A Szovjetúnió bölcs vezetője és a film készítői is úgy gondolták, hogy győzedelmes ellentámadást, mely Sztálingrád városának felszabadítását eredményezi, a második részben tárják a közönség elé. Szerencsénkre az első részben már lefutották a kötelező SZTÁLIN AZ ISTEN köröket, és így jobban tudtak koncentrálni a Vörös hadsereg bekerítő hadműveletére. 

Ismét a töri könyvel nyitunk (A Nagy Honvédő Háború II. kötet) amelyet igen, ismét Sztálin atyánk képe díszít a második oldalon. Októberben vesszük fel az események menetét, persze, Sztálin dácsájában, nehogy már a harcokat mutassák. A front helyzete egyre baljósabb, a németek folyamatosan küldik az erősítést, már a traktorgyárat is elfoglalták, és folyamatosan nyomulnak a Volga felé. De ekkor már a Generalisszimusznak ott van a fejében az átkaroló terv ötlete, melyet bőszen el is magyaráz szárnysegédjének egy térkép felett. Majd kiadja az utasítást a sztálingrádi ellenállóknak: itt nem lesz hátrálás, a Volgát nem érhetik el a gaz fritzek! Ez amúgy a valóságban sokkal keményebben adták tudtára a közkatonáknak (aki visszavonult, arra rálőttek egy sorozatot).

 De sajnos nyílt csataábrázolást még most sem láthatunk, csak makett repülők bombázását. Amúgy, ahogy halad a film egyre több a makett tank/harckocsi/repülőgép, ami azért annyira nem zavaró, de tekintve az első rész igazi gépjármű felhozatalát, igen kiábrándító.

Ezek után jön a film abszolút mélypontja, ami nem más, mint a sztálingrádi parancsnokság Sztálin „ne adjátok fel a Volgát” szövegére való felesküdés. Ez a jelenet annyira csöpög a giccstől, hogy bármelyik Roland Emmerich filmnek a dicséretére válna. Ezután már azt várná az ember, hogy most már megindul az ellentámadás, de nem. Még végig kell szenvedni egy hosszú rádiós beszédet a végső győzelemről, amit a moszkvai néphez intéznek, akik a Vörös téren álldogálnak. Unalom a köbön! Eme a lelki felkészítés után vár minket a második rész alighanem legcoolabb mondata. Csak a Vörös téri harangzúgás hallatszik, majd Sztálin felveszi a telefonkagylót, és csak annyit szól bele:  „Indítsák meg.”

Ezután megindul, a várva várt ellentámadás. De még, hogy! Vagy százharminc ágyú egyszerre kezdi el bombázni a német állásokat, majd tankok százai és emberek ezrei, kezdik el Sztálingrád bekerítését. A trükkalkotók, és a film vágója remek munkát végeztek, ez az előrenyomulásnak nemcsak, hogy remek a tempója és látványos, de végig izgalmas tud maradni. Ezt úgy érték el, hogy végre valahára nem Sztálin térképszobájából közvetítik, hogy mi történik, hanem Paulust figyelhetjük meg, miként próbál úrrá lenni a túlerőn, és az egyre kacifántosabb helyzeten. Közben a szovjet központot mutatják, ahogy ugyanezt meg próbálják megakadályozni. Persze a hadtestek monoton ide-oda parancsolgatása is folytonosan megy, de legalább nem Sztálintól halljuk ezeket, szerencsére most ő csak a kispadról megfigyeli az eseményeknek.

 A nagy ellentámadás a film legjobb része, de nem mehetünk el a negatívumai mellet sem. Mivel azt egyáltalán nem magyarázzák, meg, hogy kerültek a szovjetek ekkora fölénybe. Az első részben még ott hagytuk abba, hogy épphogy megbírták védeni a várost, itt meg egyszerre csak akkora bekerítő hadművelet tudnak rittyenteni, hogy a németek köpni-nyelni nem tudnak. Ez alapvetően az összes propaganda film rákfenéje, hiszen úgy kell bemutatni az ellenséget, hogy mennyire veszélyes, de közben simán le lehet őket győzni (például, lehet, hogy csak én figyeltem meg, de itt minden harmadik német katona szemüveges, míg oroszok között egy sem az, vagyis hiába erős a német haderő, ha a fele rövidlátó). Ezt alapvetően úgy szokás kikerülni, hogy egy vesztes csatáról készítenek egy „micsoda hősök voltak, de mégis elbuktak az árulás/túlerővel szemben” filmet, persze ezt itt most nem játszhatták meg.

Ám a történet halad tovább, a németek egyre elszántabb kitörési kísérletivel, és a román haderő megfutamodásával. Hitler pedig kiadja a végső parancsot: meghalni vagy meghalni, megadásról szó sem lehet. A szovjetek, persze Sztálin hatására, mert ő nagyon szívén viseli az ilyesmit, megadásra szólítják fel a németeknek, cserébe ennivalót, és orvosi ellátás kapnak a -40 fokos januári hidegben. Erre Hitler Paulust kinevezi vezértábornaggyá, vagyis virágnyelven felszólítja az öngyilkosságra. Két nappal később megindul a végső támadás, aminek hatására még Sztálin is kijelenti, hogy a sztálingrádi hadsereg hősökből áll. 1942. január 30-ra pedig (spoiler) a németek véglegesen feladják a harcot. Ezek után a film végén -az elkerülhetetlen Szovjet himnuszra- mindenkit megdicsérnek, hogy milyen hős volt és bátor, persze a szegény civil áldozatokról egy büdös szó nem esik, mert ők hivatalosan ugyebár ott se voltak.

  Ezen az igen könnyfakasztó jelenet után, pedig Sztálin a térképen nagyítójával már Berlint pásztázza, ezzel nyitva hagyva a film végét egy esetleges folytatásra.

[Ami el is készült Berlin eleste (1950) címen, szintén két részben, de az még ennél is bárgyúbb (és nincsenek benne ennyire fasza csata jelenetek) és még jobban kiemeli, hogy Sztálin mennyire szuper ember volt.]

A második rész külön vizsgáljuk arra kell rájönnünk rosszul osztották el az arányokat, itt több az akció és kevesebb a propaganda, míg az első epizódban többet töltöttünk Sztálin térképszobájában, mint a fronton. Pedig elvileg erről kellett volna szólnia a két filmnek. Második rész: 7/10

Ha két részt egyben megnézzük, mint ahogy én tettem, akkor: 6/10

A háború után négy évvel a szovjet filmipar elérkezettnek látta az időt, hogy előhozakodjon a Sztálingrádban lezajlott 199 napig tartó csata „hiteles” filmváltozatával. Kapaszkodjon meg mindenki, ez a film egy évre elegendő sztálinista propagandaanyagot tartalmaz!

A film úgy kezdődik, mint minden 50-es évekbeli Disney mese: szimfonikus zenére kinyitnak egy nagy mesekönyvet (A Nagy Honvédő Háború Krónikája I. kötet), majd a második oldalon megismerkedünk történetünk főszereplőjének arcképével, Sztálinnal. Ez a kezdet gyönyörűen megágyaz a film további történéseinek, egyik oldalról a harcok montázsa, másik oldalon meg Sztálin, aki bőszen magyarázza a történéseket egy térkép fölött , szárnysegédjének.

Ezen a ponton elérkeztünk a film legnagyobb hibájához: Sztálinnak NEM LEHET ellent mondani. Bármi történik a Generalisszimusz csak okoskodik egy hosszat az ellenség hibáiról, a harcászati kiskódexről, vagy csak tankokat tervezget szabadidejében. Ráadásul kvázi ő az abszolút főszereplő, mert a film nagyjából a Patyomkin páncélos lebutított montázstechnikájával mesél a harcokról. Vagyis, senkit nem emel ki, a szovjet és a német haderő egy nagy massza, ami a kép egyik oldaláról a másikba rohangál nagyokat puffogtatva.

 De ne rohanjunk annyira előre! Hiszen a németek még csak most érték el a város határait. Sztálin bár látszik rajta kétszer is meggondolta a dolgot, meghívja magához Churchillt, és megpróbálja rávenni, nyissák meg végre a második frontot. Persze az angol miniszterelnök lehűti a kedélyeket, mivel csak Afrikában szállnak partra az amerikaiakkal. Sztálin erre meg jól rávágja, hogy Churchill miatt fog annyi ember meghalni a keleti fronton (na, így próbáljon segíteni az ember a szovjeteknek). Ezek után kicsit kitekintünk Amerikába ahol maga az elnök, Franklin D. Roosevelt kezdi el dicsérni a Generalisszimusz nagyságát (wtf?). Majd belebámul a kamerába és kijelenti: „Aki köztünk és Oroszország között ellentétet szít, nagy csapást jelent a világra.”

Hallottad, Churchill!?

A németek elérik Sztálingrádot, és a 4. légi erejükkel sűrűn bombázzák, majd bevonulnának, de említenem sem kell, Sztálin kitalálja, hogy északról támadják meg a német páncélosokat. Erre Hitler, Paulust a német haderő vezetőjét, arra utasítja, hogy támadjon MINDEN erejével (mintha nem ezt csinálta volna eddig is). Szerencsétlen Paulus egyébként a filmben az egyetlen olyan szereplő, akivel valamilyen szinten együtt tudunk érezni, hiszen ő csak a dolgát próbálja végezni, de látja, hogy az idióta Hitler parancsai teljesíthetetlenek. Többször is kifejti, hogy a Vörös hadsereg mennyire nem adja magát könnyen, és milyen jól harcolnak, neki meg milyen nehéz dolga van. Ennek talán az az oka, hogy a (spoiler!) sztálingrádi kapituláció után mindenben kiszolgálta a szövetségeseket, szóval ő „jó fiú” lett, mármint szovjet szemszögből.

A bombázások alatt, a síró kisfiúk és halott kislányukat tartó anyukák látványán szörnyülködhetünk, amit egy snitten később már egy propaganda plakáton is látunk.Itt kapunk egy új nézőpontot is, a helyi parancsnokság irodáját, hogy ne már csak Sztálin moszkvai dácsájában kommentálhassák az eseményeket. Majd végre megérkezünk arra a pontra, a 47-dik percre, amikor végre megkapjuk a több mint félórányi akciómontázst. Itt a szovjet filmipar megmutatta, hogy mit is tud. De komolyan, több robbanást láthatunk egyszerre, mint egy átlag Michael Bay filmben! Tankok, bombázók, felrobbanó házak, géppuskázó katonák és ez mind egyszerre! Mintha egy 10 éves kisgyerek játék katonáival játszana, és vászonra vitték volna. Majd kisebb epizódokat látunk, a harcokból kiragadva, mint Pavlov házában történt vérengzés (a németek két álló hónapig ostromolták a házat, de nem sikerült bevenniük, annak ellenére, hogy a végén már csak négy katona védte), vagy a Dzerzsinszkij traktorgyárért folytatott harcok, amelyet 13 katona védett mindhalálig (legalábbis a szinkron szerint), majd egy felirat közli, hogy csak ketten voltak igazából. Fura…

 Érdekes, hogy a film elején narrátor Bárdy György olvassa fel ezeket az infókat – igen durva, de a szinkron is 1949-es, akkoriban ennek a filmek a magyarosítása konkrétan presztízskérdéssé vált, és szinte minden színész aki szinkronizált már filmben részt vett benne -de ahogy telik az idő, a narrátor szerepét szépen átveszik a német feliratok (mivel a németek újították fel a filmet, kíváncsi vagyok az NDK-ban, hányszor vetítették le). Annyira, hogy a második részben már nincs is narrátor!

 Majd, hogy kipihenjünk a sok harci fáradalmat, az utolsó 20 percében Sztálin egy „átlagos” estéjét követhetjük végig. Igen, húsz percig Sztálin okoskodását kell nézni, de ne aggódjon senki ez a film végi „óda” a Generalisszimusz nagyságához már-már a csupasz-pisztolyi magasságokat verdesi! Komolyan ez a sztálini diktatúra után 50 évvel annyira bárgyún és röhejesen hat, hogy ember a talpán, aki nem kacag fel, amikor Sztálin régi haver/harcostárs/valaki-aki-régről-ismeri-de-még-nem-került-gulágra-ember megkérdezi nagy komolyan: „Sztálin mikor hozod már el a végső győzelmet?” Majd Sztálin nagy komolyan megpödöri bajszát, és hosszan felolvas Tolsztoj Háború és békéjéből, amit régi harcostársa úgy figyel, mint aki most hallgat először esti mesét életében. Az abszurditás már csak azzal lehetett volna fokozni, ha a Szovjetúnió Generalisszimusza lemenne a konyhába és főzne kettejüknek a rezsón egy kis esti kakaót.

 De ezt sajnos nem játszották meg, de végignézhetjük, ahogy Sztálingrádnál az egyik katona rákezd egy érzéki opera dallamra, amit Sztálin már Moszkvában hallgat. Majd a fim legeslegvégén, összehívja a vezérkart, és kihirdeti, hogy a következő részben megsemmisíti a német haderőt. Hát igen, erről szól majd a folytatás, így én is zárom az első részhez kötődő soraimat.

Ha az első részt külön vesszük a második résztől akkor, egy "Sztálin nyerte meg a háborút" propaganda filmet kapunk, egy muzeális értékű magyar szinkronnal, kisebb nagyobb akció morzsákkal. 6/10

Ben (Will Smith) telefonál. Egy öngyilkosságot jelent be. Hozzáteszi, hogy az áldozat éppen önmaga.

Will Smith ambíciói – melyeknek nem titkolt tételmondata volt a „világ legnagyobb filmcsillagává válni” kezdetű –, a 2000-es évek elején jóval nemesebb célokat szolgáltak, mint manapság, amikor mindez kimerül egy eléggé kifogásolható családpolitikában. Az e tájt alkotott, relatíve jól sikerült, nem enyhén népszerű popcornmozik munkálataiban néhol már producerként is tevékenykedett, javarészt pedig ennek a fajta sztárhitelességének köszönhetően sikerülhetett 2006-ban amerikai karriert pakolnia a friss Sundance-felfedezett Gabriele Muccino alá is. Az olasz rendezővel és egy majdhogynem állandó stábbal való kéttételes kollaboráció (A boldogság nyomában, Hét élet) eredményezte filmográfiájának talán legkomolyabban vehető (és szinte egyedüli) drámáit. Vagy csupán néhány órányi masszív hatásvadászatról lenne szó?

Szóval Ben telefonál. Továbbá a végtelenségig lehord egy vak telemarketingest (Woody Harrelson), mint adóügynök, ráakaszkodik egy szívbeteg üdvözlőkártya-gyárosra (Rosario Dawson), és még mielőtt megbizonyosodnánk róla, hogy ő lenne az évszázad tahója, rögtön vezekel, beteg hölgyeket mosdat és kiszolgáltatott családanyákon segít, pedig még saját öccsét is igyekszik messziről kerülni. És még sorolhatnám mennyire zavaros az események nagy része. Nem, ez nem Muccino rendezői inkompetenciája, filmjét nagy sansszal az első képkockától az utolsóig ilyen kuszának képzelte el. Aki az efféle narratívában kevésbé jártas, még a történet linearitását is simán megkérdőjelezheti – még ha közel sem ennyire zűrös a helyzet.

Még semmiféle mélységekbe nem bocsátkoztam, de rögvest elő kell hozakodnom a zárással, vagyis annak hozzáállásával. Gondolom nem egyedül erősítem azok klubját, akik utálják, ha egy befejezés nem hangolja össze kellőképpen a homályos információkat. Szörnyen profinak és magabiztosnak kell lenni ahhoz, hogy egy lezárás tartalmazza egy kétórás történet fő tartalmát, ami értelmet ad a megtörtént eseményeknek (jövök is egy gamer példával: Bioshock Infinite). Ezen a szinten a Hét élet elég necces vállalkozás: az első kérdés, ami felmerült bennem, egyáltalán nem a konklúzióval vagy annak etikusságával volt kapcsolatos, hanem inkább a felépítéssel, és ez utóbbi az, ami megkérdőjelezheti és egyben egy instabil kártyavárrá formálhatja a csavart. Ne értsetek félre, nem az, hogy ésszerűtlenül alakulna minden, de vajon tényleg úgy kerül pont a film végére, ahogy kellene, vagy csak egy trehányul összetákolt megoldásról lenne szó? A válasz sajnos nem egyértelmű.

Azonban ugorjunk vissza a kérdésre: hatásvadászat? Igen, és talán furcsán hangzik, de legfőképp ennek köszönhetően áll össze az a bizonyos kártyavár. Még ha emiatt nem is fut azon a magas minőségi szinten, mint amit fentebb elvártam volna, de ettől még egy roppantmód kivételes érzelmi töltettel bír, ez pedig a sztorival szemben fényévekkel igényesebben lett kidolgozva. Rosario Dawson és Will Smith romantikája messze több figyelést és törődést kapott az átlagnál. Habár a hajtóerő nem épp a legerotikusabb (vagy a kamatmentes haladék annak számít?), a maga dramatizáltságában véletlenül sem elkapkodott, minden emóció a helyén. Pont úgy, ahogy a főszereplő belső vívódása is: Will Smith egyértelmű érdeklődést tanúsított a sztori iránt (elmondása szerint színészként átélni a valós emberi traumákból való kikecmergést ugyan izgalmas, mégis embert próbáló feladat), bizonyított, és egy hatásos alakítást hozott eme drámai vonalon, még ha a koronát nem is ő, hanem Rosario Dawson csente el.

Aki nem szereti, ha eltitkolnak előle valamit, de még inkább allergiás a fejvakarós – mégsem komplex – végeredményekre, az úgysem lesz fogékony a Hét élet miliőjére sem, de már mondtam: „valahol megértem”. Viszont azt is megmondtam, hogy „de csak valahol”.  Van úgy, hogy nem érdemes mérnöki pontosságot keresni a szálak összefonottságában, hanem elég csak kiszolgáltatottként a misztikum elé lépni és engedni magunkat beszippantani általa. Olykor ez is beválhat. 7/10

Fiatalon (na, nem mintha most annyira idős lennék) nagyon szerettem a Men in Black 2. részét is, de ahogy az előző posztban írtam, az idő változtatott egy két dolgon, és sajnos már nem tudok olyan jó szemmel nézni arra a filmre, mint korábban. Sokáig, bő 2 évig halogattam is a trilógia záró darabját, ugyanis bármennyire szeretem ezt a szériát, valamiért nem vitt rá a lélek, hogy megnézzen a végső epizódot. Pedig ha tudtam volna azt, hogy Barry Sonnenfeld ismét mutatott valamit abból, amit a 90-es években villantott, akkor akár még a moziban is meglestem volna.

J és K már régóta dolgoznak egymás mellett, de bármennyire is jó társak, a szörnyeket jobban ismerik, mint egymást. K élete veszélybe kerül, ezáltal a Föld sorsa is megpecsételődik. J magára marad, ráadásul még időt is kell utazni, mert a probléma nem ismer határokat…

Will Smith és Tommy L…Josh Brolin remek párost alkottak. Nem is gondoltam volna, hogy Brolin ennyire pozitívan fog meglepni K szerepében, mert hát Tommy Lee Jones, azért mégis csak Tommy Lee Jones. Mindenesetre, ez a pozitív csalódás, csak egy volt a sok közül. A film, végre ismét megmutatta azt, hogy miért is szeretjük annyian a MiB első részét. Voltak poénok – bár az elején kicsit megijedtem – és végre nem csak üres beszédeket hallhattunk a színészektől. A filmet sikerült úgy látványosra készíteni, hogy a kisebb kacatok és trükkök mellett még a főgonoszra is maradjon energia. Ugyanis Boris nem elég, hogy remekül nézett ki, még a státuszához méltóan félelmetes is volt. De ez még mindig nem minden, ugyanis a MiB3-ban végre ismételten egy remek történetbe csöppenhettünk bele. Bár tény, hogy itt-ott kissé szájbarágósra, és a film vége rettentően hatásvadászra sikeredett az egész, de mégsem lehetett rá haragudni. Szórakoztató volt mindaz, amit Will Smith művel az időben.

Szóval újfent adott volt minden ahhoz, hogy a Sötét zsaruk küldetése ne egy kudarcba fulladó harc legyen, hanem egy élvezhető macska-egér párbaj a jó és a rossz között. Persze mindezt viccesen és sci-fi köntösben tálalva. A végeredmény tehát fogyasztásra alkalmas. 7/10

Barry Sonnenfeld nem találta a helyes utat. A 2002-es Men in Black folytatás minden volt csak jó nem. Egy őrült ámokfutás, ami majdhogynem szégyent hozott a mesterien kivitelezett első részre. Érthetetlen, hogy 5 év alatt hogy tudott ekkorát változni a világ. Se Will Smith, se Tommy Lee Jones nem voltak viccesek, de még a kukacok sem.

J egy sima ügyön dolgozik. Egy földönkívüli megölt egy másikat. Megesik… Ám a nyomozás során egy nem várt fordult következik be az ügyben. Kiderül, hogy az egész bolygó veszélybe kerül, ugyanis Sereena visszatért a Földre, hogy megszerezze a fényt, amit már évtizedekkel ezelőtt is meg akart szerezni. J kénytelen új társ után nézni, mert egyedül nem képes megfékezni a gonoszt. Az öreg K-t ideje deneutralizálni…

Az idő mindent megszépít. Szokták mondani. És ez igaz is, ugyanis a MiB 2 régen nem tűnt annyira gyengének, mint a mostani újrázás után. Most szembesültem azzal a kisiklott projekttel, amit Barry Sonnenfeld felügyelt, mi több dirigált. Teljese mértékben úgy tűnt, mint akinek elfogyott a varázsitala, ami korábban azzal ruházta fel Őt, hogy nem tud hibázni, ha filmet forgat. Most viszont semmi nem úgy alakult, ahogy azt eltervezte. Egyrészt elveszett a látványban. Próbált a folytatásban minden kis apróságot CGI segítségével megoldani. Megpróbálta lenyűgözni a nézőközönséget. Tény, voltak jópofa öleteti, de összességében az jött le, hogy az összes energiáját erre fordította a segítőivel egyetemben. Ezáltal oda jutott az egész film, hogy se a történet nem akart igazán működni, hála a behozott drámai, szerelmi szálaknak, illetve az első részben csúcsra járatott poénokat sem sikerült megismételnie. Bár ez utóbbi Robert Gordon-nak köszönhető, aki Ed Solomon-t váltotta az írói munkakörben.

A katyvasz végül azt eredményezte, hogy a MiB 2-ből egy erőltetett, alig-alig élvezhető akció, sci-fi, vígjáték lett, amiben egyedül talán Frank volt értékelhető (Na, jó. Meg Danny Elfman zenéje). De, egy kutya nem tud minden hibát befoltozni, így a csalódottság elkerülhetetlen volt. Ez már csak azért is kár, mert Will Smith és Tommy Lee Jones párosa egy olyan univerzumot teremtett meg, amit nem szabadna csak úgy lehúzni a wc-n.

Így tehát hiába az 50 millióval nagyobb büdzsé (összesen 140 millió) a film kritikailag megbukott, ez pedig arra ösztönözte a stúdiót, hogy minimum 10 évre jegelje a franchise-t, mert egy gyors 3. rész nem sok jót ígérne nekik. 5/10

Akármennyire is hálás feladat buddy-cop filmeket készíteni, a változatosság nem árt. Barry Sonnenfeld az 1997-es esztendőben a változatosság elkötelezett híve volt, ugyanis a laza és a karót nyelt zsarut nem szimplán csak egy ismert amerikai nagyvárosba rakta ki, hogy felgöngyölítsenek néhány sablonos ügyet, hanem belehelyezte őket egy roppant élvezetes sci-fi történetbe, ami garancia volt a sikerre. A Men in Black kultfilm lett végül.

J és K különleges ügynökök. Azonban nem a CIA-nak vagy az FBI-nak dolgoznak, hanem egy titkos társaságnak, akiknek az a feladatuk, hogy figyelemmel kövesség a bolygón lévő idegenek tevékenységeit. Egy veszélyes intergalaktikus terrorista azonban óriási veszéllyel fenyegeti a Földet, így a Sötét zsaruk kénytelenek fegyverhez nyúlni…

„Ezentúl csak a szervezet által jóváhagyott speciális öltözéket viseli. Elfogadja az identitást, amit tőlünk kap. Ott eszik, ahol mondjuk. Ott lakik, ahol mondjuk. Mostantól nem rendelkezik semmiféle azonosító jeggyel, nincs semmilyen jellegzetessége. Egész megjelenését úgy alakítjuk, hogy senkiben ne hagyjon maradandó emléket. Maga mostantól egy kísértet, egy múló tünemény, amit mindenki hamar elfelejt. Maga nem létezik, és meg sem született. A neve a névtelenség, anyanyelve a némaság. Mostantól nem tagja a társadalomnak. Maga a rendszeren kívül, és fölött áll. Túllépett rajta. Mi vagyunk az alany nélküli mondat. Mi vagyunk a Sötét Zsaruk!’

Természetesen meg kell hagyni, hogy Sonnenfeld nem egy B-kategóriás rendező, így azért valamilyen szinten könnyebben ráérzett a sikerre vezető útra, amit korábban már be is járt az Addams Family vagy a Szóljatok a köpcösnek filmekkel. A Men in Black esetében igazság szerint nem hozott be filmtörténeti újításokat, egyszerűen csak fogta a buddy-cop feelinget, a szokásos akció-vígjáték sablonokat, és a veterán – újonc karakterek kapcsolatát és belehelyezte egy új környezetbe, amit előtte még nem igen láttunk. Nem nagy újításokkal operált, egyszerűen csak érezte, hogy ha egy kicsit csavar a bejáratott dolgokon, akkor egy jópofa film születhet meg.

Ehhez természetesen kellett egy minőségi forgatókönyv is, amit nagy szerencsénkre itt meg is kaptunk. Ez különösen fontos volt a film szempontjából, hiszem alig több mint másfél órás az egész mű, így nem lehetett hibázni, nem engedhette meg magának az író, hogy üresjáratokat írjon bele a történetbe, mert akkor az egész film lendülete elveszik. Miután egy (részben) vígjátékról beszélünk, így fontos szerepet játszottak a poénok. Will Smith és Tommy Lee Jones karakteréből adódóan nem volt különösebb gond a poénokkal. Sokszor elég volt csak rájuk nézni és már dőltünk is a nevetéstől. Gondoljunk csak a Zajos tücsökre. Vagy inkább Tücsök pöcsre? Will Smithnek oly mindegy… Az egész Men in Black világban ott voltak a poénok, úgyhogy panaszkodni nem volt okunk! Vincent D’Onofrio például egyszerre volt vicces, félelmetes és undorító. Érdekes recept ugyan, de működött.

A film összességében tehát méltó arra, hogy a 90-es évek legjobbjai között emlegessük. Egy remek koncepció alapján forgatott film, ami minden téren helytállt. Barry Sonnenfeld pedig újra bizonyított, és újfent egy többszörnézős mozit hozott létre. 8,5/10

Már 10 éve annak, hogy az Én, a robot a mozikba került. Alex Proyas bár nem alkotott olyan egyedi filmet, mint tette azt korábban a Hollóval vagy a Dark City-vel, de kétségkívül a XXI. század egyik legjobb sci-fi filmje lett az Én, a robot, amely nem csak, hogy könnyen fogyasztható, de még tartalommal is bír. Will Smith pedig most se nem rosszfiú, se nem legenda, sőt még csak bunkónak sem nevezném, hanem inkább egy előítéletekkel telített zsarunak, aki előtt óriási feladat tornyosul. Sonny pedig az egyik legjobb robot, aki valaha is filmvászonra került.

Del Spooner, a chicagói rendőrség nyomozója a U.S. Robotics egyik munkatársának halálának körülményeit vizsgálja. Véleménye szerint nem öngyilkosság volt, hanem robottámadás. Mindenki kiröhögi, de amikor már egyre több jel mutat arra, hogy Spooner mégsem bolond, akkor ellepi a káosz a várost…

Lehetséges, hogy most sok ellenséget szerzek majd ezzel a kijelentéssel, de amikor filmet nézek, akkor magasról teszek arra, hogy milyen neves író könyvéből készült az adott alkotás. Az Én, a robot történetesen a XX. század leghíresebb sci-fi írójának Isaac Asimovnak az agyszüleménye, és mivel 99,9%-ban rosszabbul jön ki a filmes verzió a könyvvel való összehasonlításból, így feleslegesnek érzem azt, hogy a játékidő alatt végig olyan szempont szerint nézzem a filmet, hogy mégis mit rontottak el, vagy mit változtattak meg benne a könyvhöz képest. Egyrészt magunknak teszünk keresztbe, másrészt pedig egy könyv olvasása közben a saját képzeleteink törnek utat, ellenben egy mozgóképes alkotással. No, tehát az a legfontosabb, hogy a történet hogyan működik a filmvásznon, és a végeredmény mennyire lesz szórakoztató vagy elgondolkodtató.

Alex Proyas alkotása pedig működik, mi több felettébb szórakoztató, hála a jól megírt forgatókönyvnek és a már jól bevált „lazanégervagyokésjóadumám” karakternek, amit Will Smith a kisujjából kirázott. Mondhatni rutinmunka volt ez a számára. Azonban a film legnagyobb erőssége, hogy nem csak a látvány (ami amúgy rendkívül szép volt) és az akciók kerülnek előtérbe, hanem egy kis mögöttes tartalom is, amit itt éppen az ember és robot közötti kapcsolatban, illetve a túlmodernizálásban teljesedik ki. Érdekes gondolatok látnak napvilágot, és ha a filmben nem is mennek bele a kérdések legmélyebb bugyraiba, így is el tudunk gondolkodni azon, amit látunk. Proyas tehát nem elégedett meg azzal, hogy egy könnyen emészthető, csak a látványra épült akciófilmet hozzon létre, hanem megpróbált a lehető legtöbbet kisajtolni az alapanyagból, ami talán lehetett volna jobb is, még több kérdéssel operáló alkotás is, de azért ne legyünk elégedetlenek. (Valószínűleg a stúdió szólt köbe, ugyanis Proyas korábbi filmjei nem 120 millióból készültek, így azért kicsit meg kellett kötni a kezét.)

Az Én, a robot egy kiváló akciómozi sci-fi köntösben, ami egyszerre szól azokhoz, akik kikapcsolódásra vágynak, és azokhoz, akik egy kicsit el szeretnének gondolkodni a jövő nagy gondjain és veszélyein. A gépek ugyanis folyamatosan fejlődnek, és ezzel nem tudunk mit tenni, hiszen mi asszisztálunk hozzá a legjobban. 8,5/10

Will Smith a bunkó! Peter Berg, a tavalyi év egyik meglepetés filmjének, a Túlélőnek a rendezője a 2008-as esztendőben nemet mondott Batmannek, Supermannek és az összes többi szuperhősnek. Úgy gondolta, hogy kell a fenének a jól bejáratott karakter, mert Ő majd készít magának, és a nézőközönségnek egy egyedit, aki nem rest hót részegen feküdni az egyik utcán lévő padon, majd kora reggel jóformán elküldeni a picsába egy tizenévest. Igen… ez az ember a nagy Hancock!

Hancock egy szuperhős, bár nem a megszokott jó megjelenésű, betartok minden szabályt eszmét követi. Segít, ahol tud, de ez nem mindig válik az emberek előnyére. Milliós károkat okoz, ráadásul mindezt részegen teszi. Magasra tud repülni, de Ő maga rendkívül mélyen van. Egyetlen egy kiút létezik számára, mégpedig az a Ray Embrey, aki a PR szakmában tevékenykedik…

Kicsit csalódott vagyok olyankor, amikor egy remek, sőt inkább már zseniális alapkoncepciót nem tudnak úgy tálalni, hogy az ne essen a sablonos forgatókönyvek csapdájába. Adott volt egy olyan szuperhős, aki végre szarik a normákra, nem érdeklik a szabályok és az USA kormánya, ráadásul ha segít az embereken, azt se nagyon szívesen teszi. Hancock végre felmutatta a középsőujját az ismert hősöknek. És ez jó. Mert végre nem a tipikus happy end-es storyt kaptuk az arcunkba. Vagyis de… azt kaptuk, ugyanis az igazi Hancock csak a film elején volt szereplője ennek a filmnek, mert utána minden ment a régi, ismert kerékvágásba.

Kérdezem én, miért? Egyedi, stílusos filmet lehetett volna készíteni Will Smith főszereplésével. Ehelyett csupán annyi lett a különbség a többi hősös filmhez képest, hogy a főszereplő nem S-betűs kék ruhában feszít, nem bújuk vaspáncélba, illetve nem pöröllyel repked a városok felett. Leteszi a piát, megborotválkozik, és jófiú lesz. Köszi Peter Berg, és köszi Jason Bateman!

A csalódottság ellenére a Hancock egy vállalható mozi, még akkor is, ha sokkal nagyobb potenciál volt benne, mint amit végül kihoztak belőle. Poénokkal és fordulatokkal teli történetet kapunk, amivel a film második felére már meg is barátkozunk, hiszen tudjuk, hogy nem fogjuk megkapni azt a Hancock-ot, akit szerettünk volna. Charlize Theron pedig…

Mindenesetre jó látni, hogy azért vannak eredeti ötletek továbbra is Hollywoodban, csak azok a fránya korlátok, amik meggátolják a rendezőt vagy a forgatókönyvírót (bár lehet, hogy Ők is sokszor hibásak…) az alkotásban. Merészebbnek kell lenniük, és fel kell vállalni azt, hogy a mostani film szembemegy a megszokottakkal. Csak így lehet olyat alkotni, amit vastaps kísér. Persze ez sem garancia a sikerre, de azért a próbálkozást már díjazni szokták az emberek. 6/10