ünneprontó”-komédia után valami egészen kiismerhetetlen önbizalommal láthatott neki ennek a - tőle abszolút életidegen - projektnek, bármiféle adaptálás nélkül. Jól is néznénk ki egy „based on a true story” címszalaggal: önbizalom ide vagy oda, mégis megkockáztatom, hogy még Vince Vaughn alá is sokkalta nyakatekertebb eseményeket pakolt, mint most. Pont ezért is feltételezem, hogy Dobkin rendkívüli alázattal mozoghatott azon kamerák mögött, melyek egy éppen üresnek látszó eseménysorozatot lélekbombával nyakon öntő gárdát rögzítenek. Emellé pedig Dobkin és az írók mindcsupán egy csipetnyi nevetést pakoltak, értsd: jól ritmizált humorral töltötték meg a szövegkönyv sorait, mellyel mindez már-már valahol a dramedy szintjén mozgott, persze jóval hangsúlyosabb drámai vonallal.

Ti is érzitek az előző mondatot elárasztó Downey-illatot? Kár is lenne tagadni mennyit köszönhet a film a színész már-már hitvallás-kaliberű imázsának, amit valószínűleg már élete végéig viselni fog, és ez mostani játékának is bő háromnegyedét definiálja, csak adja az ég, hogy ne csak a Marvel berkein belül legyen erre bizonyíték, hanem ehhez hasonló példákon keresztül is. Nélküle talán egy villámkritikányi hosszúságú értekezés passzolna a filmhez: szó szerint hátrahagyott lábnyomain lépkedünk mi is Indianában – elvégre nincs filmkép, melyről véletlenül lehagyták volna -, és egész egyszerűen elképesztő mennyire nem képes teret hagyni még olyan zseniknek sem, mint Billy Bob Thornton, vagy miképp nem szorul feltétlen alázatra még az atomöreg Robert Duvall-al szemben sem - pedig ne felejtsük el az ő remekelését sem, hisz' egy ilyen apának voltaképp még a mozilátogató is nyomban vigyázzba vágja magát és tiszteleg. Ezzel nem azt mondom, hogy lett volna bármiféle-nemű probléma is a fenti két névvel, mégis egyre nehezebb elképzelni Downey-t mint A másodvonalast, vagy mint A statisztát (jelen sorok írója még nem látta A séfet, melyben alanyunk valami hasonlóra vállalkozott).

A bíró le sem tagadhatná klasszikus attribútumait, legyenek azok pro vagy contra jellegűek, és utóbbinak teljes körű felsorolásához nem is érdemes nekilátni, hiszen sajnos valahol magából értetődő, hogy egy 140 perces jogászdráma nem egy eseménytelen – legalábbis nem túlzottan jelentős – pillanatot foglal magában, pedig jobb lett volna, ha ez a tárgyalótermi izgalmakról és fordulatokról lehetett volna kijelenthető. Továbbá még kérdéses, hogy egy-két idióta (de határozottan vicces) mozzanat belepattintása a szerelmi szálba vagy egy gyengeelméjű testvér személyébe mennyire lesz kifizetődő egy olyan nézőközönségnek célozva, amely nem ehhez szokott ebben a műfajban. De ezt egy ilyen színésszel máshogy nem is lehetne, elvégre akkora lelket önt ebbe az "apa-fia"-sztoriba, hogy nélküle talán egy jelenet sem tudna hatni az égvilágon senkire. Így viszont tud. 7,5/10

Először is egy közérdekű közleménnyel kezdeném! A múltkor a Falu című film véleményezése kapcsán kicsit indokolatlanul nekirontottam Shyamalan úrnak, de legfőképp azt a két művét becsméreltem amikre még büszke is lehet. Bár a Sebezhetetlenből továbbra sem emlékszem szinte semmire, de egyet értek azokkal a hangokkal, akik megsúgták, ez bizony így ebben a formában nem indok, a Jelekről alkotott véleményem pedig alant elolvashatjátok, a keserű igazság viszont az, hogy ettől a ténytől a Falu nem lesz jobb film, sajnos!

No de hogy ne untassam halálra az olvasóközönséget vágjunk is bele a Jelek című filmbe. A történet alapvetően a Hess család körül, illetve az ő farmjukon történt eseményekre fókuszál. A családfő Graham (Mel Gibson) egykoron pap volt, de mióta a felesége egy brutális balesetben életét vesztette, elhagyta Istenbe vetett hite, és felmentette magát a tisztelendői tevékenységei alól. Vele él Merill az öccse (Joaquin Phoenix) az egykori sikertelen baseball játékos és Graham két gyermeke Morgan (Rory Culkin), aki asztmás és Bo (Abigail Breslin), akinek van egy különös szokása, mégpedig minden pohár vízre ami nem frissen lett kitöltve, azt állítja hogy fertőzött, így nem hajlandó meginni. Mindenkinek meg van a maga különleges kis tulajdonsága, ám azt kell mondjam, hogy a végeredményt nézve egyáltalán nem bánom, hogy így alakították ki a karaktereket, hiszen egyrészt mindenkinek meg lesz a jelentősége, másrészt nem csak ennyi a karakterek felépítése. Na jó, a két kisgyerek tényleg nem sok mindent tesz hozzá a lényegi mondanivalóhoz, de ezt azért botorság is lenne elvárni tőlük.

Nagyon hamar rátérnék a film hibáira, egyrészt azért mert nincs túl sok, másrészt nem akarom, hogy valaki, akit csak ez érdekel feleslegesen olvasson egy csomó karaktert! Szóval, az egyiket már a Falu című film véleményezése kapcsán felvetettem, miszerint az idegen faj, akik a Jóisten tudja hány fényév távolságból jöttek leigázni minket, hogy a fészkes fenébe gondolhatják komolyan, hogy egy olyan bolygót rohannak le, ami tele van vízzel. Egy kedves kommentelő írta, hogy igen ám, de mi is elhalálozunk hamarost, amint víz jut a tüdőnkbe. Ez eddig szép is lenne, de a filmben konkrétan lelocsolják őket vízzel, ami meg távolról sem ugyanaz. Mondhatnánk ilyenkor, hogy hát ugyan mindegy, mert lehet ők maguk (mármint az idegenek) sem lehettek tisztában azzal, hogy allergiásak a vízre, ám szemmel láthatólag oxigént lélegeznek, és bár nem vagyok egy nagy biológus, úgy gondolom, hogy ahol oxigén van, ott víz is. Akkor meg azért elég kevés az esélye, hogy nem csobbant egyet valamelyikük a helyi Balatonban. Másrészt feltérképezték a Földet, mert maguk a jelek is útjelzőként szolgáltak nekik, így nehezen hiszem, hogy két kukoricamorzsolás között nem vették észre, hogy az emberek fürdenek is (például). A másik ami zavart, hogy vajon a katonaság az invázió alatt mégis mit csinált? Az embernél nagyobb agresszort még nem hordott a hátán a Föld, és elhiggyem, hogy a seregben mindenki ölbe tett kézzel nézi, a fejük felett lebegő űrhajókat? A vicc az az egészben, hogy az egyik jelenetben egy katona el is kezdi mesélni Merillnek, hogy éppen milyen taktikát alkalmaznak az idegenek, jóval a valódi invázió előtt! Ejnye, no!

Na de ne tovább, ennyit az úgynevezett „hibákról”, egyrészt mert a film szempontjából nincs jelentőségük, másrészt mert nem is fért volna bele a műfaji keretek közé, ha Függetlenség napját csinálnak belőle! A lényeg ugyanis nem az invázión van. Az egész idegen megszállás, csak egy eszköz, hogy Shyamalan elmeséljen nekünk egy mesét hitről, szeretetről, megbocsájtásról és sorsszerűségről. A vicc az, hogy ezt úgy teszi, hogy nem lesz közhelyes, hanem egy mesterien összerakott tanmese az életről. A rendező/forgatókönyvíró nagyon ügyesen egyensúlyozott, hogy ne forduljon át giccsbe a dolog, és ez mindenképpen plusz pontot érdemel. A karakterekkel együtt a néző is elgondolkodik a film alatt, hogy a dolgok vajon mennyire racionálisak? Vajon tényleg mindennek jelentősége van az életben? Szeretem az ilyen filmeket, ahol nem úgy akar okosat mondani a készítő, hogy totális hülyének nézi a közönséget, hanem olyan eszköztárral dolgozik, hogy mindenki a saját agyi kapacitásának megfelelően tud belőle meríteni. Számomra a legnagyszerűbb, hogy a film szerint is (és szerintem is) mindennek jelentősége van, legyen az egy elejtett szó, egy pillantás, vagy amikor éppen másra figyelünk, pedig a lényeges dolgok kiszúrják a szemünket.

A színészi játék ne is képezze vita tárgyát, az a véleményem ezzel kapcsolatban, hogy Mel Gibsonnál alkalmasabb személyt nem is találhattak volna a hitehagyott pap szerepére, aki elegánsan oldotta meg a feladatát, és még egy csipetnyi humort is sikerült vinnie ebbe az amúgy elég elcsépelt karakterbe. Joachim Phoenix is rendben volt, sőt, több mint rendben. Kifejezetten tetszett, ahogy először kamaszcsínynek gondolja a jeleket a kukoricatáblában, aztán egyre jobban alakul át fején alumínium fóliával rohangászó, folyamatosan a híradót bámuló zakkant pasassá, hogy aztán a végén hőssé váljon a családja szemében. A gyereket egy picit már saraztam az imént, most annyival árnyalnám, hogy bár ők maguk nem alkottak valami maradandót, de kétségtelenül szükség volt rájuk a cselekmény kidolgozásához, másrészt szerintem senki se várhatja, hogy egy tíz és egy öt éves gyerek lemos mondjuk egy Mel Gibsont a vászonról. A többiek valójában tényleg mellékszereplők, a szó minden értelmében, hiszen ez a történet a Hess családról szól, de ennek tudatában jól asszisztálnak mind színészileg, mind karakterügyileg a cselekményhez, nem láttam ripacskodást sehol.

A zene és az operatőri munka ismét egy hatalmas piros pontot érdemel. James Newton Howard karmesteri pálcája érzésem szerint diszkréten háttérbe vonult, átadva a helyét a mű élvezetének, és milyen jól tette! Ugyan nem találkozhatunk emlékezetes dallamokkal, mégis jól játszik a hangulattal a mester. A képek szépek, jól kidolgozottak, látszik, hogy erre odafigyeltek, ugyanúgy, mint később a Falunál is. Azért említem meg ezt a filmet ismét, mert javarészt a stáb a két filmnél ugyanaz maradt. Hozzá kell tennem, hogy emlékszem, mikor először láttam ezt a filmet, és annál a jelenetnél, amikor éppen a tévében mutatják az első idegent, akit lekamerázott egy mexikói apuka, majdnem leestem a székről, mert rohadtul jól el lett találva a feszültség.

A végére illenék levonni a konklúziót, meg is teszem! Bármekkora bakot lőttem is a múltban, ezt a filmet most teljes szívből tudom ajánlani mindenkinek, mert nagyon kifejező alkotás lett! 8/10

2012-ben óriásit robbantott a Phil Lord és Christopher Miller páros által levezényelt 21 Jump Street nevezetű vígjáték. Hozzám csak idén márciusában ért el a film, de meglepődve tapasztaltam, hogy a gyenge vígjáték felhozatal között végre ismét akadt egy gyöngyszem, amin lehet röhögni és szórakozni. Szóval kellemes meglepetésben volt részem, így nagyon vártam az idei folytatást, a 22 Jump Street-et.

Bár az igazat megvallva a film első félórája megrémisztett. Jonah Hill és Channing Tatum, mintha egy új, rossz oldalukat mutatták volna. Jó, persze ez nem az ő hibájuk, de annyi szent, hogy a poénokat nem találták el. Erőltetettek és izzadságszagúak voltak. Nem is akartam elhinni azt, amit látok, illetve hallok. Aztán egy villámcsapásra minden megváltozott. Jött egy hatalmas fordulat, ami felturbózta a történéseket, és a poénok végre betaláltak, az arcomra pedig mosoly ült. Végre visszakaptam azt a duómat, amit vártam, és amit dicsértem az első részben. Ráadásként pedig egy olyan Ice Cube is megjelent, akinek minden másodperce aranyat ért. (Iván is oda volt érte)

A nagy kérdés az, hogy ezt a „visszamegyünk a suliba, aztán megoldunk egy ügyet” dolgot meddig lehet még nyújtani, de szerencsére a rendező kettős úgy oldotta meg az alapanyag újrázását, hogy ne érezzünk unalmasnak, vagy olyannak, amit már láttunk. Új környezet, új karakterek, újabb mellékszálak. Egyikkel sem volt probléma. Tehát a 22 Jump Street ismét betalált, és eddig magasan az év legjobb vígjátéka. A kérdés már csak az, hogy a Dumb és Dumber mire lesz képes. 7,5/10

Alexandre Aja legújabb alkotása is beállhat azon filmek táborába, aminél az alapanyag kiváló volt, de a végeredmény sajnos messze alulmúlta a várakozásainkat. Stephen King fia, Joe Hill a 2010-es esztendőben írta meg a Szarvak című regényét, mely inkább nevezhető vegyes stílusúnak, mint horrornak, vagy thrillernek. Talán pont emiatt nem működött a vásznon a történet.

Ig Parrish barátnőjét meggyilkolják. A városka lakói azonban magát, Ig-et gyanúsítják a gyilkossággal. A fiatal férfi nem tud mit kezdeni a fájdalmával, így az alkoholhoz nyúl. Az egész élete egy teljes káosz. Egy nap azonban érdekes csontkinövések jelennek meg a homlokán. Szarvai lesznek…

Maga az alapötlet nagyszerű. Egy olyan történetet kapunk, amiben van némi fekete humor, némi romantika, illetve egy kis horror és thriller. Szóval mindenki kap egy kis szeletet a tortából. De pont emiatt nem tudott összeállni a kép. Aja nem az a szintű rendező, aki képes egy ennyire szerteágazó, mindenből markoló filmet tökéletesen a filmvászonra álmodni. Ért a horrorhoz, de itt messze nem azt kellett készítenie. Mondjuk nem csak Ő a hibás. Joe Hill története tette lehetetlenné, hogy a végeredmény ütős legyen filmként. Keith Bunin író pedig nem is tudott nagyot alkotni. A két órás játékidőt nehezen sikerült úgy feltölteni, hogy végig lekösse a figyelmünket a cselekmény. Kár érte, mivel óriási potenciál lakozott az alapanyagban.

Az, ahogy Daniel Radcliffe karaktere átalakul, és a szarvait felhasználja arra, hogy megtalálja a gyilkost, vagy azok a fordulatok, amik előrébb vitték a történetet, mind-mind azt támasztották alá, hogy ebből a történetből egy sokkal jobb, és élvezhetőbb filmet kellett volna készíteni. Szerencsétlen Daniel próbált úgy játszani, hogy levetkőzze magáról a varázsló mivoltját, de sajnos ezt a filmet neki sem sikerült megmentenie. Juno Temple viszont indokolatlanul keveset szerepelt a kamerák előtt.

Szóval összegezve csak azt tudom mondani, hogy, akit érdekel a Stephen King család újabb története, az tegyen vele egy próbát, mert érdekes dolgok zajlanak le a két óra alatt, de bizton állíthatom, hogy nem ez lesz az év filmje. Misztikus love story, sok-sok stílussal nyakon öntve. A végeredmény pedig egy közepes, itt-ott érdekes alkotás. 5,5/10

Újabb évtized, újabb kiváló filmzenék. Szerencsére a 90-es években sem kellett szomorkodnunk, hiszen a zeneszerzők, illetve énekesek sok-sok gyöngyszemmel leptek meg minket, aminek hála nem csak szórakoztató mozifilmek, hanem milliószor hallgatható dallamok is születtek. Nézzük is, hogy melyek voltak azok a 90-es években, melyekre emlékeznünk kell.

Betűzni semmiség – gondolná bárki. Gondolom én is: mindannak ellenére, hogy a spelling bee ezen a kontinensen, pláne itthon, a gyermekkort azon sok jobbá tehető élményeinek egyike, melyekben természetesen egyikünknek sem lehetett része, akármikor is találkozok a jelenséggel, kívülállóként holmi gyerekjátéknak tűnik mindcsupán. Aztán persze mindig rájövök, hogy 1) a „magyarnak-magyarul” közelébe se ér az „angolnak-angolul”-nak (ne várjatok logikus magyarázatot); 2) már határozottan nem járok általánosba.

Ahogy Jason Bateman sem, és az a hetedik osztály is régen lehetett már, lévén 40 évesen ennél magasabb iskolai képzettséggel nemigen rendelkezik, mégis - kijátszva a szabályzatot -, mellkasdöngetve alázza a kerületi, majd országos betűzőversenyt, legalábbis ami filmbéli karakterét illeti. A valóéletben már bőven van sütnivalója: szépen előkapta a feketelistás szkriptet, és önönmaga vezényelte le a vígjáték direktori munkálatait. Ez lehetett talán a legjobb dolog, ami az egyébként zseniális alapkoncepciójú, közben kissé sivár forgatókönyvvel történt. Bateman-nél nagyobb suttyót nagy valószínűséggel már nem fog kitermelni az idei ipar, melyet a film az év egyik legtahóbb felvezetésével is simán igazolt: el tudom képzelni a forgatást, ahogy a színész-rendező nyájasan kiosztja az instrukciókat, majd a kamerák előtt hirtelen átalakul, és csak fröcsög (de tényleg) szűk másfél órán keresztül.

Azonban szórakozásunk forrása bőven kimerül ebben az egyetlen, de legalább tág dimenzióban. Úgy tűnik, mintha ennél több szándék nem is fért volna ebbe az alkotásba (ami sajnos tényleg a fenti magyar címet viseli nevéül, feltételezve, hogy valaki igenis használja ezt a szószerkezetet), Bateman mégsem érdemel ezért korbácsot, mert amit művel, az közel sem annyira pitiáner, mint amilyennek első látásra tűnik. Talált egy igazi szemétláda ötletet, a hangvétel is ördögi, de ez nyilván nem eredményez annál dicsőbb pillanatokat, mint amikor kisiskolásokat S-Z-O-P-A-T. 6/10

Amikor Amy Heckerling megalkotta a Nicsak, ki beszél? című filmjét, szerintem egyáltalán nem gondolta, hogy ezzel az alkotásával fogja meg majd az Isten lábát. Az 1989-es évben olyan filmeket utasított maga mögé a pénztáraknál, mint a Szellemirtók 2, a Vissza a jövőbe 2, vagy a Tango és Cash. A 89’-es esztendő 4. legtöbbet kaszáló filmjéről beszélünk, ami ráadásul 25 év távlatából is kiváló szórakozásnak bizonyul. John Travolta és Kirstie Alley mosolyt csaltak az emberek arcára.

Molly, a nagyszájú könyvelő, gyereket vár az idióta főnökétől, aki nem akar elválni a feleségétől, ráadásul még a most születő fiát sem akarja felnevelni. A kilátástalan helyzettől függetlenül Molly megtartja a babát. Mickey megszületése után azonban elkélne egy segítő kéz az otthoni munkáknál, amire pont kapóra jön a kissé felpörgött taxisofőr, James…

Bár a kritikák sose éltették, vagyis inkább úgy mondom, hogy messze van attól a szinttől, amit A-kategóriás vígjátékoknak nevezünk, legalábbis papíron. Az IMDB-n is csak 5.8 pont, ami valljuk be nem valami hatalmas eredmény. De mindez kit érdekel, amikor egy olyan filmről beszélünk, ami egy korosztály meghatározó vígjátéka volt, és amit a mai napig bátran elő lehet venni, mert csalódni tuti nem fogunk benne. Lényegében a Nicsak, ki beszél? Egy örökéletű vígjáték.

Azonban nem korszakalkotó. De nem is kell annak lennie. Amy Heckerling filmje rendelkezik egy egyszerű, sablonos, de érdekes történettel, ami már alapból megfoghatja a családokat egy vasárnapi ebéd után. John Travolta és Kirstie Alley játéka, karaktere pedig elhozzák azokat a poénokat, amik megkoronázzák a filmet. Igazság szerint semmi rendkívüli nincs benne, de mégis érdekes és vicces, azaz kiválóan lett összerakva. Illeszkedik a 80-as és 90-es évek világába, ahol tudhatjuk, hogy nem feltétlenül kellett valaminek csúcsminőséget képviselnie ahhoz, hogy szeressék az adott filmet az emberek.

Szóval összegezve csak azt tudom mondani, hogy aki még esetleg nem találkozott ezzel az alkotással, az tegyen vele egy próbát, mert mindenképpen megéri. Egyszerű, de nagyszerű. 7,5/10

A legtöbb gamer ismeri a Prince of Persia játékokat, még akkor is, ha nem játszottak a széria egyik részével sem. Egy nagy múltú, egészen 1989-ig visszanyúló franchise-ról beszélünk, ami meghódította a videojátékokat, illetve a számítógépeket. A 2010-es esztendőben azonban megpróbálták a filmvászonra is megálmodni a Herceg történetét, amit hellyel-közzel sikerült is az alkotóknak.

A perzsa király örökbe fogadja Dastant, a bátor utcagyereket. Miután felnő, kiváló harcos és herceg lesz belőle. A perzsák megtámadják Alamut szent városát és térdre kényszerítik az ott élő Tamina hercegnőt. A siker után hatalmas ünnepséget rendeznek, ahol Dastan egy szörnyű árulás áldozata lesz. Úgy állítják be, mint aki megölte a perzsa királyt. Az ifjú hercegnek menekülnie kell…

Emlékszem még anno a fehér ruhás, 2D-s PoP játékra, amit soha nem tudtam kijátszani, mert iszonyú nehéz volt. Ezután egy ideig hagytam is az egész szériát, majd amint lehetett, a két legújabb epizódot gyorsan ki is toltam. Sosem voltam PoP rajongó, de valamiért mégis szerettem a Herceg történetét, így a Jake Gyllenhaal főszereplésével készült mozifilmet sem hagyhattam ki. A 2011-es esztendőben meg is lestem, majd mosolyogva keltem fel a fotelemből, mert kellemesen csalódtam. 

Nem várt pozitív élménnyel gazdagodtam, ugyanis a játékadaptációk az esetek többségében csúfos végeredménnyel zárnak, így mindig van egy kis félnivaló, amikor bejelentenek egy újabb projektet, pláne, ha egy híres játékról van szó. Azonban Mike Newell, ha nem is egy korszakalkotó fantasy filmet alkotott, de képes volt arra, hogy a filmjét élvezhetően tálalja. Egyrészt jól castingoltak, ami már alapból plusz pont egy alkotásnál. Külön-külön nem térnék ki a szereplőkre, de annyit mindenképpen megemlítenék, hogy Jake Gyllenhaal fantasztikus választás volt Dastan szerepére. Illett rá a karakter, ráadásul jól is játszotta. Másrészt pedig hangulatosra és látványosra sikerült megalkotni a Prince of Persia mozifilmet. Igaz, nem kellett Avatar szintű látványvilágot megalkotnia a stábnak, de sikerült ötletesre készíteni a harcokat, illetve a helyszíneket. Azonban az viszont egy kicsit hiányzott, hogy a PoP játékokból ismert falon való futást nem nagyon erőltették. Ez egy kis hiányérzetet hagyott maga után, de a végeredmény ezzel együtt is értékelhető lett.

A történet nem egy öt csillagos, ezer fordulattal tarkított valami, de mégse érzi azt az ember, hogy kevés, vagy, hogy gyenge lenne. Elfogadható, és ez ebben a kissé felhígított, kissé egyszerű, de nagyszerű tálalásba jól beleilleszkedett.

A Prince of Persia film nem helyezte új szintre a játékadaptációkat, nem lehet klasszikusnak nevezni, mert ahhoz nem volt elég bátor, és nem volt elég ütős, de mégis élvezhető, így összességében nem tudok rá haragudni. Akár többször is elő lehet venni, úgyhogy a végső pontszám legyen… 6,5/10