Van egy olyan érzésem, hogy a holland Paul Verhoeven munkásságát nem kell különösebben bemutatni. Rengeteg klasszikust köszönhetünk neki, ami által igenis nagy névnek számít a szakmában. Tény, az elmúlt években, sőt már lassan másfél évtizede nem alkotott maradandót, de mit számít ez, amikor olyan filmeket tett le anno az asztalra, mint a Robotzsaru, az Emlékmás, vagy az Elemi ösztön. A most értékelt filmje azonban egy érdekes utat járt be. A 90-es években, amikor bemutatták a kutyát nem érdekelte a Csillagközi invázió. A kritikusok lehúzták, a pénztáraknál pedig elhasalt. Azonban a bemutatását követő években egyre többen jöttek rá arra, hogy mekkora kincset készített Verhoeven. A Csillagközi invázió egy igazi klasszikus lett!

A Föld lakossága veszélyben! Gigantikus méretű rovarok támadnak reggeltől estig. A legbátrabbak belépnek a hadseregbe, hogy az életüket kockáztatva leigázzák az ellenséget. Azonban nekünk, embereknek, nincsenek könnyű dolgunk. Millió számra nyüzsögnek az ellenfél „katonái”, ami miatt óriási túlerőben vannak. De akkor mégis, hogyan győzzük le őket? Ez a legnagyobb kérdés…

A kritikusoknak részben igazuk volt! A Csillagközi invázió nem egy tökéletes film. Gyenge dialógusok, és gyenge színészi játékok jellemezték az egész filmet. Igaz, ennek részben oka volt. Verhoeven a tökéletes csomagolás alatt elrejtett egy apróbb politikai szatírát, mely áthatotta az egész filmet. Itt-ott komédiába illő jelenetek, máshol pedig felesleges túlzások ütötték fel a fejüket. Ez alapjában véve okos húzásnak bizonyult volna, ha sikerült volna úgy kivitelezni, hogy mindenhol működjön, és ne rontsa el az adott jelenetet/pillanatot. Néhol nem érzett rá az író és maga Verhoeven sem, hogy ITT MOST megálljt kell parancsolni, mert hagyni kell kibontakozni a filmben rejlő potenciált. Hagyni kell kinyújtózni azt a 105 milliós költségvetést, mely az 1997-es évben oly gyönyörű látvánnyal kápráztatta el a nézőt, amit korábban egyszer sem láthatott. A Csillagközi invázió bődületesen nagyot szólt látványügyileg. Persze ennek is oka volt. A színészekre nem kellett sok pénzt költeni, hiszen ismeretlen, a legtöbbjük kisebb sorozatokban szereplő színész volt, akik nem kértek csúcsgázsit. Szóval voltak kockáztatások, voltak olyan lépések, melyek megpecsételték egy-egy filmes elem „életét”, de végül nem sikerült romba dönteni mindazt, amit a holland direktor megálmodott.

Mint már említettem a Csillagközi invázió nem egy tökéletes film, de szórakoztató és gondosan, precízen van kivitelezve. Voltak időszakok, amikor sikerült elfeledtetni azt, hogy Casper Van Dien, Dina Meyer, Denise Richards vagy mindenki Barney Stinsonja mennyire gyengén muzsikáltak a kamerák előtt. A történet ugyan nem érdemel dicséretet, de a fordulatok, és a világ, amiben játszódik, na, az viszont már megérdemli, hogy dicséretben részesüljön. Pláne, hogy Verhoeven nem fogta vissza magát, és a már korábban is megismert brutalitását áthelyezte ebbe az alkotásába is, aminek hála sok-sok vért és csonkított testet láthattunk az akciók során. Tény, voltak benne tényleg durva dolgok, de őszintén. Nem jobb az, amikor nem köntörfalazunk, hanem megalkotjuk azt, amit megálmodtunk? Minek felesleges korlátokat felhúzni?

A Csillaközi invázió összességében egy remek sci-fi akciófilm, ami tartalmaz szatírikus elemeket is, hogy a végeredmény tényleg egyedinek hasson. Paul Verhoeven itt még tudta, hogy mit akar. Itt megmutatta, hogy miért is uralta a 80-as és 90-es éveket. 7,5/10

Mesterdarabot készíteni nem egyszerű dolog. Van, akinek ennek ellenére játszi könnyedséggel sikerül, van akinek csak egyszer és van akinek sosem, pedig görcsöl rajta elég rendesen. Alfonso Cuarón egyenlőre magam sem tudom melyik kategória, mert a Gravitációt még nem láttam, pedig annak is felállva tapsolnak a népek, viszont a Harry Potter és az azkabani fogoly című epizódot igen, az meg ha nem is a leggyengébb rész, azt azért bártan kijelenthetem, hogy nem is a legjobb! Fogalmam sincs hogy lehetséges, hogy valaki így a „semmiből” kirobbantson magából egy ilyen horderejű, mély mondanivalóval telerakott, de mégis szórakoztató remeket, hogy aztán hét évig szinte semmit se csináljon. Igen, kedves gyerekek, az Ember gyermeke olyan keserédes alkotás, amiben együtt nevetsz, sírsz és izgulsz a szereplőkkel, és nem kell átcsúszni sznob nyárspolgárba, és olyan művet szórakoztatónak feltüntetni, amit mi magunk se értünk. Persze lehet, hogy így harminc felé közeledve, gyakorló apaként jobban megfog a dolog mondanivalója, de jelzem, akinek van egy csöpp esze, az elmélázik egy pillanatra, milyen szörnyű lenne a világ, ha a film témája valós lenne. A helyzet ugyanis, hogy Cuarón nem teketóriázik és egy egyszerű, ám egyszerűségében nagyszerű ötletet vesz alapul, miszerint nincs több gyerek a Földön. Igen, ennyi!

Járjuk kicsit körbe a film történetét akkor bővebben is! 2027-ben járunk a szinte porig rombolt Londonban, ahol Theo Faron (Clive Owen) közönbösen éli mindennapjait. A világ, amit eddig ismertünk nincs többé, mivel 18 éve egy ember sem született. Hogy miért nem? Az egyszeri ember nem talál rá választ, és felelet helyett nem marad más, csak a valóság kínosan üres börtöne. Vajon ki akar úgy élni, hogy nincs holnap? A hétköznapi emberek zombiként csoszognak céltalan életükben, mert nincs értelme többé hajtani a melóban, mert nincs kiért. A pénz immáron tényleg nem boldogít többé, és attól, hogy belenézel egy másik, a kormány által propagált antidepresszáns-függő embertársad fátyolosan boldogtalan tekintetébe, csak még szarabb lesz a napod. A világ, amit ismertél már rég összeomlott, még Nagy-Britannia az egyetlen kormány, ami úgy-ahogy tudja tartani magát. Ennek egyetlen hátulütője van, hogy minden egyes ember próbál beszökni az országba, és ott boldogulni, amit a Kormány természetesen nem szeretne, így akit elkapnak mehet is egy fogolytáborba, aztán vagy ott öli meg egy másik bevándorló, vagy kitoloncolják az állam határain túlra. Folyamatosan gyűlik ezáltal a feszültség az emberek között, mert nem elég, hogy az emberek saját magukat is marcangolják, még a bevándorlók kontra Kormány belharc is napról napra éleződik. A cselekmény egy meglepő, ám zseniálisan emberi húzással indul. Míg a kiábrándult Theo-t látjuk kávét vásárolni, addig az emberek lefagyva nézik a tévét, mert a világ legfiatalabb emberét, az istenként tisztelt és körülrajongott Diego-t leszúrja egy késsel az egyik rajongója, mert nem adott neki autogramot. Érezni az iróniát, nem?

Theo az egyetlen, aki tesz rá nagy ívben, míg körülötte minden ember sirat egy olyat, akit nem is ismertek. A főszereplő az, aki csak várja, hogy eljöjjön érte a halál, és ha lehet ez minél hamarabb legyen. Persze neki is megvan az oka erre, mert elvesztett mindent, amiért élni érdemes. Az egyetlen aki tartja benne a lelket az a barátja (/apja/apósa?) Jasper (Michael Caine), egy öreg hippi, aki a magatehetetlen feleségéről gondoskodik és közben füvet termeszt, amit rendszeresen használnak is. Természetesen igaz, hogy az élet kilátástalan, de a marihuána még mindig illegális. Szedd helyette a kormány által támogatott nyugtató gyógyszert, mert az biztos jobb! Félre értés ne essék, nem akarok én kardoskodni a drogok mellett, vagy ellenük, mert személy szerint a szagát nem bírom, csak ez is egy kiváló húzás a filmtől, hogy érzékelteti, a Kormány még ilyen kilátástalan helyzetben is ott lenne, és „jó szülőként” fogná, és barackot nyomna a buksidra, amikor már gyakorlatilag minden mindegy!

Szóval Theo így éli a mindennapjait a saját és a világ nyomorúsága által lelakottan, mígnem fordulat áll be életében, váratlanul elrabolják a bevándorlók, akinek a vezetője Julian (Julianne Moore), arra kéri, hogy vigyen ki egy lányt az országból, és hogy miért pont őt kérik erre? Mert Julian és Theo egy pár voltak anno, együtt is vesztették el szerelmük közös gyümölcsét, a kisfiúkat, ami után nemcsak a világra, de egymásra is megharagudtak, mert nem tudták feldolgozni a feldolgozhatatlant. Viszont Julian két dolgot biztosan tud a múltból, egyrészt Theo megbízható, másrészt az unokatestvére felsőbb körökben mozog, így tud szerezni nekik olyan okmányokat, amikkel észrevétlenül kijuthatnak az országhatáron túlra. Hogy miért, azt nem kötik főszereplőnk orrára, de később kiderül, hogy a lány csodával határos módon terhes, és ez a kisebbik gond, mert bevándorló is. Hogy mi ezzel a baj, kérdezitek? Hát, ebben a világban, ahol a Kormány minden és mindenek felett álló szuperhatalom, majd elnézi szótlanul, hogy 18 év után az első születendő gyermek az idáig eltiport és megvetett emberi söpredéké, a Bevándorlóé? Na persze. Meg is van a terv, kimenekülni az országból, és eljutni a Humán Projekt nevezetű szervezethez, ami olyan, mint a fehér bálna, mindenki halott róla, de igazán senki sem tudja, hogy valóban létezik-e. Kezdetben Kee (Clare-Hope Ashitey) és Theo között érezhető a feszültség, mert a lány nem bízik az idegenben, és titkolja, hogy állapotos, Theo viszont rohadtul nem kívánkozik belekeveredni semmibe, de mivel csak két személyes papírokat tudott szerezni, neki is mennie kell, és mivel muszájból megy inkább csak simán bunkó. Ám amikor kiderül, hogy senki sem az akinek látszik, kénytelenek egymásban megbízni, és együtt menekülni az egész világ elől, nyilvánvaló tényként kezelve, hogy ők maguk csak másodlagosak, a legfontosabb a hamarosan megszülető „Megváltó”, amit mindenki magának akar.

Ennyit a történetről, mert még véletlen sem akarok megfosztani senkit ennek a műnek az élvezetétől, amint petárdaként durrogtatom el az összes jó fordulatot, szegezzük tekintetünket inkább a megvalósításra. Meggyőződésem, hogy ez a film akkor is ütött volna, ha diavetítőn látom, de túlzás nélkül állíthatom, hogy ilyen kiváló operatőri munkával és vágással még nem találkoztam. Különösen kedves volt a szememnek két jelenet, az egyik, amikor utaznak az autóban, és a kamera úgy változtatja a helyét, mintha egy szellem venné fel a jelenetet, a másik amikor kirobban a forradalom, Theo és Kee pedig elvesztik egymást, Clive Owen mögött pedig szalad a steady cam-es operatőr az észrevétlenül megvágott jelenetben. Valami olyan elképesztő látványt produkáltak az alkotók, ami zsigerig hatol, hála istennek minimális CGI-al. Itt tényleg ki van dolgozva minden az utolsó mozzanatig, szinte félelmetes precizitással, ami egy elképesztően hiteles világképet ad az embernek. Itt valahogy minden a helyén van, a legutolsó statisztáig, és ezt egy kézben Cuarón tartja össze, és meglepően jól fogja össze a néhol humoros, néhol cinikus, néhol brutálisan őszinte alkotását. Az olyan jelenetekről már szó se essék, mint amikor Kee megszüli a gyermekét, az technikailag olyan mércét képvisel, hogy még mindig nem tudom megmondani, hogy a csaj valóban szült-e gyereket (á la Demi Moore a Skarlát betűben), vagy amikor leáll a harc, mert a harcoló felek meglátják a gyermeket (komolyan mondom, patakokban folyt a könnyem alatta!). A színészi játék kifejezetten tetszetős, Clive Owen sosem a kiváló színészi alakításairól volt híres, itt mégis tudunk vele azonosulni, ami szerintem a legjobb dicséret, amit színész kaphat az alakítása után. Theo karaktere egy cinikus, kiégett, alkoholista, nikotinfüggő fószer, aki ennek ellenére mégis jólelkű, becsületes ember, ami valljuk be, karakter szinten nem egy nagy eresztés, de Owen úr megtölti lélekkel a karaktert, és ez becsületére váljék. Clare-Hope Ashitey is jól hozza a kezdeti hülyelányt aki az események hatására lassan felfogja, mekkora felelősség is hárult rá. Micharl Caine-ről és Julianne Moore-ról is illene szót ejteni, de mind a ketten hozzák a kötelező, kvalitásaikhoz mérten kiváló alakítást. Tőlük nem meglepő ez, mert zseniális színészek, és csak akkor tudnak hibázni, ha rosszul instruálják őket.

Azért valljuk be, vannak hibák is a filmben (melyikben nem?), főleg gondolok itt a semmilyen végére. Mint említettem, nem akarok poénokat lelőni, de ha van kedvetek, nyithatunk vitát erről a kommentek szekcióban, mert bennem is és az asszonyban is erős hiányérzetet generált. Igazából semmit nem tudunk meg róla, hogy Kee és a gyermek vajon jó kezekbe került-e, sikerül-e bármit is megváltoztatni a világban? Semmi. Persze, nem kell mindent a szánkba rágni, de egy tisztességes lezárást azért megért volna ez az alkotás. Van továbbá pár hiba, amit vagy észrevesz az ember, vagy nem, mint például a kilőtt szélvédőjű autónak a következő jelenetben lesz szélvédője, vagy a farmról történő meneküléskor Theo-t simán lelőhette volna a srác, csak a forgatókönyv írók megkönyörültek rajta, de egyrészt csak engem zavart, másrészt máshol is előfordul az ilyesmi. Egyébként is, nekem csak azért tűntek fel ezek, mert minden annyira jól ki van dolgozva, hogy az ilyen hiányosságok szemet szúrtak. Emellett feltűnt, hogy a világ megalkotásánál Cuarón erősen ihletett lehetett Orwell 1984 című művétől, illetve a második világháborús zsidó holokausztos filmektől. Nem hiba, csak nekem feltűnt a hasonlóság.

Összességében feltétlenül ajánlom megtekintésre, mert olyan film, ami nem csak mutatni akar, hanem mondani is, ami ritka dolog manapság. 9/10

Aktív filmkészítőként aligha tisztelhetnék jobban egy filmet, mint a Sráckort. Csodálatos, de kínkeserves (és nem mellesleg drága) folyamat akár egy 5-6 perces, igényes kisfilmet is a világra hozni, így alighanem minden sorstársam, aki a világ leggyönyörűbb szakmájának egy szeletét választotta hivatásául, meghajtja a fejét, és halkan azt mormogja: „riszpekt” - függetlenül attól, hogy tetszett-e neki Richard Linklater 12 éven át forgatott, majd' 3 óra hosszú drámája.

A történet középpontjában Mason (Ellar Coltrane) áll, akinek az életébe 5 éves korában kapcsolódunk be. Nővérével, Samanthával (a rendező lánya, Lorelei Linktaker) együtt neveli őket elvált anyjuk (Patricia Arquette), méghozzá egyre nehezebb körülmények között. Mikor éppen költözésre adják a fejüket, tér vissza a srácok apja (Ethan Hawke) – és ez az indulatokat felkavaró esemény mintha gyutacsa lenne Mason és Samantha viszontagságos kamasszá érésének. 12 éven át követjük őket, és szüleiket, új pótapákon, válásokon, költözéseken keresztül – tehát mindenen, amit az ember kénytelen átélni élete során legalább egyszer.

Tartalom vége. Ennyi? Ennyi. Kell nekünk ennél több? Nem vagyok benne biztos, de van némi hiányérzetem.

Tekintsünk el attól az elképesztő ténytől, hogy ugyanaz a stáb dolgozott cirka 4380 napig együtt a filmen, a Sráckor egy teljesen natúr családi dráma tele olyan pillanatokkal, melyeket már akár a szülő, akár a gyerkőc oldaláról, de megéltünk. Nincsenek meglepetések, csavarok, voltaképpen hatalmas tanulságok sem – de a Sráckor szerencsére nem is akar több lenni annál, mint ami. És mint ilyen, tisztán működik: ha kell, összeszorul a szívünk, ha kell, félszegen mosolyogva bólogatunk, ha kell, felhőtlenül kacagunk. Ehhez az abszolút szívmelengető és működőképes koncepcióhoz társul a film vállallása, mely egy plusz ízt, és realizmust kölcsönöz neki – de ettől még valahol ugyanúgy feleslegesnek éreztem néhol az egészet.

Hozzá kell tennem, minden téren több, mint korrekt a mozi. Patricia Arquette-t és Ethan Hawke-ot is csípem, hitelesen hozták a szerepüket. Coltrane és Linktaker is ügyes volt végig. Képileg nem látszik a technikai fejlődés a 12 év alatt, egységes a képi világ, köszönhetően a 35 mm-es filmnek, és a digitális utómunkának. Hosszához képest egyszer sem untam, pedig egyrészt ez nem jellemző rám, másrészt egyedül néztem a moziban, ami az elején megijesztett, de felesleges volt félnem: sodródtam a filmmel, hagytam, hogy vezessen, a végén pedig még többet akartam belőle – hogy miért, azt még mára sem tisztáztam le magamban. Hiányérzet, vagy ennyire működik az egész, hogy még nem akartam kiszállni belőle?

Előbbi felé húzok. Grandiózus vállalkozás, de a nyilvánvaló, és további magyarázatra nem szoruló pozitívumok mellett kissé keserédesen tekintek a Sráckorra: az újranézhetőségi rátája gyakorlatilag nulla, ami nálam a jó film egyik fő ismérve. Újat (szerintem!) nem adna, más szemmel nem lehet nézni, annyira egyértelmű minden egyes képkockája, és bármennyire jó érzés is megnézni, aligha ülnék neki még egyszer – bár ha szülőként is átélem egyszer mindezt, és utána nézném meg, vélhetően átértékelném ezt a kijelentésemet. Persze ne legyünk telhetetlenek, így is egy csodás filmmel van dolgunk, amit egyszer mindenképpen érdemes megnézni – megkerülhetetlen klasszikus viszont nem lesz az én szememben.

Mindezek ellenére meghajtom én is a fejemet: „Riszpekt”. 7,5/10

Egy jó filmet kis túlzással könnyű csinálni, ám jó folytatást hozzá már nem egyszerű, de még mindig nem lehetetlen. Azonban azt elérni, hogy három filmen keresztül fenntartsunk egy nagyon magas színvonalat, azt bizony már nagyon, de nagyon nehéz megvalósítani. Kevés film tudhat magáénak olyan trilógiát, mely bekerült a történelemkönyvekbe, és még kevesebb rendező, aki három egymást követő próbálkozásra is olyat tudott létrehozni, ami örökre fennmaradt.

Trilógiákat már a 30-as években is gyártottak. Elég csak azokra a Frankenstein filmekre gondolni, amikben Boris Karloff ijesztgethette halálra a nézőket. Az 1931-es Frankenstein, az 1935-ös Bride of Frankenstein, és az 1939-es Son of Frankenstein filmek is egy egész trilógiát alkottak. Úgy gondolom, hogy kiválasztani a 10 legjobbat talán ki lehet objektíven is (nagyjából, 2-3 változtatással), ám a sorrendet már csak az érzelmek befolyásoltsága alatt lehet felállítani. No, nézzük is hát, hogy mely trilógiák érdemlik meg, hogy egy top 10-es listán ott legyenek.

A rémálom folytatódik, legalábbis a krónikus alcím fétisben szenvedő magyar fordítók szerint. Mint a legtöbb folytatás, ez is megpróbál túllicitálni az első epizódon, de nagyon látszik rajta, hogy inkább a producerek nyerészkedésének a terméke, mintsem, hogy egy rendesen átgondolt folytatása lenne az első résznek.

Ezt azért is mondom, mert a címszereplő démonokon kívül kábé a néger pasas (nem tudom, miért ragaszkodtak annyira érte, hiszen római születésű révén rendesen angolul se tudott, az első rész forgatásán a külföldi forgalmazók emberei jól körbe is röhögték ezért) és az első részben punk-ot alakító, itt biztonsági őrként funkcionáló fickó tért vissza. Amúgy a narrátor kezdő monológján kívül semmi nem emlékeztet, hogy ez folytatás lenne. Pedig az első rész simán megágyaz egy tök jónak tűnő posztapokaliptikus zombifilmnek. De nem, ami egyszer jól bevált, azt úgy kell hagyni. Így történhetett meg, hogy a folytatás kisebb eltérésektől eltekintve, teljesen ugyanaz, mint az elődje.

 A történet Sally-vel kezdődik aki, épp barátaival születésnapi bulira készül, amikor a tv-ben egy démonos filmet adnak (pár srác egy romos gyártelepre megy, hogy démon csontvázakat fotózzon). Nem egy nagy eresztés, de a 10 emeletes csillivilli lakótoronyban nagyjából mindenki ezt nézi. Köztük van a várandós Hanna és férje, egy kutyás nő (vicces, de a stáblistában is ez a neve), Tommy a kisgyerek, aki egyedül van otthon (na, szép kis szülők), és az alagsori edzőtermem gyúrósai, élükön már megismert fekete cimboránkkal. Ja, és a producer Dario Argento lánya Asia Argento, aki még sok más szereplővel egyetemben, csak két snitt erejéig tűnik fel.

Szóval megy a nagy ’80-as évek tiniparty, amikor Sally behisztizik, bezárkózik a tv elé, ahonnan egy démon mászik ki, megcsapolja a tinilány vérét, ami végigégeti a lakótelep összes emeletét (mint az Alien-ben), és kicsapja az áramot, majd a tv-szörny nyomtalanul eltűnik. Több se kell a frissen démonná alakult Sally-nek, mindenkit megharapdál, majd az átalakult cimboráival közösen lakótelepi mészárlásba kezdenek. Közben Sally férje beszorul a liftbe, és az összes nő rohadt irritálóan hisztizni kezd.

Hát igen, mint az első rész.

Zárt klausztrofób környezet? Pipa.

Házon kívül furikázó punk-ok? Pipa (mondjuk ez a történetszál sehova nem futott ki, érthetetlen miért került bele).

Valami vizuális média, amin horrort néznek az emberek? Megint csak pipa.

Szörnyű angol szinkron? Ismét pipa.

Vér, belsőségek, szakadó végtagok? Hát persze, végül is egy olasz horrorról beszélünk!

Tartalmas dialógusok és jó karakterek? Hát, ööö...

 Mondjuk érdekes és friss ötlettől, azért nem teljesen mentes a film. Itt egy bizonyos jelenetre gondolok. A zombik alagsori verekedése az edzőtermi gyúrósokkal. Nem, itt a várandós Hanna és a csecsemődémon küzdelméről beszélünk. Ha nem az egyszerű iparosdirektor, az első rész rendezője, ezután az olasz tv-re átigazoló, Lambero Bava rendezte volna, hanem mondjuk David Cronenberg, ebből a jelentből akár a Hannának a gyermekneveléstől való félelmének kivetülése is lehetett volna, nagyjából mint a Porontyok című 1979-es horror klasszikusban. De sajnos se Hannát, se más szereplőt nem ismerünk meg annyira, hogy egyáltalán ilyen összefüggés létrejöhessen. Gondolom, amikor valakinek eszébe jött ez az ötlet, akkora már rég a démonkutya, és a liftes jeleneteket forgatták. „Csak gyorsan, gyorsan ebben a pillanatban is potenciális vetélytársak próbálják lekoppintani a Démonok 1. sikerét!" Szajkózták a producerek.

 Bár az olasz filmekre oly jellemző történetben felbukkanó logikai buktatók (például film vége, ami kb. olyan, mintha a forgatókönny utolsó tíz oldalát nem forgatták volna le), a sehova nem tartó történet szálak, és az elavult trükk felhozatal ellenére, a film nem egy értelmezhetetlen moslék. Sőt igazából teljesen élvezhető darabról van szó, ami akár pár üveg sör után komoly szórakoztató faktorral bír. 6/10

Két vérbeli őrült, akik az 1996-os évben összeálltak, hogy megbotránkoztassák a nézőket. Igen, Robert Rodriguezről és Quentin Tarantinoról van szó, akik tudják, hogy mi a dörgés a trashfilmek terén, így nem fogták vissza magukat, amikor Salma Hayek felkérte őket egy táncra Mexikó elhagyatott, poros vidékén, ahol még a zsaruk sem járnak.

A hírhedt Gecko fivérek az Egyesült Államok legelvetemültebb bűnözői közé tartoznak. A rendfenntartók minden erejüket arra összpontosítják, hogy elkapják a fiúkat. Ők azonban értik a dolgukat. Átmennek Mexikóba, hogy egy üzletkötés után örökre eltűnjenek az emberiség elől. Azonban a kis kocsma, ahová betérnek, egy szemvillanás alatt megváltozik. A két fivér és az elrabolt Fuller család életveszélyes helyzetbe kerül…

Tarantinot nem kell különösebben bemutatni, hiszen az elmúlt 20 év egyik, ha nem a legnagyobb rendezőjéről van szó, aki az egyedi stílusával tudott belekerülni a történelemkönyvekbe. Ám Robert Rodriguez már más tészta. Ő inkább arról híres, hogy 1-1 kiváló film után rendez egy botrányosan szar filmet. De tény, hogy nem egy elveszett ember, hiszen azért elkészített nekünk egy Desperadot, egy Sin Cityt, illetve a Grindhouse filmeket. Szóval van miért dicsérni Őt is. De vajon mi sül ki abból, ha a két fenegyerek összeáll és rendeznek egy rendhagyó vámpírfilmet? Nem sok… csak egy Alkonyattól pirkadatig című klasszikus.

A film elején azt érezheti az ember, hogy egy újabb Tarantino filmbe csöppent bele. Lassú cselekmény, sok-sok kiválóan megírt dialógus, és itt-ott feltűnő brutalitás. Tökéletes is, ezzel nincs gond. Clooney és QT ráadásul jól hozzák a szerepüket, de a hozzájuk csapódó Fuller családra sem lehet panasz. Főleg, hogy egy Harvey Keitel és Juliette Lewis páros teszi ki a família 2/3-át. Egy szó, mint száz, az első bő egy óra, egy remekül kivitelezett road-movie. No, de hol van Rodriguez? A jó öreg Robert egy eldugott kis kocsmában pihent és várta Tarantinot, hogy a haverja megérkezése után, belevethesse magát a buliba. Először szépen felszolgált néhány felest a hangulatfokozás apropójából, majd ráuszította Danny Trejot a szereplőkre, végül pedig Hayek szemet gyönyörködtető tánca után elkezdte a hentelést, ami jóformán kifordította az egész filmet. Egy 180-fokos fordulatot vettünk, ahol a lassú cselekmény átváltott egy vámpíros, gyilkolós ámokfutásba, amiből tényleg csak a legjobbak jöhettek ki győztesen. Ezt az időszakot csak úgy élhetjük túl, ha az agyunkat leállítjuk és elfogadjuk, hogy az egész átcsapott egy trashfilmbe. De épp ezért jó. Stílusok keverednek, kiszámíthatatlan fordulatok, és neves színészek szórakoztatnak bennünket. Az Alkonyattól pirakadatikra pedig ráaggathatjuk az egyedi jelzőt.

QT és RR tehát a nevükhöz méltó filmet hoztak létre, és ha nem is a legnagyobb nézői réteget célozták meg, de úgy gondolom, hogy végül egy viszonylag nagy rajongótábort sikerült megnyerniük ezzel az alkotásukkal. Feladták azt a leckét, miszerint merj stílusos és egyedi lenni, és akkor belenyúlhatsz a tutiba. A filmgyártás terén legalábbis biztosan. 8/10

Már javában tartott a Marvel sikerszériája, amikor a Warner a nézők elé tárt egy olyan Zöld Lámpás filmet, ami pont annyira lett maradandó alkotás, mint egy spray illata, amit kifújsz a távolba. Ryan Reynoldsnak hiába áll jó a szuperhősösdi, amikor nem kap egy minőégi stábot maga mögé, se Deadpoolnál, se a Zöld lámpásnál. 2011-ben tehát a DC Comics filmes univerzumépítése fényévekre volt még attól az állapottól, amit elvárnánk. Hal Jordan kevés volt a sikerhez. A WB-nek Supermanig kellett várnia.

A Zöld Lámpás Alakult tagjainak az a feladata, hogy megőrizzék a világűr békéjét. Különleges gyűrűt viselnek, mely különleges képességeket biztosít számukra. Az univerzumban azonban egy veszedelmes gonosz bukkan fel, aki veszélyt jelent a létező összes élőlényre. Hal Jordan, a Földön élő pilóta egy szempillantás alatt olyan helyzetbe kerül, amiből csak kétféle módon lehet kikerülni. Hőssé válik, vagy meghal…

Mindig izgatottan várom a legújabb DC Comics adaptációkat, hiszen a kedvenc képregénykiadómról van szó. Így pláne rossz érzés, amikor a végeredményt látva olyan jelzőkkel kell illetnem a filmet, hogy rossz, gyenge, felületes és semmilyen. Martin Campbell, a James Bond filmek nagyágyúja, a 2011-es évben megválthatta volna a világot, de oly annyira mellényúlt, hogy a 200 milliós költségvetéssel együtt valahol a Mariana-árok mélyén kötött ki. Ekkora bukásra még talán a legpesszimistább ember se számított a stúdiónál, hiszen ha megnézzük az alapanyagot, akkor majdhogynem minden rendben volt.

Tény, Batman és Superman árnyékában nehéz megélni. A Watchmen is csak egy kisebb rétegnek lett kultfilm, míg a többi DC hős el sem jutott az említésre méltó szintre az elmúlt 2-3 évtizedben. Hal Jordan viszont ott kopogtatott az ajtón, hogy betérjen a szűk elitbe és Őrá is emlékezzenek a filmszeretők. Azonban hiába a sok pénz, hiába a jó rendező, hiába Ryan Reynolds vagy Mark Strong, a filmben csak elenyésző mennyiségű pozitívumot tudunk kiemelni. Nézzük is gyorsan, hogy miről lehet beszélni…

A látvány király, de tényleg. A CGI a film minőségéhez képest kiugróan jóra sikeredett. A főszerepben lévő Reynolds is passzolt a karakterhez, de hála a jól sikerült forgatókönyvnek, nem tudott mit kezdeni a karakterrel. Mark Strong szintén. Sinestro bőrében lubickolt, mintha rá írták volna, legalábbis kinézetileg. De mindez kevés volt a sikerhez. A történet gyenge és felületes. Semmi súlya nem volt a történéseknek. A dialógusok meg rettentően sablonosak és erőltetettek voltak. A szerelmi szál és Peter Sarsgaard motivációja is röhejes, mintha valami szappanoperába csöppentünk volna bele. Hihetetlen, hogy milyen silány munkát végzett a stáb. Nem elég, hogy a főhős bemutatása, kiképzése alig volt észrevehető a filmben, még a főgonoszt, Parallax-ot is olyan bénán tálalták, hogy nem tudtuk komolyan venni. Az egyik percben még porig alázza a világot, a másikban már a kezdő Hal Jordan simán legyőzni. De a miértjét nem tudjuk, csak azt, hogy Jordan király.

A Zöld Lámpásból tehát így lett egy felejthető szuperhős-mozi, ami tényleg csak arra volt jó, hogy a Warner rákényszerüljön arra, hogy remake-elje az egész Lámpás storyt. Kár érte, mert akár már ezzel elindíthatták volna a saját filmes univerzumukat, amit most gőzerővel próbálnak felépíteni. A jövőben tehát remélhetőleg egy új Hal Jordant fogunk majd látni (ha egyáltalán az Ő lámpása lesz ott az Igazság Ligájában), aki az a Jensen Ackles lesz, aki az én titkos favoritom a szerepre. De addig is felejtsük el ezt a filmet. 5/10

A Mass Effect trilógia sikere megkérdőjelezhetetlen. Bár az utolsó részt rengeteg kritika érte, főleg a befejezést(eket) illetően és főleg a játékosok részéről, de ettől még nyugodtan kijelenthető, hogy ez a sci-fi széria bizony belefér a mesteri és zseniális jelzők táborába. Jómagam szintén imádom és a kedvenceim közé tartozik, és ha már hamarosan érkezik az új rész, gondoltam kifejtem, hogy miért is a 2. rész a kedvencem.

Egy mindenkiért, mindenki Shepardért 

Shepardot félistenként tisztelik, hiszen legyőzte Sarent, megmentette a tanácsot, ráadásul barátnője is van. Kell ennél több? Ám ahogy a záró képsorokban elhangzott, a Pusztító akit legyalultunk csak egy előőrs volt, és az igazi gonosz még nem mutatta meg az arcát. Milyen igaz volt. A játék kezdő képsoraiban láthatjuk, ahogy a Begyűjtők névre keresztelt lények eltiporják a szeretett Normandyt, majd vele együtt Shepard parancsnokot...az emberiség elveszett...vége mindennek...stáblista. Kérem az összegyűlteket, hogy álljanak fel, és emlékezz...na, de szó sincs ilyesmiről. Ha az utolsó küldetésről lenne szó, még csak-csak megbékélne vele az ember, és türelmetlenül várná a harmadik részt, de még csak nem olyan rég raktuk be a DVD-t a lejátszóba. Törölgessük hát le a könnycseppeket a klaviatúráról, ugyan is mindenféle orvosi robotok kezdenek el ügyködni Shepard parancsnok holttestén. A Cerberus nevezetű vállalat, akik nem éppen a „tipikus jófiúk” státusszal rendelkeznek, feltámasztják parancsnokunkat, mégpedig egy Battlestar Galactica féle robot emberkévé, akinek vannak érzelmei, gondolatai, vágyai sőt, mindenre emlékszik, ami vele történt. Emlékszik Saren megható szavakkal egybekötött öngyilkosságára, a Pusztító elpusztulására (figyeled a szójátékot, hehe…lol) valamint az Ashleyvel eltöltött romantikus éjszakára...vagy az Liarával volt? Döntse el mindenki maga.