Megfájdul a szívem, amikor azt látom, hogy haldoklik, vagy már egyenesen kihal az a széria, amit bármikor szívesen előveszek, mert tudom, hogy sosem csalódok benne. A Penge ítélet napja akkor érkezett el, amikor David S. Goyer megkapta a rendezői széket. De úristen! Ez az ember egy katasztrófa! Ilyen botrányos rendezést és végeredményt ritkán lát az ember, pláne, ha a „sorozat” első két része magasra tette a lécet. Érthetetlen számomra, hogyan tudott ekkorát esni a színvonal két év alatt.

A vámpírok félnek, hiszen Penge már majdhogynem kiirtotta az egész fajukat. Így a vérszívók kénytelenek felébreszteni a legelső vámpírt, akinek a hatalma szinte végtelen. Szörnyű tettekre képes, és még talán Penge sem fogja tudni legyőzni. Vajon befellegzett az emberiségnek? Meglátjuk…

Bekövetkezett az, amit a legjobban féltem. Teret kaptak az emberek! Jöttek a zsaruk, az orvosok és mindenki más, akik csak röhögtek, amikor meghallották azt a szót, hogy „Vámpír”. Nyilván a nagyokosok beleütötték az orrukat abba, amibe nem kéne. Így Pengének már nem csak a vérszopókra kellett figyelnie, hanem mindenkire, aki mozgott. Felesleges és idegesítő újítás volt ez, legalábbis szerintem. Mondjuk a két legnagyobb problémája a filmnek mégsem ez volt, hanem az, hogy kiírták Whistler-t, (értitek, az egyik legkirályabb karaktert kiírták a filmből…) illetve az a lépés, ami által a vámpírokat bohóccá tették. Nem lehetett Őket komolyan venni, sőt már-már sajnáltam Őket, hogy mennyire balfékek lettek. A Parker Posey vezérletével felálló vámpír csapat teljesen kifigurázta mindazt, amit az első két részben láthattunk. És erre sajnos még egy lapáttal rátett az, amikor Dominic Purcell is felfedte magát. Annak a mítosznak, ami Őt körülvette nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Sőt lángja nem is volt. Drake végig csak arról pofázott, hogy mekkora király, közben pedig semmit nem csinált. Mondjuk mit is várhattunk volna, amikor egy gyenge rendező dirigált egy olyan embernek, akit nem szabadna kamerák közelébe engedni. Purcell nem B, hanem már ZS-kategória. A Szökésen kívül nem is volt épkézláb szerepe, amit mondjuk meg is tudok érteni.

Kiveszett a stílus és a hangulat a filmből. Kaptunk egy Penge néven futó ökörködést, amit két órán keresztül kellett nézni. Az újonnan feltűnt pozitív karakterek pedig nem sokat tettek hozzá a filmhez. Ryan Reynolds tulajdonképpen az óvodás viselkedésével inkább csak elvett, míg Jessica Biel pedig maximum csak a kinézetével tudott valamiféle pluszt hozzátenni ehhez a remekműhöz. Totális csődöt mondott Goyer, ami azt eredményezte, hogy még a Penge rajongók is csak fogták a fejüket a filmet látva, mert ekkora minőségbeli zuhanásra még a legpesszimistábbak sem számítottak. 3,5/10

A CW már néhány éve elkezdte azt, amibe idén a FOX is belekóstolt. A csatorna hétfőn kezdte el sugározni a saját DC Comics adaptációjukat, a Gotham sorozatot. Azt a sorozatot, mely nem maszkos, illetve álruhás hősökre fókuszál, hanem egy hús-vér emberre, a Gotham-i rendőrség egyetlen normális emberére, Batman hű „társára”, James Gordonra.

Maga az alapötlet már a bejelentéskor érdekesnek tűnt, hiszen Gordon mindig is csak egy mellékszereplő volt a Batman filmekben, sőt… Burton filmjeiben jóformán momentuma nem volt, így egészen Nolan Sötét lovag trilógiájáig kellett várni ahhoz, hogy megismerjük, ki is az a James Gordon. Nyilván a rajzfilmekből és a képregényekből a legtöbb ember már ismerte, de élőszereplős alkotásokban még nem nagyon tudott érvényesülni, holott Ő volt az első olyan ember Gotham-ben, aki tényleg felvette a harcot a bűnözőkkel és nemet mondott a korrupcióra. Szóval az alapötlet alapján, minden adott volt ahhoz, hogy jól szórakozzunk a Batman előtti Gothamben, ahol még Bruce Wayne is csak keresi önmagát, hiszen alig néhány napja veszítette el a szüleit.

Ha a sorozat képi világát nézem, akkor egyből Nolan filmjei jutnak eszembe. A FOX meglehetősen realisztikusan mutatja be Gotham városát, ami már csak azért is lehet jó a csatornának, mert így akár egy nagyobb nézői réteget is meg tudnak nyerni maguknak, hiszen nem feltétlenül kell Batman rajongónak lenni ahhoz, hogy nekiüljünk ennek a sorozatnak. Van benne fantázia, és emellett egy jó kis nyomozós sorozat válhat belőle a későbbiekben. Természetesen a rajongók többet fognak kapni a rengeteg utalás, és ismert karakterek miatt.

Apropó karakterek. Az már biztos, hogy a FOX jobban hajtott a minőségre, mint a CW. A színészek közül nekem senki nem okozott csalódást, mi több a pilot epizód alatt több kedvencem is lett. Elég csak a Harvey Bullockot alakító Donal Logue-ra, vagy a Pingvint alakító Robin Taylor-ra gondolni. De a fiatal Bruce Wayne és maga James Gordon is korrektül teljesítettek. Szóval igen, van potenciál ebben a sorozatban, így mindenképpen csak ajánlani tudom a megtekintését/elkezdését! Veszettül hangulatos!

Amennyiben nem jössz rá pár perc után, hogy kinek a sajátos stílusa az a képi világ, ami átjárja a Penge második részét, akkor várj egészen Ron Perlman feltűnéséig. Ott már tudni fogod, hogy ezt a filmet ki rendezte. Guillermo del Toro volt a lehető legjobb választás erre a feladatra, ugyanis egy folytatásra elkélt a vérfrissítés a szériába, és ki lenne a legmegfelelőbb ember a feladatra, ha nem a horrormágus, Del Toro? Stephen Norrington méltó utódja, aki pont annyira gondolta túl az első részt, hogy az még sikeresen működjön a vásznon. A Penge 2 csupán egy hajszállal lett gyengébb film, mint az elődje. De talán túlzás is azt mondani, hogy gyengébb. Maradjunk annyiban, hogy másabb lett.

A vámpírok szövetséget akarnak kötni Pengével, ugyanis egy új faj ütötte fel a fejét. Egy vámpír, ami vámpírt és embert is öl, illetve immunis a fokhagymára és az ezüstre. A brutális ismeretlent csak úgy lehet legyőzni, ha a legjobbak indulnak harcba, így tehát Pengéék minden eddiginél nehezebb feladat elé kerültek…

Emlékszem még anno a videotékából kölcsönöztük ki a Penge második részét, amit egy őszi napon be is tettünk itthon a lejátszóba, hogy újfent szurkolhassunk a napszemüveges harcosnak. Nomak első néhány jelenete meg is adta az alaphangot az alkotásnak, amit végig élveztünk a továbbiakban. Másnap pedig büszkén lehetett mesélni az iskolában, hogy az új Pengét már letudtuk.

Tulajdonképpen a Penge 2 egy csodaszép csomagolásban lévő semmittevés. A forgatókönyv az egyetlen hibája az egész alkotásnak. Lényegében annyiról szól az egész történet, hogy „Hé Penge, gyere már, nyírjuk ki azokat az izékat, ok?” De tényleg. Összeállnak, majd nekiindulnak a vadászatnak. A-ból mennek B-be, hogy remekbe szabott akciójelenetek közepette levadásszák Nomak „népét”. Ám ennek ellenére nem tudom húzni a számat, ugyanis eszméletlenül élvezhető az, ahogy Wesley Snipes, Kris Kristofferson, Ron Perlman szórakoznak. De még a jó öreg Torrentét is idevehetném. Élvezhető akcióorgia, horror köntösben, amiben nem felejtettek el épkézláb poénokat is elsütni. Del Toro nagyon jól ráérzett a Penge világára, így a képi világgal, a díszletekkel és a kellő brutalitással együtt  sikerült azt tovább vinni, amit anno Stephen Norrington is megcsinált. Sőt, itt a hangulatot sikerült tovább fokozni. A Sötétebb tónusok miatt sokkal félelmetesebb lett a film, amire természetesen még egy lapáttal rátettek az újdonsült vámpírok is a kinyíló állkapoccsal. Gyomorforgató, de egyben zseniális húzás volt.

A Penge második része tehát egy méltó folytatás. Nem is lehetett volna ennél jobbat várni, hiszen megkaptuk mindazt, amit egy második résztől elvárhatunk. Penge történetében még volt annyi, hogy itt is csúcsra lehessen járatni Őt, de ennyi. Itt kellett volna abbahagyni a szériát, mivel két évvel később jött az újabb epizód. No, de arról majd később. 8,5/10

Rengeteg ember szeretné azt, hogy a FOX elkészítse a Deadpool filmet. Én erre csupán annyit mondanék, hogy örüljünk, hogy itt van nekünk a Penge. És, hogy miért hoztam fel a Marvel másik hősét, amikor egy Penge kritikát olvastok? Csupán azért, mert Wesley Snipes és a Penge az élő példája annak, hogy miért nem működne a Deadpool film a mai felhígított, pénzorientált világban (Tévedtem). Stephen Norrington filmjében megvan minden ahhoz, hogy egy képregényhős életre keljen, és akadályok nélkül szórakoztassa a nézőket.

Penge félig ember, félig vámpír. Erős és gyors, ráadásul még a fényben is tud járni. Ő a kulcs a két faj között. A vámpírok félnek tőle, hiszen akibe belebotlik, arra szörnyű halál vár. A vérszomjas Frost azonban olyan tervet eszel ki, amiben nem csak Pengét, de magát az egész emberi fajt megállíthatja, mit több, kiirthatja. A vér istene közeleg…

Wesley Snipes jókor volt jó helyen, de ez a rendezőről, Stephen Norringtonról is elmondható, sőt, mi nézők is összetehetjük a két kezünket, hogy az első Penge film nem most, hanem anno a 90-es években látott napvilágot. Itt még lehetett csonkítani a filmekben. Lehetett literszámra önteni a vért a kamerák előtt. Természetesen ezt most is lehet csinálni, viszont, ha erre áldozzuk az időnket, akkor ne reméljünk sok pénzt egyik stúdiótól sem. Nem nagyon mernek már kockáztatni. Gondoljunk csak arra, hogy a nagy dohányos Constantine se gyújthat rá a legújabb sorozatában, illetve a Deadpool film körül is olyan hírek terjengnek, hogy visszafogott lesz, és megy szépen a PG-13-as korhatár besorolás alá. No, de ennyit a nagyvilágról és a kifilézett képregényhősökről, nézzük is hát, hogy miért lett kultikus vámpírfilm a Penge.

Ebben a filmben minden klappol! Adott egy remek főhős, akinek a szerepére az évtized egyik nagy akciósztárját, Wesley Snipest castingolták, aki mondhatni ezért a szerepért született meg. De ez még csak egy pipa a hosszú listán, amit Norrington teljesített a két órás játékidő alatt. A Penge igazi ereje az egyszerűségben és a nyers tálalásban rejlik. A történetet nem bonyolították túl, mégis kihúzták bő két órára a játékidőt. (Mondjuk ez nem is baj, mert így legalább még David S. Goyer is elfogadható munkát tett le az asztalra.) Ez pont arra volt elég, hogy elvegyüljünk a megteremtett, vámpírokkal teli világban. Norrington és a Penge egy új irányvonalat teremtettek meg. A film levedlette magáról azokat a felesleges filozofálgatásokat, amiket a korábbi vámpírfilmekben tapasztalhattunk. Félredobta a lassú történetmesélést, és átváltott pörgős, akciódús tempóba, ahol az volt a legfontosabb kérdés, hogy a főhős hogyan mutat a kamerák előtt. Wesley Snipes laza és könyörtelen volt, ami azt eredményezte, hogy az egyik legkúlabb képregényhős lett, aki valaha is filmvászonra került. Napszemüveg, bőrkabát, kard és egy izomautó. Úristen, kell ennél több?!

A szórakoztatási faktor tehát a plafont verdeste, a karakterek kiválóak voltak, kezdve a legjelentéktelenebb kurvától, a főgonosz, Frostig. A zene és a képi világ szintén hozta azt, amit egy zsánert megreformáló filmtől elvárhatunk. Bár a CGI mai szemmel nézve néhol kissé gagyi, de így 16 év elteltével is simán van olyan jó, hogy ne bántsa a szemünket.

Úgy gondolom, hogy a lehető legjobb és legfontosabb lépés az volt a stúdiótól, hogy engedték Stephen Norringtonnak, hogy szabadjára engedje a brutalitását. Ez a film jóformán semmit nem érne, ha szigorú, korhatáros keretek közé lenne beszorítva. (Igen, épp ezért lesz rossz a Deadpool film.) Szóval a Penge király! Egy fényben járó tökéletes gyilkoló gép, ami csúcsra járatott egy akció-horrorfilmet. 9/10

A 90-es években, és a 2000-es évek elején nagy divat volt vámpíros filmeket készíteni. Sorra jöttek ki a rosszabbnál rosszabb alkotások, melyek között elszórtan lehetett csak ráakadni egy-egy gyöngyszemre. Főként Coppola Drakulája (bár ez nekem annyira nem jött be) és Stephen Norrington Pengéje voltak azok, melyek magasan ki tudtak emelkedni az átlagból. A többi inkább csak bohóckodásra és pénzszórásra volt alkalmas. Élvezni nem lehetett őket. A 2000-es évben, Patrick Lussier egy rendkívül ötletes című vámpíros filmmel mutatta meg a közönségnek, hogy miért is nem lehet Őt sokra tartani. A Drakula 2000 ugyanis nem sokat tett hozzá a zsáner felemelkedéséhez.

Egy éjjel egy profi banda hatol be Van Helsing régiségkereskedő otthonába. Kincsek után kutatnak, de végül csak egy régi koporsót találnak ott. Úgy döntenek, hogy beérik azzal, hiszen ha nem lenne értékes, akkor nem védte volna az öreg ennyi biztonsági rendszerrel. A betörők azonban ráfáznak. Miután a koporsót kinyitották, Drakula elszabadult…

Kezdjük azzal, hogy a forgatókönyv és annak tálalása botrányos. Faék egyszerűségű, semmi meglepődés, semmi súly nem volt érzékelhető a történésekben. Végül is csak Drakula szabadult ki több évtizedes fogságából és kezdett neki az emberek legyilkolásának. Ez mindennapos, legalábbis a Joel Soisson, Patrick Lussier írópárosnál. Emellett a karakterek IQ-ja se lehetett valami sok, mert rettentő buták voltak. Egysíkú, nulla fejlődéssel ellátott papírmasé figurák, akikért nem lehetett szorítani. Kár érte, mert azért Drakula története mindig érdekes, bár a legtöbb esetben nem igazán tudják a filmvászonra álmodni a vámpírok legnagyobb királyát.

Ja igen… Gerard Butler volt Drakula. Rém gyenge casting. Az öreg Leonidas röhejes volt a szerepben. Az idétlen vigyora a hosszú hajával maga volt a karakter kifilézése. De igazából belefért, mert hiába a hangulatos látványvilág, a koporsó és a „halott” Drakula bemutatása, amikor a végeredmény egy felejthető, B-kategóriás középszer, ami csak arra volt jó, hogy tovább növelje a vámpíros zsénerben elkészült filmek számát. A divat már csak ilyen. Van, aki tud benne érvényesülni, van, aki nem. Lussier az utóbbi. 4/10

Nagyon úgy tűnik, hogy érdemes manapság olyan könyvadaptációkat készíteni, amikben fiatalok vannak elzárva a külvilágtól, hogy a túlélésért kockáztassák az életüket. Az Éhezők viadala sikere után nem sokat kellett várni, hogy egy újabb tinikkel felálló filmen szórakozzunk felhőtlenül. Az útvesztő érdekes lett, és meglepően jóra sikeredett. Wes Ball pedig nagyszerűen indította útjára a rendezői karrierjét, hiszen a direktor most először tárt a nagyérdemű elé egy egészestés mozifilmet.

Mit szólnál, ha egy nap egy dobozban ébrednél fel és semmire nem emlékeznél? Még a nevedre sem! Thomas és még jó néhány fiatal ugyanabban a cipőben járt. Egy nap arra ébredtek, hogy egy óriási betonfallal körülvett tisztáson vannak. A falon túl, pedig mint kiderült óriási veszély leselkedik. Mit tennél? Kockáztatnál, vagy a seggeden maradnál és leélnéd az életedet egy tisztáson? A döntéseden sok múlhat…

A könyvet nem olvastam. A filmtől pedig nem sokat vártam. Ennek ellenére kellemesen csalódtam. Mondjuk érthető is, hiszen az alapanyag jó. Összegyúrták nekünk az Éhezők viadala és a Kocka filmeket, amiből megszületett az Útvesztő. Bár tény, hogy ez még nem jelenti azt, hogy a végeredmény is működni fog, de Wes Ball azonban olyan oldalát mutatta meg, amiről arra következtethetnénk, hogy egy tapasztalt, sok-sok harcot megélt rendezőről van szó. Sikerült jól felépítenie a történetet, amiben a karaktereknek is lehetőségük nyílt kibontakozni. Nem volt könnyű dolga sem neki, sem pedig James Dashner forgatókönyvírónak, hiszen elég sok szereplőt kellett mozgatni ide-oda a játékidő alatt, de talán egy kivételével mindenki megkapta azt a játékidőt, ami járt neki. Egyedül Kaya Scodelario karakterét éreztem kicsit súlytalannak.

Az útvesztőben az a jó, hogy egy olyan világot tárnak elénk, ami nekünk is új. Nekünk is fel kell fedeznünk, hogy mi van a tisztáson, milyen szabályokat követnek az ott élő fiatalok, illetve mi van a falon túl. Vannak olyan dolgok, amikre ugyanúgy reagálunk, mint a karakterek. Elkaphat minket is a félelemérzet, a tisztás adta biztonságtudat, illetve a kíváncsiság. Ezek együttes erejével sikerülhet fenntartani a figyelmünket a film iránt, ami azért valljuk be, elég fontos egy film szempontjából.

A csupán 34 millió dollárból készült alkotás meglepően szép látvánnyal operál. Hangulatos, sokszínű, néhol pedig félelmetes világot tár elénk, így ránézésre azt hihetnénk, hogy egy igazi blockbusterről van szó. Azonban erről szó sincs, így ott van neki az esély, hogy óriásit robbantson a pénztáraknál. Én pedig szurkolok neki, mert látni akarom a folytatást! Szóval, akinek tetszettek a Kocka vagy az Éhezők viadala filmek, azok bátran tehetnek az Útvesztővel is egy próbát, mert nem okoz csalódást. Ráadásul szép kis fordulatokkal is tele van tűzdelve (már, ha nem olvastad a könyvet). 7,5/10

Még mielőtt menthetetlen irányba siklott volna Denzel bosszúhadjárata, bekopogott a helyi Praktikerbe, és ezt a halovány produkciót majdhogynem a guilty pleasure irányába terelte.

Kár, hogy nem ez lebegett mindvégig Fuqua (Kiképzés, ugyancsak Denzellel) szeme előtt – igaz, valahol még azt is elhinném, hogy a szándék minderre meglett volna, csak hát az Expendables 2 írójának szkriptjével lófaszt se lehetett kezdeni. Mondom, elhinném, ha a rendező erre bármi erős indokkal szolgált volna a közelmúltban. Ehelyett mi történt? Ahol csak lehet, igyekeznek kimaxolni a személyiségzavar jeleit, és egyszerűen nem képesek konszenzusra jutni a hangvétellel kapcsolatban, ami hol átjön, hol nem. Például a brutalitás esetében is előjön ez a fajta kettősség, ami néhol színtiszta eyecandy, máskor viszont abszolút erőltetett. Elég széles skálán ingadozik a szórakozási faktor ezáltal, de bevallom, hogy hébe-hóba volt miért ujjongani. Erről majd később.

Az eredetiként szolgáló tv-sorozat 4 évadot élt meg. Teljesen lényegtelen, önmagában totál kezelhetetlen ez az információ, és a stáblistáig eljutva sem éreztem úgy, hogy most valami elfojthatatlan szándékkal csapnék fel egy kisokost a sorozatról. Sőt voltaképp azokat is megértem, akik fejüket vakarva próbálják megérteni, ugyan miért is kellett ehhez bármiféle alapanyag. Kissé érthetőbben: ez ugyan miért lenne remake? Ugyan rövidebb utánanézéssel fel lehet fedezni a kikacsintásokat, de a feldolgozás fogalmát még azok sem merítik ki (ezen a szinten pedig hatalmas mellélövés a magyar cím). Ha mégis, talán az sem érdekelne az égvilágon senkit, elvégre ez nem igazi negatívum. Az viszont már igen, hogy emiatt talán elvárna a néző némi unikumot, vagy egy-két sajátos stílusjegyet, melyek igenis definiálnának valamit az alapanyag mivoltáról. Csak hát nem igazán léteznek ilyenek: semmi jellegzetes nincs Robert McCall sztorijában, amit már nem láttunk vagy hallottunk volna. Na jó, az is igaz, hogy ez nem egy Denzel Washington-filmre érthető egyaránt.

A csupán nyomokban felfedezhető (gengszter)színészet – melyre a pózerkedés megfelelőbb kifejezés á la Marton Csokas (fonetika-náciknak Csókás Márton) –, az indokolatlan, gyengeelméjűek számára fenntartott lassítások, a motivációk tulajdonképpeni feledésbe merülése (mintha Chloë Grace Moretz megszűnne létezni), továbbá megannyi gyengeség ellenére mégis ott motoszkál a fejemben, hogy a Védelmezőt sokkalta szórakoztatóbbnak szánták, és ez néhol sikerült is. Erre kitűnő bizonyíték a film utolsó taktusa, ahol Denzel Washington úgy tesz rommá mindenkit egy teliberakott barkácsáruházban, mintha mindez nyílt hadüzenetként szolgálna Liam Neeson számára, ezzel kihívva őt egy élet-halál párbajra. Csak remélem, hogy ezt egy zsíros producer is levette. 6/10

Furcsa azt látni, hogy egy Michael Bay filmben nem mászkálnak Autobotok, nem pazarolnak millió számra töltényeket és nem robban fel minden második járókelő. Bay egyszer próbált meg egy kicsit komolyabb alkotást készíteni, és rögtön meg is bukott a pénztáraknál. A 2005-ös Sziget című filmje egy bátor, visszafogott alkotás, mely bár nem vált klasszikussá, de szemlélteti azt, hogy a robbantómágus nem egy elveszett rendező, és nem csak látványfilmeket képes, tud rendezni. Ezt ugye később a Pain & Gain-nél is megcsinálta.

Lincoln 6-Echo és Jordan-2 Delta egy szigorúan őrzött helyen élnek több száz társukkal együtt. Minden nap abban reménykednek, hogy kiválasztják Őket a Szigetre, mely az egyetlen lakható hely a Földön. Lincoln azonban hamarosan rájön, hogy mindez hazugság. Az eddigi élete egy átverés, a Földön igenis lehet élni…

Megmondom őszintén nekem először a THX 1138-as George Lucas film jutott eszembe, amikor néztem ezt a filmet. A jövőkép, a bezárt emberek, a monoton munka, majd az öntudatra ébredés is ezt támasztotta alá. Aztán jött a továbbgondolás. Bay elénk tárta a háttértörténetet, illetve a kinti világot is. Egy elgondolkodtató érdekes storyt rakott elénk, amivel meghazudtolta saját magát, és amivel elszórakoztatott bennünket. Érdekes lépés Baytől, de bejött. Legalábbis, ha leszámítjuk azt, hogy mekkorát bukott a pénztáraknál. A 126 milliós forgatási költségből, alig 35 milliót hozott vissza az Államokban. Ez meg akárhogy is nézem csúfos eredmény. De nem fogom sajnálni, mert több esetben pedig bankot robbantott, holott nem érdemelte volna meg…

A Sziget megpróbál a lehető legtöbb helyen okos lenni. Elfeledtetni azt, hogy Bay milyen filmekre is specializálódott rá. Ezt többnyire sikerült is véghezvinnie, ám azért meg kell említeni, hogy voltak pillanatok, amikor a látvány, az akciók és a hatásvadász elemek elnyomták a remek történetet. Azt a történetet, mely okosan és aprólékosan lett tálalva. Nem nyomták egyből az arcunkba az információkat. Bay engedte, hogy az Ewan McGregor és Scarlett Johansson kettőssel fedezzük fel ezt az utópisztikus világot. Ez meg is történt. Igaz, kezdetben lassan, majd végül már rohamléptekben kellett haladni az új célok felé, de végül nem dőlt össze mindaz, amit a direktor megálmodott. A Sziget felemelkedett, Sean Bean pedig hozta a formáját.

A film összességében megpróbált újszerűnek hatni Bay filmográfiájában, ami részben sikerült is. Ezért jár is neki a dicséret. Azonban úgy gondolom, hogy ez még mindig kevés ahhoz, hogy eltérjen a jól bevált módszereitől és új utakra tévedjen. Nem rossz a Sziget, de talán többet is ki lehetett volna hozni belőle, de ehhez más rendezőt kellett volna leszerződtetni. Így megmarad egy ügyes húzásnak, amit bármikor elő lehet venni, ha ki szeretnénk kapcsolódni, de sosem fog igazi klasszikussá válni. Ahhoz túl cukormázas az egész. Sokkal szárazabbnak kellett volna lennie. 7/10