Mi történik, ha Woody Allen egész nap az orosz irodalom nagyságait (Puskin, Csehov, ki mire emlékszik az irodalom órákról) olvassa? Hát valami olyasmi, mint a mostani filmünk, avagy műfajparódia Woody Allen módra!

Borisz a csetlő-botló ifjú muzsik, balszerencséjére a napóleoni háborúk idejére születik. Hamarosan a fronton találja magát, ahol gyors katonai karriert sikerül befutnia. Majd groteszk és vicces helyzetek után magát Napóleont is megpróbálja megölni. Közben a magánélete is érdekes alakul, szerelmes lesz unokatestvérébe, a törtető Szonjába (Diane Keaton), aki hamarosan férjhez megy egy heringkereskedőhöz, majd özvegy lesz, ezután pedig újraházasodik. Eközben pedig az élet nagy kérdéseiről mondanak mindketten nagy monológokat, és egy paptól azt is megtudhatjuk, hogy mi a világon a legjobb dolog.

 Ha egy szóval lehetne jellemezni a filmet, azt mondanám: zseniális! Remek dialógusok (mondjuk ezt Woody Allentől alap), de ráadásul tele van a film jobbnál jobb jelenetekkel. Leginkább Tolsztoj, vagy Csehov irományait parodizálja (filmek terén meg Bergman idéződik meg a végén), de megkapja a magáét egy valós történelmi személyiség, maga Napóleon is. De vannak benne egyedien kifacsart és egészen groteszk poénok is. A zenét, ami kivételesen nem jazz, - ez a megidézett kor miatt is lehet - a híres orosz zeneszerző Szergej Prokofjev szolgáltatja, de halható benne Mozart Varázsfuvolája is, de érdekes módon, őt nem tüntetik föl, mint zeneszerzőt.

Hasonlóan a Fogd a pénzt és fuss (1969) vagy az 1979-es Annie Hall-hoz ezt is maga a rendező/főszereplő kommentálja. Bár az említett filmekhez képest a szinkronja nem sikerült annyira jól, de a fiatal Woody Allenhez Kerekes József orgánuma egészen jól illik. A többi szereplő mind orosz akcentust kapott (ez az eredetiben is így volt, ez szerintem valami rendezői elképzelés része lehetett), csak ez magyarul egy kis idő múlva cseppet zavaróvá válik.

Woody Allen jelleme nagyjából ugyanaz, mint bármelyik másik filmjénél, annyira, hogy a következő alkotásaiban, visszaköszönnek egyes helyzetek (például az öngyilkossági hajlam, ami a Hanna és nővéreiben szerepel, ami, hogy összeérjen a kör, egy Három nővér átirat).

Érdekes még az is, hogy a film kisebb részét, a csata jeleneteket, és azt a részt ahol kihívják főszereplőnket párbajra, Magyarországon forgatták (egészen pontosan Budapesten). A többi részét Franciaországban (a végét és elejét, valamint a belsőket), ami azért is érdekes mert a rendező a következő nagyjából húsz év film termését (a 1996-os a Varázsige: I love you-ig) összesen 21 filmet, csak New York és környékén forgatott (talán ennyire rossz volt Budapest?). És ha már a számoknál tartunk, akkor ez volt az első film, ahol Diane Keaton, Woody Allen filmbeli partnere volt.

A filmmel, ami hiába lett nagyon jó, az időzítése tette a nem annyira ismert mozik egyikévé. Hiszen a rendező ezután készítette el a már emlegetett Annie Hall-t, ami élete fő műve, így simán elhomályosította ennek a mozinak a fényét, de ez ne szegje kedveteket, mert nagyon is érdemes rászánni 83 percet erre az alkotásra. 9/10

Sokak szerint ez minden idők legjobb sorozata, bár én ezzel a kijelentéssel még várnék, hiszen csak az első évadot láttam. Azonban vannak olyan jelek, pillanatok, amik azt vetítik előre, hogy itt bizony egy igazi kultsorozatról beszélünk. Nyilván nem véletlenül zengnek ódákat róla, és nem véletlenül lett tele az internet a BB-vel, amikor leadták az utolsó epizódot. Walter White, azaz Heisenberg a 2014-es esztendőben legenda lett!

Ugyanakkor, ha csak az első évadból indulok ki, akkor messze nem lehet kijelenteni azt, hogy ez minden idők legjobb sorozata, sőt… mondjuk azt, hogy egy kiváló sorozat, amit gondosan elkészítettek. Ugyanis hiába a zseniális történet, illetve hiába szerepelnek kiváló színészek a sorozatban, amikor a cselekmény egy berozsdásodott fogaskerékhez hasonlít, amit jól be kell olajozni, hogy utána beinduljon. (Utólag is sok embertől hallom azt, hogy az első évad kicsit döcög, de a 2.-tól kezdve már nem lesz gond a történetvezetéssel, mert beindulnak a dolgok) Viszont eddig csak azt kaptam a Breaking Bad-től, hogy remekül össze van rakva (attól eltekintve, hogy lassan folyik), 1-2 karakteren kívül a castingolás is el lett találva, valamint a hangulatra se lehet panaszkodni.

Apropó castingolás. Bryan Cranston, Aaron Paul, Dean Norris, illetve a kisebb szerepekben lévő fontosabb személyek is jól mozognak a képernyőn, de mégis van hiányérzet. A női karaktereket, gondolok itt a Skyler – Marie kettősre, egyszerűen nem találták el. A játékukkal még talán nincs is baj, de rém idegesítőek, és fele annyira sincsenek kidolgozva, mint a többiek, holott viszonylag sok időt eltöltenek a kamerák előtt. Remélem, ezek majd változnak a későbbiekben…

A következő 2 bekezdésben: SPOILER ALERT!!!

Viszont, ami mégis megfogott a sorozatban, hogy nem hazudik, amikor elolvasod a magyar címet. Igen, a magyar címet!! Totál szívás. Gondoljunk csak bele. A főszereplőnk rákos lesz, majd betör a drog-bízniszbe, ahol egy átlagos utcai drogossal társul. Majd mind a magánéletében, mind pedig az új „munkahelyén” akadályokba ütközik. Hazudnia kell a feleségének, az első „bevetésén” pedig már ki is kell iktatnia két embert. Plusz, szerencsétlennek még a haja is hullani kezd, hiszen kemoterápiára jár. Hát nem szívás ez? Dehogynem!

Tisztán látszik, hogy a készítők minőségi munkát végeztek, még úgy is, hogy egy percig nem akartak sokat markolni. És talán pont emiatt lett az első évad kissé lassabb, és a hírek szerint gyengébb, mint a többi. Itt inkább ment a biztonsági játék. Felvezették azt, ami majd vár Walterre, és ránk, nézőkre. Továbbá egész jól vezették fel azt, hogyan is néz ki a kristálymet-üzlet. De engem mégis az fogott meg, ahogy Walter fejlődik. A belső harcai, az, ahogy átgondolja az életét, és ahogy elindul a drog-bíznisz irányába. Egy mezei kémia tanárról van szó, aki metet alkot. Igen, alkot, hiszen egy művész.

Szóval úgy ültem le az első évad elé, hogy bár, csak jókat hallottam a sorozatról, de mégsem voltak nagy elvárásaim. Gondoltam kicsit belenézek, és meglátom, hogy mi lesz belőle. Hát az lett, hogy hamarosan indítom a 2. évadot is, mert egyszerűen kíváncsi vagyok arra, hogy mi lesz a szereplőkkel a továbbiakban. Ha pedig tényleg beindulnak a dolgok, és már nem csak fellángolások lesznek, akkor bizony megérte leülni elé, mert maradandó élménnyel gazdagodtam. Meglátjuk. 7,5/10

Néha a legrosszabb előjelű filmek is tudnak pozitív meglepetéssel szolgálni. A 2003-as Shredder nevezetű tini horrorfilm esetében is ez történt, ugyanis hiába a sok sablon, hiába a színészi játék gyengesége és hiába nem mutatott semmi újat a film, de beleesett abba a kategóriába, amit még lehet értékelni, és lehet nézni. Greg Huson kihozta a legtöbbet az alapanyagból.

Egy baráti társaság úgy dönt, hogy felmegy a hegyekbe snowboardozni. Egy lepukkant helyi pultos azonban figyelmezteti őket, hogy tartsák távol magukat a helytől, mert akár az életükbe is kerülhet az ott töltött vakációzás. A fiatalok fittyet hánynak az ürgére és folytatják az útjukat a síparadicsom felé, ahol bizony tényleg érdekes dolgok történnek…

Tipikus sablon történet, amiben egyesével hullanak el a szereplők. Nincs ezzel gond. Lehet ebből is érdekfeszítő film készíteni, főleg, ha vevők vagyunk az efféle baromságra. Greg Huson nem markolt nagyot. Az alacsony költségvetésből megpróbált egy olyan filmet készíteni, ami legalább arra a szintre eljut, amit már meg lehet nézni, ha a zsáner berkein belül kutakodunk. Tény, se színészileg, se történetileg nem tudott újítani vagy bármiféle értékelhetőt felmutatni. Hozta azt, amit bármelyik másik rendező megtenne ilyenkor. Egy kis szex, egy kis öldöklés, egy kis dráma és egy kis szerelmi szál. Sablon, sablon hátán.

No, de akkor mégis miért nézhető ez a film? Egyszerű a válasz: Mert hangulatos! Zeneileg nagyon odatették magukat a készítők. Ha csak azt hallgatjuk, akkor azt hinnénk, hogy valami elsőosztályú horrort nézünk, mert ez a titokzatos, de idegölő zene elképesztően felturbózta az alkotást. Amint átadjuk magunkat a film zenei világának, már egy kicsit jobbá is válik az egész film összképe. És ez a nem mindegy. Mert ez is azt mutatja, hogy mennyire sokat tud dobni egy produkción a zene. 4,5/10

A Supernatural Movies újra tagfelvételt hirdet! Olyan jelentkezőket keresünk, akik szeretnének filmekről írni. Elhivatottak, lelkesek, és szeretnék megosztani a nézeteiket. Természetesen bármiről lehet írni! Te döntesz! 

+ Szívesen látjuk azokat is, akik játékokról szeretnének írni. (PC, + konzolok)
+ Valamint azokat, akik Marvel vagy DC képregényekről szeretnének írni. 

Elvárások:
- Legyen aktív és megbízható.
- Ismerje a kiválasztott témát.
- Tudjon fogalmazni, és helyesen írni.

Amit kínálunk:
- Bejutást a sajtóvetítésekre.
- Része lehetsz egy fejlődő, egyre több látogatóval rendelkező blognak.

Amennyiben megtetszett valamelyik téma, akkor nincs más dolgod, mint írni egy kritikát az adott témából, és elküldeni a supnatmovies@gmail.com címre. Ha ezenfelül bármi kérdésed van, akkor azt a megadott email-címen bátran felteheted!

Minden évtizednek megvan a sajátos stílusa. Az én szememben a 80-as évek a csúcs. A legjobb filmek ekkor születtek, és ezt a korszakot érzem a sajátoménak, még úgy is, hogy egy percet nem töltöttem el ezekben az években. Azonban ekkor nem csak kiváló filmek, hanem zseniális filmzenék, illetve betétdalok is születtek, amik sok-sok film sikerét alapozták meg. Nézzük is, hogy melyek voltak ezek, melyekre lehet/kell emlékezni.

Aki nézett már klasszikusnak mondott amerikai háborús filmet (mondjuk a klasszikust én a ’40-es és ’50-es évekre mondom, a ’60-as évekbeli háborúskodó filmek már megint egy másik kategória) az tudja, hogy a Csendes-óceánon a gonosz Felkelő nap birodalma ontotta a sugarakat, akiket a macsó John Wayne visszakalapált Japánba. Nos, felvetődik a kérdés mikor is bocsátottak meg az amerikai filmek a japánoknak? Na, ezt pontosan meg tudom mondani, mert ez 1949-ben történt.

Joe (Humphrey Bogart, a kor nagy férfisztárja többek közt) visszatér Tokióba, ahol a háború előtt egy jól menő kocsmát irányított. A szokásos bürokratikus hacacáré után, ellátogat volt bárjába is, ahol találkozik régi japán barátjával is (Teru Shimada) akivel valaha közösen vezették a helyet. A régi idők emlékére judóznak is egyet, majd ismerteti hősünkkel, hogy egy kétes kimenetelű repülőgép biznisz miatt hívta ide, amit egy nagyhatalmú helyi gengsztervezér szponzorál. Persze, nem is Humphrey Bogart filmről beszélnénk, ha nem kerülne elő a múltból Joe volt szerelme, aki tovább bonyolítja az amúgy is kusza sztorit.

 Először is, egy tipikus filmnoirként indul, - csak egzotikumként Japánban játszódik, ami mondjuk ad neki egy plusz ízvilágot a film elején, - majd lassan elvész a varázs, és már csak díszlet marad. Amúgy a japán szokásokról se kapunk sokat, ugyanis kicsit judóznak, meg teát szürcsölnek, majd bejön a képbe Joe régi csaja, - aki amúgy a külügyminiszter felesége, - és ezután már inkább a külügyminiszteri palotában folyik a cselekmény, mintsem abban a bizonyos Tokyo Joe nevű kocsmában.

Ugyanúgy a történetre is igaz ez. Első blikkre remekül néz ki a sztori. Ahogy végigvezetik Bogart-ot a helyi adminisztráció fekete bugyraiban, vagy ahogy japán haverja, már nem bízik benne, mivel ő is végig harcolta a háború 3 évét, ahogy Bogart is, akinek ráadásul az országa még meg is szállta a hazáját a szegény japán gyereknek. Persze azért jól bánnak velük, és ezért hálásak is, és ezt el is monda. De szerintem ez inkább a stúdió nyomására került bele, mert eléggé kilóg a lóláb ennél a jelenetnél. 

 Aztán a csaj belép, és egyből eltolja a filmet a szokásos film noir-i melodrámába. Csak sajnos Florence Marly nem egy Ingrid Bergman, ezáltal közte és Bogart között elég halványan lobog a láng, holott már vagy 6 éve nem látták egymást.

Majd, hogy teljesen átértékelődjön a film, behozzák a kémes vonalat (a gonosz háborús bűnös japánokkal, akiket gengszterek támogatnak). A szerelmi háromszög eltűnik, Bogarték a tengeren, repülőgéppel embereket csempésznek át, akiket majd elkapnak az amcsik, és minden gonosz megbűnhődik.

Ez mondjuk izgalmas és szórakoztató is, de a film vége az elejéhez képest eléggé kifordított. Míg az első 40 perc film noir, addig a folytatás 40 perce tiszta kalandfilm. Teljesen elkülönült jó és rossz oldallal. Ahol egy percig nem kétséges, hogy ki jön ki a lebombázott pincéből a kislánnyal. És ebből az alapanyagból ez elég kevés. 6/10    

A legenda, amelyet mindenki ismer

Ha egy sportrajongónak, teszem azt egy foci fannak azt mondom, hogy Roger Federer, tudni fogja, hogy miről beszélek. Lehet, hogy nem néz teniszt, nem szereti, de akkor is, Federer neve ismerős lesz a számára. De ugyan ezt eljátszhatom a Forma 1-gyel kapcsolatban, ha megemlítem Michael Schumacher nevét a mi focirajongó barátunknak. Ugyanez a helyzet a játékokkal is. Lehet, hogy nem szereted a verekedős címeket, de a Mortal Kombat neve akkor is ismerősen cseng, ha egy barlangban nevelkedtél és maximum olvastál a játékokról. Szerény személyem játszott az első három Mortal Kombat epizóddal, és el is volt vele, de amikor meglátta, hogy játszanak a profi haverjai, majd végül a neten is látott profikat, nem beszélve a játéktermekről, nos... valahogy elment a kedve attól, hogy tovább erőltesse ezt a műfajt. Mégis, ha lett volna olyan verekedős játék, amit gondolkodás nélkül kipróbált volna, akkor az egy új Mortal Kombat epizód. Két évvel ezelőtt érkezett is egy úgy rész, ami se alcímmel, se epizódszámmal nem rendelkezett. Egy teljesen nulláról indult epizód, egy reboot ha úgy tetszik, amely a klasszikus MK első három részét öleli fel. Egy bibi volt csak (legalábbis ami számítógépen játszókat érintette): a PC kimaradt a szórásból. Ám aztán, egy isteni sugallat hatására mégis megéltük a piros hó időszakát, és idén bizony a PC-s tábor is kipróbálhatja azt, ami miatt két éve a kiadó bizony jó pár hónapot végig csuklott a billentyűzet+egér kombót kedvelő játékostársadalomnak hála.

2005-ben az Universalnál úgy gondolták, hogy érdemes filmet forgatni a legendás FPS horror játékból, a Doomból. Az ötlet még talán nem is lett volna annyira rossz, mert egy fasza, pörgős akció, horror kerekedhetett volna ki belőle, de az, amit végül Andrzej Bartkowiak készített az alapanyagból, minden volt csak jó nem. A játékot megalázták, a film pedig óriásit bukott a pénztáraknál. Érthetően.

A Mars egyik távoli kutatóállomásán valami baj történt, az odluvai állomással megszakadt az összeköttetés. Karantén lépett életbe, a helyszínre pedig egy elit csapatot küldtek, hogy biztosítsák a terepet, illetve lementsék a kutatás eredményeit. Azonban a helyszínen egy szörnyű dologgal kell szembesülnie a csapatnak. A veszély óriási, az életek pedig fogynak…

Igazság szerint nem is nagyon lehet mit írni erről a filmről, mivel egy, vagy max két mondatban össze lehetne foglalni, hogy mennyit ér ez a film. Jóformán semmit. Dwayne "The Rock" Johnson színészi képességei manapság sincsenek a csúcson, de itt még Ő is botrányosan gyenge volt, pedig a léc nem volt valami magasan. Szóval még rá se lehetett számítani, ami bizony már egy oltári nagy hátrány. De hagyjuk is a színészeket, mert se Karl Urban, se Rosamund Pike nem alkotott olyat, amit érdemes lenne megemlíteni. Arról viszont már lehetne diskurálni a készítőkkel, hogy hol voltak a szörnyek a filmből? Hol maradt a horrorisztikus hangulat? Szörnyek nagyon keveset szerepeltek, ráadásul semmi változatosságot nem lehetett észlelni. Emellett a hangulat sem azt idézte, hogy egy horrorfilmben járunk. Túlságosan fel lett hígítva az egész, aminek hatására nagyon kevés parázós résszel találkozhattunk a játékidő alatt.

Emellett sokat rontott a filmélményen az, hogy a karakterek teljesen gyökerek voltak. Elvileg egy elit csapatról beszélünk, de a legtöbb esetben olyan képet festettek magukról, mintha az utcáról kukázták volna Őket. Értem én, hogy szerettek volna a készítők egy kis lazaságot csempészni az alkotásba, de ahhoz egy kicsit jobban meg kellett volna írni a szerepeket. Igazából mindegy is, mert a végeredmény így is-úgy is gyenge lett volna. Ez a film ezer sebből vérzik.

Szóval a Doom filmet csak azoknak tudom ajánlani, akik szeretnek szenvedni filmnézés közben, mert igazából egyetlen egy értékelhető dolgot lehet kiemelni a filmből. A játékidő vége felé átváltottunk FPS nézetbe. Na, az nagy húzás volt. Egy kis érdekesség került az amúgy teljesen élvezhetetlen alkotásba, így ezt a húzást tényleg meg lehet dicsérni. De ennyi, nem több. Ez viszont sajnos kevés a sikerhez. 3,5/10