Nyilván sokan örülnének, hogy ha egy soha nem látott rokon ránk hagyná milliós vagyonát. Hiszen ilyen fordulatok sokszor a silányminőségű romantikus regények/filmek végén szokott, mintegy isteni beavatkozásként megesni, ellentétben, a való életben szinte soha. Ennek ellenére Frank Capra olyan szeretett teljesen és lazán tálalja elénk a szituációból adódó élethelyzetet, amire az Adam Sandler főszereplésével készült Kismenő című újabb regényfeldolgozás csak foltokban, vagy sehogy nem képes.

Longfellow Deeds (Gary Cooper, akinek már előbb kijárt volna a sok western alakítás mellett egy ilyen szerep) az egyedül élő kisvárosi, amolyan művészlélek, aki köszöntőlapok hátoldalára verseket írogat, és a helyi zenekarban tubán játszik, és mindemellett minden helyzetben kiáll a maga igaza mellett. A váratlanul jött 20 millió dolláros örökség a szülővároskáját soha el nem hagyó Deeds-et, New York-ba vezeti a sors, ahol ő a legtermészetesebben viselkedik, ám ez a kiüresedett és csalárd város a gúny tárgyát látja benne. Aztán egy fiatal és ambiciózus újságírónő (Jean Arthur), aki ügyes csellel eléri, hogy Deeds beleszeressen, majd a városi lapban gonosz módon kipellengérezi, hősünk temperamentumos viselkedését. Hogy fokozzuk szorult helyzetét, a rokonai, és az elhunyt milliomos ügyvédje, az örökségre pályázva bolondnak akarják nyilvánítani.

 Ez a film, mindamellett, hogy remek karaktereket mozgat, Deeds-et bárki elfogadná barátjának, nemcsak hogy önfeláldozó, de őszinte és a milliós örökség sem változat jellemén. Ő, egyszerűen alapból „tökéletes”, hiába nézik a felfuvalkodó New Yorkiak teljesen hülyének, józan paraszti eszén szinte mindenki átlát. Erre tökéletes jelenet az, amikor az Opera társulat tagjai pénzt próbálnak kisajtolni belőle, a veszteségeik pótlására. Erre Deeds teljes értetlenkedéssel jelenti ki, ha ekkorák a veszteségek, akkor minden bizonnyal rosszul vezetik az üzletet, és ő rossz üzlethez nem ad pénzügyi segélyt (bár Magyarországon is így mennének a dolgok).

A főbb jellemfejlődést Jean Arthur karaktere éli meg, aki, mint mindenki más Deeds-hez, mint vásári mutatványhoz áll hozzá. A film elején még olyan, mint mindenki New Yorkban, cinikus és bár nem mondja ki, de reményvesztett, ebben a kiégett és profitorientált városban, ahol mindenki alakoskodik. Deeds-el is csak úgy ismerkedik meg, hogy főnöke egy hónapnyi fizetett szabadságot tűz ki, ha sikerül valami szaftos pletykát leírni róla. Ez mi tagadás túlzottan sikerül is (elnevezi Deeds-et Hamupipőkének, egy jól sikerült kocsmatúra után), de a film alakulása során, lassan ő is megszereti ezt a szálfaegyenes embert. Ám mégis el kell szakadniuk egymástól, mivel idővel, ha nem is Deeds, akit a szerelem teljesen elvakít, de ügyintézője rájön a rút cselre. Ezek után teljesen érthető  főszereplőnk csalódása, kiábrándult New Yorkból, és haza akar menni. De egy szerencsés véletlennek hála rájön az örökségének igazi céljára, ami gazdasági válság elszegényedett családjainak megsegítése lesz. Ez tipikus capra-i motívum, szinte minden filmjében feltűnik ez a társadalmi üzenet. Ám a szent küldetés során kapja a teljesen lesújtó hírt, hogy szellemileg visszamaradottnak próbálják beállítani, ezután szegény Deeds teljesen feladja, ami igazán érthető, hiszen bármit próbált hasznosan vagy jól csinálni, minden szavát kiforgatták, és bolondnak állították be, és ebben szerelme segédkezett a leginkább. Ilyenek után én is feladnám a szélmalomharcot, és várnám a tőröket, melyeket belém szúrnak.

De mielőtt bárki megijedne, elárulom ez a film romantikus-vígjáték címke alatt fut, szóval garantált a happy end.

Frank Capra teljes joggal vehette át a legjobb rendezőnek járó Oscar-ját. Gary Coopernek pedig elkezdett jobban megújulni pályája, már nemcsak jóképű cowboy-ként, hanem drámai szerepekben is kezdték jegyezni nevét (majd a 1941-es York őrmesterért meg is kapja a neki járó szobrocskát). A filmen egyébként az idő vasfoga nem nagyon fogott, a szerelmes jelenetek még mindig jók, a drámaiak pedig kellően szomorúak, szóval egy igazi csemege, akár az egész család számára. Teljes joggal időtálló klasszikus. 9/10

Szégyellem magam, de az amerikai verziót előbb láttam, mint a remaket, ám semmit nem rontott ez a fordított sorrend az eredeti verzió megítélésén. George Mihalka a lehető legjobb korban, a lehető legtöbb vérben alkotta meg azt a slasher filmet, ami talán nincs ott a legjobbak között, de annyi biztos, hogy méltatlanul elfeledett alkotás, amit a zsáner kedvelőinek mindenképpen érdemes megnéznie, legalább egyszer.

Húsz éve egy kisvárosban, Valentin napon, néhány bányász felelőtlenül elsiet egy bulira, ami azt eredményezi, hogy a bányában maradt kollégák, egy kivételével mind meghalnak egy robbanásban. A túlélő, Harry Warden azonban elkattan, és mindenkit lemészárol, aki azon a bizonyos napon nekiáll bulizni. Évek telnek el, új fiatalok vannak a városban, a Valentin nap pedig közeledik. Készülnek is egy nagy bulira, de Harry visszatér, és újra elkezdi szedni az áldozatait…

Na, valami ilyesmit kellett volna alkotni az újragondolásban is, de amíg Patrick Lussier képtelen volt egy minőségi filmet elénk tárni, addig az eredeti film rendezője, George Mihalka letette a névjegyét a slasher horror zsánerben. Bár a film hozza az alacsony költségvetésű horrorok szépséghibáit, azaz mesterkélt színészi játékok, és gyenge dialógusok jellemezték az alkotást, de mindezek ellenére sem lehetett húzni a szánkat a végeredményt látva. Egy okosan, és kellő lélektani hadviseléssel felépített horrort kaptunk, amiben egy városi legenda elevenedett meg. Harry Warden sorozatgyilkos hozta magával a kíméletlenséget, a vért és a félelmet. Ezt Mihalka-éknak sikerült a lehető legjobban a filmvászonra álmodniuk.

Azonban, ami a legfontosabb, hogy Mihalka ráérzett arra, hogy mi az elengedhetetlen hozzávaló a tökéletes slasher receptben. A főgonosz. Harry Warden egy stílusos, félelmetesen kinéző sorozatgyilkos, aki a fekete bányászruhájában és a gázmaszkjában, a csákányával együtt eszméletlenül jól nézett ki. Sok slashert gyártó rendező nem érti meg, hogy mennyire fontos szerepet játszik egy kidolgozott gyilkos az efféle filmekben. Konkrétan, ha nem sikerül jól kivitelezni az ellenséget, akkor mehet is a kukába az egész alkotás, mert pont azt ölik ki belőle, ami a sava-borsát adja a végső sikerhez. De itt erről szó nincs, mert megkapjuk!

Szóval az 1981-es Véres Valentin egy kötelező darabja a slasher horroroknak, így akinek eddig még kimaradt az említett alkotás, az sürgősen pótolja, mert csalódni nem hiszem, hogy fog. Hangulatos, sok-sok gore-ral átitatott, ötletes és félelmetes horrorfilm. A végén pedig kapunk egy eszméletlenül jó, és ütős csavart is. 8/10

Néha az embert nem érdekli, hogy milyen színvonalat képvisel az adott film, ha az egyik kedvenc színésze játszik benne. Az Odaát iránti rajongásomnak hála, Jensen Ackles beírta magát a kedvenceim közé, így gondolkodás nélkül estem neki a 2009-es Véres Valentin 3D-nek, ami igazából se nem rossz, se nem jó film. Bár Patrick Lussier-tól nem is várhatunk csodát, hiszen egy gyenge B-kategóriás horrorfilm rendező.

Tíz évvel ezelőtt egy tragédia örökre megváltoztatta a Harmony nevű kisváros életét. Tom Hanniger súlyos hibát vétett a bányában, és ez több ember életébe is került. Egyedül Harry Warden élte túl a balesetet, aki miután felébredt a kómából őrült ámokfutásba kezdett és legyilkolt mindenkit, aki az útjába került. A csákánnyal öldöklő Warden azonban ráfázott, legalábbis sokáig úgy hitték az emberek. A seriff és néhány társa eltemették a gyilkost, de 10 évvel később mégis visszatért…

1981-ben a magyar származású, kanadai George Mihalka megrendezte a Véres Valentin nevezetű slasher horrort, amit természetesen, ahogy lenni szokott az amerikaiak néhány év, évtized elteltével újra elővettek, hogy átformálják a saját képükre és megteremtsék a saját horrorjukat. Ezzel nem is lenne olyan nagy gond, ha a végeredmény minőséget képviselne. Olyan minőséget, mely elfogadható egy klasszikus horror újragondolásától. Tény, az első film sem hibátlan, és nincs ott a legjobb horrorok között (legalábbis nem nagyon futottam még bele Véres Valentin ajánlásba), de épp ezért lett volna előnyös, ha 28 év elteltével egy olyan filmet dobnak piacra, ami nem csak trancsírban király, hanem történetben és kivitelezés szempontjából is.

Igaz, maga a story ötletes és élvezhető, de az már felettébb irritáló, hogy nem voltak képesek több thriller elemet beletenni egy olyan horrorba, ahol nem tudjuk, nem ismerjük a gyilkos kilétét. Maszkban rohangál, de közben pedig az arcunkba tolják, hogy az eredeti gyilkos halott. De akkor mégis ki öl? Ez a kérdés foglalkoztatja a kisvárost és a nézőt is egyaránt. De mindezt úgy tálalják, hogy az utalásokat rosszul kivitelezik és könnyen rá lehet ismerni az elkövetőre. Kisebb változtatásokkal sokkal rémisztőbb és idegőrlőbb filmet lehetett volna készíteni, ami a gyenge horrorfilmes felhozatalban akár még kis is tudott volna emelkedni. De Patrick Lussier ezt nem tudtam meglépni, így a filmje nem is fog soha kellő figyelmet kapni.

A Véres Valentin alapötlete alapján egy jóval ütősebb horrornak nézett ki. Amiben nem csak egy kiváló sorozatgyilkos garázdálkodik, hanem történetileg is elfogadható. A gyenge rendezés, és az írói hibák miatt azonban nem lett több egy egyszer nézhető, de gyorsan felejthető mozinál. Kár érte… 5,5/10

Máté Péter énekelte anno, hogy „Zene nélkül mit érek én…”, és ezt a kérdést bátran feltehetjük a filmek terén is. Zene nélkül mit ér a film? Mennyi pluszt adhat egy-egy jól csengő dallam az élményhez? Többet is, mint gondolnánk, mert vannak olyan filmek, amiknél a zenei aláfestés többet nyújt, mint maga az alkotás. (Nálam az egyik ilyen film, az Utolsó mohikán volt, melyet nagy csalódásként éltem meg, viszont zeneileg egyszerűen zseniális volt.) Úgyhogy a következő hetekben összeszedjük nektek azokat a filmzenéket, betétdalok, zörejeket és minden egyéb kis dallamot, amik felcsendültek egy-egy alkotásban, és a megszólalásukkal elérték azt, hogy örökre emlékezzünk rájuk.

A tálalást évtizedekre bontjuk, és minden héten hétfőn érkezik az új lista. Szeretném most leszögezni, hogy nem TOP 10 zenéről van szó, hanem egy egyszerű válogatásról, melyek megérdemlik, hogy újra felelevenítsük őket. Nézzük is hát, hogy a 70-es években mitől döglött a légy!

Miközben néztem a filmet, azon gondolkodtam, hogy vajon van-e olyan szerep, ami nem áll jól Hugh Jackmannek? Hihetetlen ez a pali. Valahogy mindig tud színt vinni a saját karakterébe. Tény, nem egy elveszett színész, de azért na… 2004-ben a Múmia filmek rendezője, Stephen Sommers úgy döntött, hogy Egyiptomból Európába, méghozzá a ködös Erdélybe „költözik”, hogy létrehozhassa, a Van Helsing mozifilmet. Az Universal stúdió ötlete jó volt, de a kivitelezéssel sajnos gondok akadtak.

Van Helsing minden erejével azon van, hogy legyőzze a Gonosz által megteremtett szörnyeket. A szörnyvadász a vatikáni titkos szervezet szolgálatában áll. A feladatait többnyire gyorsan elvégzi, ám most egy olyan küldetést kap, ami még neki is nehézséget okoz. A nagy Drakulát kell legyőznie, hogy megmeneküljön egy híres család, akik az életüket áldozták arra, hogy legyőzzék Erdély legádázabb ellenfelét…

Mindig is imádtam az ehhez hasonló filmeket. Sőt, nagyon odavagyok az Universal stúdió által sokszor filmvászonra vitt szörnyekért is, így a Van Helsing, mondhatni nekem készült. Azonban az örömöm mégsem teljes. Hiába sikerült Sommersnek a hangulatot a lehető legjobban megteremtenie, és hiába sikerült a castingok többsége tökéletesen, amikor az egyik legfontosabb szereplő, egyenlő volt a nullával. Ha azt mondom, hogy Richard Roxburgh gyenge volt Drakulaként, akkor még visszafogottan fogalmaztam Se a játéka, se pedig a karaktere nem volt elég erős ahhoz, hogy azt érzékeltesse, hogy Ő mekkora király. Bár utóbbi miatt nem Őt kell elővenni, hanem a forgatókönyvírót, Sommers-t. Egy olyan főgonoszt kaptunk a két órás játékidő alatt, akiben semmiféle energia nem tombolt. Nem keltett félelmet az emberben, nem érezhettük azt, hogy a célja mekkora nagy fenyegetés az emberiségre nézve, hiszen, amikor megpillantottuk a tervének egyes részeit, akkor inkább a röhögőgörcs jött ránk, nem pedig félelemérzet.

Azonban, ha félretesszük Drakulát, akkor sok pozitívumra is bukkanhatunk. Egyrészt illik kiemelni Jackmant, és a karakterét. Van Helsing itt-ott poénos, de többnyire egy kíméletlen, kissé már megfáradt szörnyvadász volt, akiben mindig ott motoszkált az a tudat, hogy nincsenek emlékei. Véleményem szerint, emiatt a karakter kissé rejtélyessé és érdekessé vált, ami mindenképpen jót tett az alkotásnak, illetve a történetnek. Kate Beckinsale-t pedig újfent csak dicsérni tudom, mert elképesztő, hogy mennyire jól áll neki az efféle horrorfilmes szerep. Bár a színészi képességei nem a legjobbak, de annyi szent, hogy jó választás beletenni egy ilyesfajta filmbe. Említhetném még Carl-t is, aki hozta a poénokat a zord és sötét világba, de én inkább Frankenstein szörnyét szeretném még kiemelni, mert Ő igencsak közel áll a szívemhez. Boris Karloff volt a tökéletes, de Sommersnek sikerült végre megint egy szerethető, kinézetileg is elfogadható (bár kissé kövér volt) szörnyet alkotnia, akinek lehet szurkolni. Ez tetszett, és megmondom őszintén, Nekem ez volt az egyik legfontosabb elem a történetben, és ezt sikerült jól kiviteleznie Sommersnek. Szóval a legtöbb karakterrel meg voltam elégedve, mert valamilyen szinten színt tudtak vinni az alkotásba. Abba a filmbe, ami kinézetileg tényleg rendben volt. A díszletek és a hangulat remekül voltak kivitelezve. Ha esetleg még a CGI-t is sikerült volna jobban eltalálni, akkor tényleg nem húznám a számat.  

Így viszont összegezve arra jutottam, hogy a Van Helsing egy jó film, amit elő lehet akár többször is venni, mert szórakoztató és élvezhető, DE túl nagy elvárásokkal nem szabad leülni elé. Kicsit híg, kicsit felületes, kicsit egyszerű, de láttunk már rosszabb filmeket is. Nem is nagyon akarom bántani. 6,5/10

Míg a halál el nem választ

Gillian Flynn évekkel ezelőtt hatalmas sikert aratott a párkapcsolat thrillerével, ami jelző furán hangozhat ugyan, de még is így van és nincs rá jobb szó. A regény ugyan is nem egy szimpla, átlagos párkapcsolatot dolgoz fel boldogsággal, problémákkal és egyéb más hétköznapi nyalánkságokkal, hanem olyan embert próbáló pszichológiai esetek tömkelegét, ami bizony elrettentheti a hős szerelmes párokat és azokat, akik azt hitték – vagy hiszik – hogy márpedig az ő kapcsolatuk a párjukkal úgy tökéletes, ahogy van, és semmi olyan titok, vagy ki nem mondott szó nincs köztük, amiről ne tudnának. Azt is mondhatnánk, hogy a könyv egy görbe tükör a magukat boldog pároknak tartó emberek felé. 

Az megcsalásnak számít, ha...

Nick és Amy az ötödik házassági évfordulójukra készülnek. Szép szám ez, és bár még semmilyen lakodalom nem jár hozzá, de Ninck-et és Amy-t ez csöppet sem érdekli. Ahogy eddig minden évfordulón, úgy az idein is egy kincsvadászat szerű játékkal tervezik izgalmassá tenni a jeles napot, hogy ne legyenek átlag pár az unalmas éttermi vacsorával, majd a reggelik tartó, izzasztó szexel. Ám ez az évforduló nem olyan lesz mint az eddigiek. Nicknek a munkahelyéről hazasietve azzal kell szembesülnie, hogy a feleségének nyoma veszett…a lakásban dulakodásra utaló nyomok tömkelege fogadja, amit nem is tud egyedül elviselni, így kihívja a rendőrséget, akik megkezdik a nyomozást Amy eltűnésének ügyében. Az elején nem találnak semmi kihívót, semmi gyanúsat, de minél több nyomot vizsgálnak meg, minél több kérdést tesznek fel, annál világosabb lesz számukra, hogy ez bizony nem egy átlagos nyomozás lesz. Példának okáért, a helyszínen több arra utaló jel is van, hogy megrendezték az egészet, valamint a „ki akarhatna ártani Amynek, hiszen olyan csodálatos” érzés is előjön. És ebben a férj, Nick se tud igazán segíteni, akiről kiderül, hogy az öt év ellenére, bizony elég keveset tud a saját feleségéről. Nem tudja mit szokott csinálni a szabadidejében, nem tudja vannak e barátai és ha igen hova jár vagy mit csinál velük, azaz nem a „hőn szeretem a feleségem” mintaférj képét mutatja. Ennek köszönhetően a nyomozók sokkal több figyelmet szentelnek rá és a párkapcsolatukra, ami alatt alatt olyan dolgok és nyomok kerülnek elő, amik rendre Nickre terelik a gyanút, és akinek lassan csak a saját húga, Margo hisz. Egyre kilátástalanabb lesz a helyzet és az emberek agyában elkezd felmerülni a kérdés…mi van ha Nick ölte meg a feleségét, és rendezte úgy az egészet, hogy a nyomozók azt higgyék, szimpla emberrablásról van szó?

A regény egyik legnagyobb erénye, hogy az írónő stílusának köszönhetően hihetetlen erős hangulattal és atmoszférával bírnak a sorok és a történések, és amikor a leghétköznapibb, legátlagosabb dolgok történnek is olyan izgalmi faktorok jönnek elő, hogy az ember képtelen letenni, és folyamatosan csak olvassa és olvassa tovább a történéseket. Amikor pedig beindul a feszültség, és ki kell lépni a párkapcsolatok „egyszerű” bűvköréből, az egész nem veszít az erejéből és kezd idegennek hatni a saját légkörében, hanem pont, hogy rátesz egy lapáttal, és az addig is magas fokon izzó feszültség kezd fokozatosan begyulladni. A másik, hogy valójában két olyan emberről szól, akiket nem igazán lehet kedvelni, mert a stílusuk, és a másikhoz való viszonyulásuk már az elején ellenszenvet vált ki az olvasókból, de mindezek ellenére egy másodpercig nem érezzük azt, hogy ez nem a mi regényünk, és inkább a falnak futnánk, ha csak még egy oldalt el kéne olvasnunk belőle. Fincher pedig ezeket az erényeket tökéletesen ültette át a vászonra, és képes volt arra, amire az írónő is…végig és minden pillanatban fenntartja a figyelmet és a feszültséget, és amikor elvetik a morzsákat, majd elkezdik őket megválaszolni, akkor egyszer csak azt vesszük észre magunkon, hogy egyre jobban markoljuk a mozi széket, és „éhes kisgyerek” módjára faljuk mindazt, amit látunk. Lehet, hogy közhely, de számomra ez jelenti a nagybetűs mozi élményt. Ehhez a történések önmagukban kevesek lennének, de a képi világ, a rendezés, a színészvezetés és a zene ereje – Trent Reznorék harmadjára is tökéletes filmzenét alkottak Finchernek - hihetetlen módon megtudják dobni az alaphangulatot. Márpedig ez említésre méltó dolog tekintve, hogy egy alapanyagot, bármennyire is jó az és megvan benne a potenciál, az imént felsorolt dolgok elhanyagolása, bizony nagyon keményen tönkre tudnak tenni. Ám ebben az esetben, ez nem történt meg.  És őszintén megvallva, én egy cseppet sem féltem attól, hogy Fincher mindezt nem tudja majd átültetni a vászonra, hiszen még is csak a thrillerek és a feszültségteremtés egyik koronázatlan királyáról van szó. Persze lehet, hogy elfogult vagyok, mivel a kedvenc rendezőmről van szó, de szerintem nem esem túlzásba ha azt mondom, hogy Fincher egy zseni. És ezt ebben a filmben is bizonyítja, és nem csak azzal, hogy tökéletesen tudta visszaadni a regény atmoszféráját, hanem a színészválasztással is.

Legnagyobb félelmen ugyan is a Nicket alakító Ben Affleck volt, akinek rendezői kvalitásaival nagyon is meg vagyok elégedve, de a színészi képességei…hát…fogalmazzunk úgy, hogy nem a legjobbak. Ám ebben a filmben, mintha újjászületett volna, ugyan is tökéletesen hozza Nick szerepét. A gesztusai, a mozdulatai, az egész lénye illik ehhez a karakterhez és egy másodperc erejéig se éreztem hiteltelennek, karakter idegennek azt, amit csinál. Megvan közte és Rosamund Pike közt a kémia és minden olyan, amit ez a két szerep megkíván, és az ő különleges játékuk és kapcsolatuk bizony a film végéig fenntartják az érdeklődést és egyszer sem érezzük azt, hogy „na, már megint ő van a vásznon…haaaajh, remélem rövid szakasz jön, amiben szerepel.” Ez persze hülyén hangozhat tekintve, hogy ők a főszereplők, naná, hogy sokat lesznek a vásznon, de személyes tapasztalatból beszélek, amikor azt mondom, hogy bizony tud annyira irritálni egy színész, vagy egy általa lehozott karakter, hogy ideges leszel, ha meglátod. Ám, ez ennél a filmnél nem áll fenn, ugyan is a mellék karakterek közt se találni olyat, aki nem odaillő lenne, vagy kilógna a sorból. Mindegyikük tökéletesen hozta le azt a karaktert, amit az írónő - aki a forgatókönyv író is volt egyben – annak idején megírt nekik. Még Neil Patrick Harrisnél se lóg ki a lóláb, pedig ha valakinél, akkor nála furán hathatott volna ez a közeg. Mindezek mellett pedig a 145 perces játékidőnek nincsenek felesleges vagy túlnyújtott momentumai, és bár pár dolgot kihagytak a regényből, de ezek mind olyan történések voltak, amik simán kihagyhatóak voltak. Nem azt mondom, hogy magában a regényben unalmas vagy felesleges dolgok lettek volna ezek, de működik nélkülük is a történet és nem lesz tőle semmi más vagy kevesebb. Az előzetes hírekben ugye szó volt pl. arról is, hogy a befejezés teljesen más mint a regényben, és ez szintén egy olyan pont a regényt is ismerő emberek számára, ami aggodalomra adhatna okot, hiszen az utolsó 30-40 oldal, majd végül a lezárás közel tökéletes, de amit a filmben kapunk befejezésként, nos…maradjunk annyiban, hogy a váza és a körítése picit eltér a könyvétől, de ettől még így is működik és elégedettséggel tölthet el mindenkit.

Jobb ma egy válás, mint holnap egy gyilkosság

És talán ez az egyik legnagyobb szó Fincher játszmájában (kac-kac), hogy az összkép olyan végeredményhez vezet, ami nem csak a regényt olvasók elégedettségét fogja kiváltani, hanem bizony a „hétköznapi”, thrillert szerető emberek is azt fogják kapni, amire vágynak, sőt. Talán még picit többet is, már ami az előzetes elvárásaikat jelenti. És ahogy írtam már korábban…ez jelenti a nagybetűs mozi élményt. Amin hála az égnek a szinkron se tud rontani, és úgy gondolom, hogy a mai szinkronok minőségét nézve, ez igen is nagy szó. 9/10

A múltkor, az Ember gyermeke kritikám kapcsán fejtegettem azt, hogy kinek mennyire lehet szerencséje, vagy éppen tehetsége ahhoz, hogy mesterművet alkosson. Nos, M. Night Shyamalan-ról annyit, hogy ő bizony, mint a tények is bizonyítják, egyslágeres előadó volt, aki még mindig abból él, hogy valamilyen csoda folytán a Hatodik érzék kiváló film lett. Azóta készíti az egyre gyatrább minőségű filmjeit, mostanában viszont már a producerek is rájöhettek, hogy jobban járnak, ha inkább megrendelésre készíttetik vele a filmeket, így kisebb az égés, mintha a forgatókönyv írásában is részt vesz. A Hatodik érzék után úgy robbant be a köztudatba, hogy végre, itt egy rendező, akinek vannak eredeti ötletei, és tisztességesen ki is tudja dolgozni. Valószínűleg Shyamalan úr is megrészegülhetett ettől a hirtelen jött sikertől, és elképzelte, hogy ő tényleg egy világi nagy tehetség, akinek innentől kezdve KÖTELESSÉGE a Föld lakosságát sekélyes mondanivalójú filmekkel traktálnia, amikben mindig van valami csavaros(nak szánt) befejezés. Jöttek is szép sorban a „mesterművek”, a Sebezhetetlen, amiből bevallom, bennem semmi nem maradt meg, a Jelek, aminek a jól felépített cselekmény ellenére sikerült egy olyan vállalhatatlan véget varázsolni, hogy azóta is besírok, ha rágondolok (most komolyan, ha ti a vízre lennétek allergiásak, egy olyan bolygóra jönnétek hódítani, aminek 70%-a víz?)! Aztán 2003 környékén Belzebub éppen kilátogatott a Pokolból, és ha már erre járt, gondolta besegít ennek a derék indiai fiatalembernek filmet készíteni, mert úgyis megcsappant odalent az öngyilkosok száma, ez lett a Falu című „remek”.

Előrebocsájtom, ez a kritika nagyban vesézni fogja a csavarokat, történeti gócpontokat, így aki háklis az ilyesmire, az kérem most hagyja el a süllyedő hajót! Felpillantottam továbbá a Port.hu-ra, az Imdb-re és a Metascore-ra, mint ilyenkor szoktam, meglesni mi is a véleménye másnak erről a műről, és megdöbbenve láttam, hogy a hazai közönség szinte zabálja ezt a filmet. Odáig merészkedett egy-egy kommentelő, hogy annyira dicséri a filmet, hogy tényleg elgondolkodtam magamon, hogy valóban én vagyok ennyire sekélyes, hogy nem fogom fel a filmnek a zsenialitását? De bizony rá kellett jöjjek, hogy értem én mit akar, az alapötlet tetszett is, de a hatás olyan volt, mintha Fekete Pákó szavalná a Nemzeti dalt, és közben Kiszel Tünde táncolna rá. Egy nagyon komoly alapmű öt éves gyermek színvonalán történő elmesélése, indokolatlan kicsapongásokkal.

A történet lényegében egy 100-150 évvel ezelőtti falu lakóit mutatja be. A falu irányítói a Vének, akik mint kiderül alapították a helyet, de az igazi főszereplők a gyermekeik, név szerint Lucius Hunt (Joaquin Phoenix) a csendes, magának való fiú, Ivy Walker (Bryce Dallas Howard) a vak lány és Noah Percy (Adrien Brody) a félkegyelmű. Ők hárman barátok, de Lucius és Ivy titkon szerelmesek egymásba, ám hogy bonyolítsuk a képet Noah is hasonló érzéseket táplál a lány iránt. Folyamatosan szóba kerül egyébként a Város, amitől a Vének óvnak mindenkit, mint a tűztől, továbbá nem tanácsos az erdőben kóricálni, mert titokzatos szörnyek lakják, akik nem szeretik a betévedő látogatókat. Ugyanakkor ezeknek „akikről nem beszélünk” van ám egy színük is, ami a falu lakói számára tiltott, így a pirosat tűzzel-vassal irtani kell, mert az bizony vonzza az erdő fura lakóit, ámbár ez még mindig nem elég, néha látogatást is tesznek a közösség területén, ilyenkor ajánlott elbújni előlük. Történik azonban egy bűntény, ami miatt a sajnálatos esemény miatt Ivy vállalja a nehéz terhet, és az erdőn keresztül a városba indul gyógyszerért.

No, ha ezt így elolvassuk, nem hangzik olyan vészesen, sőt! Ez a legnagyobb bánatom, hogy benne van egy komoly, mély mondanivaló ígérete, ami bizony úgy is marad! Mi is a problémám vele? Lássuk csak!

Szegény Shyamalan komoly gondban lehetett, amikor forgatta ezt a filmet. Vajon csináljon egy misztikus thrillert (aminek egyébként feltűntetik a filmet, de megnyugtatok mindenkit, nem az)? Készítsen egy tanmesét a modern nagyváros lélekölő hatásáról? Alkosson történetet a szerelem/szeretet erejéről és a mindent legyőző bátorságról? Vagy hagyja a picsába az egészet, gyúrja össze az egészet egy nagy masszává, és felöklendezi nekünk, hadd csipegessük, mint a tyúkok a taknyot! A sztori arra van kihegyezve, hogy egy nagyobb baráti társaság megunta a modern lélekölő mivoltát, ahol gyilkolnak, rabolnak, csalnak, lopnak, hazudnak az emberek, és 25-30 éve fogták magukat, és eltűntek a világ szeme elől egy olyan helyre, ahol csak a szeretet és béke tartja őket össze, ahol nincs pénz, ellenben van közös munka. Ez mind szép és jó, de valahogy meg kell majd óvni a leszármazottakat ettől a fertőtől ami a „civilizációt” jellemzi, így kitalálták, hogy a környéken terjedő legendát, miszerint az erdőt szörnyek lakják, felélesztik, így tartva távol mindenkit a fertőtől. Hogyan is kell ezt elképzelni a film szerint? Természetesen úgy, hogy egy rakás tanult és művelt ember farkasszerű maskarákba bújva rémisztgeti a rokonságot! Most nem azért, de mekkora ötlet már! Erre nincs civilizáltabb módszer, ugye? Egyébként arra, hogy a piros szín miért rossz, a sárga pedig miért jó, arra természetesen nem kapunk választ, fogadjuk el, hogy csak. Arról nem is beszélve, hogy van itt ilyen mellékszál, hogy találnak megnyúzott rókatetemeket különböző helyeken, különböző időkben, de nem derül ki, mégis ki a fene tette ezeket. Még a Vének által is rejtély a dolog, vagy csak annyira játsszák a szerepüket, hogy még egymás között se mondják el ki mit csinál? Áh, lépjünk tovább.

A film elején az Ivy és Noah közötti viszony is elég érthetetlenül lett felvázolva, gondolok itt arra, amikor a lány megmutatja a bolond fiúnak a büntetés szobát, mert az verekedett. Akkor még nem tudtam, hogy ez most az anyja, vagy a nővére, vagy mégis ki a rák? Ja, hogy barátok! Aha, én is minden barátom azzal szoktam fenyegetni, hogy egy sötét szobában székhez kötözöm, és agyonverem szőlőkaróval. Így szép egy barátság! Arról nem is beszélve, hogy a vakot alakító Ms. Howardnak a film elején elfelejtettek szólni, hogy éppen vakot játszik, így talán nem kéne folyamatosan a másik tekintetét követni, vagy éppen versenyt futni a mezőn (WTF?), mert lehet, hogy olyat a vakok nem nagyon szoktak, de a film közepétől rájön ő is, hogy azért mégse lát, és elkezdi tisztességesen játszani a világtalant. Noah Percy motivációját se értem. Oké, az rendben van, hogy leszúrja Luciust, mikor kiderül a szerelmük Ivy-val és frigyre szeretnének lépni, sima szerelemféltés. De árulja már el nekem valaki, hogy utána mi a jó francért öltözik be szörnynek és kergeti a lányt az erdőben? Értem én, hogy szellemileg visszamaradott, de ez ne legyen már motiváció könyörgök! Ja, azért az üldözés is megér egy misét. Ilyen kimérten, hovatovább unottan kergetni valakit még nem láttam. Arról nem is beszélve, hogy milyen körülmények között találja meg Noah a szülei maskaráját, az már kész közröhej! Tehát adva van nekünk egy szoba, ahol ez a szegény gyerek kapja a büntit, hát akkor hova is rakják a szülei azt a jelmezt, amiben az egész falut riogatják, természetesen oda. Jó, rendben, legyen ott, de amikor emberünknek jobb dolga nem akad, és unalmában felszedi a parkettát, majd kiszökik, az már kicsit sok! Valójában a film azt akarja mondani nekünk, hogy Noah ugyanúgy részt vett ebben az egész riogatásban, mint a többiek, és pontosan tudta hol a ruha? Igen? A másik, mikor Ivy legyőzi a szörnynek öltözött Noah-t, az is milyen már? Elfogadom, hogy szellemileg kihívásokkal küszködik a srác, de azért még szeme csak van, vagy nem? Nem vesz észre egy bazi nagy gödröt az orra előtt, vagy mi? Áh, mindegy is, haladjunk tovább, kicsit jobban felhúztam magam rajta, mint kellett volna, a kommentek között úgyis megkapom a magamét, hogy nem értettem ennek a filmnek a magasztos mondanivalóját, és hihetetlen eszköztárát, de vállalom a sorsom!

A polkorrektség jegyében dicsérni is illik részemről ezt a filmet, mert van miért! Az operatőri munka a maga visszafogottságában is tetszett, jól teremtette meg ezt a fátyolos 19. századi hangulatot, ahogy a színészek többsége is korrektül alakított. Azért mondjuk ilyen színészektől, mint William Hurt, Sigourney Weaver, Joaquin Phoenix vagy Adrien Brody azért ez a minimum, hogy korrektül alakítanak. Viszont a véleményem továbbra is fenntartom, ezeket az embereket nem instruálta senki! Adtak nekik egy forgatókönyvet, aztán „rutinos csókák vagytok, megoldjátok” felkiáltással, már forgott is a kamera. A zene viszont lehengerlően jó lett! James Newton Howard olyan zenét alkotott, ami szerintem sokkal jobb filmet érdemelt volna! A Gravel Road című szekvenciát mai napig hallgatom a kocsiban utazás közben, mert annyira jó lett, hogy a mű nélkül is megállja a helyét!

A végére kénytelen vagyok konklúziót vonni! Tisztában vagyok vele, hogy elragadtak az érzelmek, de mindez azért történt, mert borzasztóan haragszom erre a filmre, és nem azért, mert szar. Az egy dolog, hogy szerintem mi a rossz, vagy mi nem. A kutya ott van elásva, hogy benne van minden, amitől igenis egy vaskos, lehengerlő mondanivalójú filmet lehetett volna készíteni, ha Shyamalan nem olyan öntelt hólyag, mint amilyen. Megfelelő arányérzékkel, és a buta „csavaros fordulatok” mellőzésével igenis lehetett volna egy olyan művet alkotni, ami nem csak az asztalra dobálja a hiányos kirakós darabjait, „dögölj meg, ha nem érted” felkiáltással, hanem finoman érzékelteti a történetben rejlő nagyon komoly és valós mondanivalót. A rendező úr viszont, gondolom a cikkem elején felfedett okok miatt, úgy gondolta, hogy ha fennhéjázóan, a nézőt teljesen palimadárnak nézve forgat egy filmet, az akkor jó lesz. Hát nem! Jól is elsülhetett volna, megkerülhetetlen klasszikus is lehetett volna belőle, de így csak egy fércmunka, amiről jobb nem is beszélni. Egyet tudok érteni a Metacritic-en álló pontszámozással, jelenleg én sem tudok 4/10-nél többet adni rá, pedig Isten lássa lelkem, nagyon szeretnék…

Dario Argento miután befejezte az Opera címűt thriller-jét (szaknyelven giallo filmet), arra gondolt, hogy de jó lenne megcsinálni a Démonok 3-at. Igen ám de az első és második részt dirigáló Lamberto Bava lelécelt a tv-nek forgatni, így Argento inkább tanítványát Michele Soavit bízta meg a Démonok templomára átkeresztelt horror rendezésével. Röviden a rendes démonok eltűntek, de a hangulat úgy-ahogy maradt. Amúgy a filmet, nagyobb részt Budapesten a Mátyás templom közelében vették fel. És még azt mondják, sosem készítettek rendes horrort Magyarországon…

Gonosz fekete templomos lovagok irtanak ki egy feltehetőleg pogány (vagy csak nem katolikus) falu lakosságát, akiket utána nemcsak, hogy egy nagy tömegsírba temetnek, de még egy bazi nagy gótikus katedrálist is ráhúznak, hogy végérvényesen lezárják a sátáni erők fészkét.

 Eltelt egy röpke ezer esztendő, és mit ad isten, a templom restaurátorai (a mindig szép Barbara Cupisti, aki már Soavi előző filmjében, a Deliriában, is final girl volt, és a film során látványosan meghülyülő Tomas Arana, aki azóta szép mellékszereplői karriert futott be, például a Galaxis őrzőiben is szerepelt) megtalálnak egy ősi démoni tekercset. Ezután a szereplők sorra meghülyülnek a démoni erőktől, vagy behallucinálnak mindenfajta gonosz szörnyek támadását. De mielőtt a pokol végképp elszabadulna, a templom kapuja bezáródik, csapdába zárva egy csoport gyereket, és egy esküvői menetet. A sötét erőket csak a templom elpusztításával lehet megfékezni, ami a film egyetlen fekete színészére hárul.

Ez a mozi egy nagyon szépen építkezik, időt hagy a karakterekre, mármint a restaurátorokra, de a papokra és a még hamvas kisgyerek Asia Argento-ra, illetve egyéb áldozatkra nem nagyon jut játékidőt. Nagyjából csak jelenlétükkel fokozzák a hangulatot. Majd a film felénél hirtelen átfordul az egész arány, a restaurátorok szinte kivétel nélkül eltűnnek a színről, csak Barbara Cupisti kap még egy kis jelenetet, de akkor is csak egy démon mutatja be rajta a Rosmary gyermeke című film fogantatásos részét. Majd az új szereplőkre, a koncertre igyekező fiatal párra és az osztálykirándulásos gyerekekre terelődik a figyelem. De ez is elég felemás, mert míg előbbiek szála szépen bemutatásra kerül (elég csak annyi, hogy találkoztak egy metróval), de a kisiskolás gyerekeknek a sorsa számomra örök rejtély marad, mint, ahogy az is (spoiler!) a tanár nénit, hogy szúrta le a légkalapáccsal megölt sekrestyés, és a gyerekek, akik látták, miért nem reagálnak rá semmit? 

Ami még nagyon fontos megemlíteni, és a film leginkább ebben nyeri el az arra fogékony nézők szimpátiáját, az kérem szépen a gyönyörű vizualitás, amely Argento és Soavi szinte összes filmjére rányomja bélyegét. A fekete templomos lovagok belső nézetes vérfürdője, amelyet mi csak a szűk kereszt alakú sisak kivágásból láthatunk, tökéletesen leképezi a vallási szűklátókörűséget.

De maga a gótikus katedrális is sokkal jobb, és félelmet keltő helyszín, mint a Démonok 2-beli 10 emeletes lakótelep. A hatalmas több száz éves ódon épület, melyben ősi titkok öreg őrzője Feodor Chaliapin Jr., aki már A rózsa nevében is öreg konzervatív papot alakított, nagyjából ugyanazt hozza itt is, ugyanolyan szinten. A beállítások is csak dicsérni tudom, főképp nagyon kitűnő, amikor egy autót sötétben végig követhetünk miközben átmegy éjszakai Lánchídon (jó tudom, hogy ez nem beállítás, de akkor is klassz).

A zenéje pedig kellően sejtelmes, de semmi több. Alapvetően a kor szintetizátor zenéjét kapjuk a fülünkbe, ugyanez a többi démonos filmben is hasonló volt.

Szóval a Démonok sorozat félhivatalos folytatása, még azért képi világban kötelezően hozza a maximumot. De mint a korábbi démonos alkotásnál, a történet lezárása most sem tökéletes. 7/10