Will Smith a legenda! Ő az, aki túlélte az emberiség kihalását, és Ő az, aki képes felvenni a harcot a magánnyal és a sötétben járó szörnyekkel. Francis Lawrence a Constantine filmmel már megmutatta, hogy nem egy elveszett rendező, de a Legenda vagyok című filmjével végleg olyan direktorok közé írta be a nevét, akikre lehet számítani, ha jól szeretnénk szórakozni. Ugyebár ezt támasztja alá a legutóbbi filmje, az Éhezők viadala második része is, ahol újfent nem okozott csalódást.

Robert Neville a Földön az egyetlen emberi túlélő, aki nem esett áldozatául a gyilkos vírusnak. Mára övé egész New York, és talán már nincs is rajta kívül más emberi lény a bolygón. A járvány miatt azonban egy új faj jött létre, így Robertnek nem csak a magánnyal, hanem a szörnyekkel is meg kell küzdeni annak érdekében, hogy tovább folytathassa a kutatásait, illetve, hogy életben tudjon maradni…

Sokak kedvence a legenda vagyok. Ezt valamilyen szinten meg is tudom érteni, hiszen Will Smith a főszereplő, illetve a történet se egy utolsó, Asylum szintű ökörség. Azonban a film nem hibátlan, sőt… a Legenda vagyok egy nagyon jól felvezetett, de a végén egy ligh-os akciómozivá átcsapó blockbuster, aminek legalább annyi hibája van, mint pozitívuma. De, azt nem lehet rá mondani, hogy nem szórakoztató, mert igenis az! Egyrészt a film egy kitűnő karakterdráma, amiben fontos szerepet kap a magány és az elszigeteltség érzés, valamint az emberi félelmek, másodszor pedig Will Smith-re se lehet panasz, ugyanis remekül hozza Robert karakterét. A kutyájával, Sammel a kapcsolata pedig remekül lett tálalva a kamerák előtt. Tehát összességében az első egy órája a filmnek mondhatni hibátlan. Hangulatos, nyomasztó, és érdekes. De végül jött az ámokfutás, és a teljesen felesleges akciózás.

Kezdjük ott, hogy látványügyileg rém gyenge a Legenda vagyok. A CGI pofátlanul szar, és ezt egy 150 milliós filmnél egyszerűen nem tehetik meg a látvánnyal foglalkozó szakemberek. Alapból már azt nem értettem, hogy a sötétben járó emberszerű szörnyeket miért nem sminkelt színészek alakítják? Sokkal „realisztikusabb” lett volna az egész, és még a szemünket sem bántotta volna a kinézetük. Emellett indokolatlannak tartottam a végső népírtást a szupererővel rendelkező szörnyek ellen. (Igen… miért is lett szupererejük azoknak a szürke izéknak?) Lawrence lassan haladó, flashback-ekkel operáló filmje végül nem tudott méltóképpen lezárni egy olyan történetet, ami igenis megérdemelte volna. Arra a kérdésre meg egyszerűen nem tudok válaszolni, hogy az eredeti, vagy az alternatív lezárás a jobb. Valamilyen szinten mind a kettőnél hiányérzetem van.

Szóval a Legenda vagyok a hibái ellenére is egy szórakoztató karakterdráma Will Smith-szel, így érthető, hogy miért lett sokak kedvence, de én úgy gondolom, hogy Francis Lawrence nem végzett kitűnő munkát, mert ez a film sokkal többre volt hivatott. Mondjuk úgy, hogy nagyjából 70%-ot hozott ki az alapanyagból. Így a végső pontszám 7/10-nél nem lehet több, akármennyire is szeretem ezt a filmet.

Eltelt 8 év az első rész sikere óta, és Michael Bay úgy gondolta, hogy el kell készítenie a Bad Boys 2. részét is! A gondolat ugyan jó volt, de a végeredmény jócskán elmaradt az elsőtől, így Bay ismételten belesett abba a hibába, amit a Transformers filmjeinél is tapasztalhattunk, azaz túlpörögte az egészet, és végül nem sikerült hoznia azt a színvonalat, amit az 1995-ös első próbálkozásnál.

Mike és Marcus azon vannak, hogy megakadályozzák az extasy elterjedését a városban. Tapia a könyörtelen drogbáró nem kicsiben szeret gondolkodni, így neki az egész város kell. Nem kímél senkit és semmit, Ő uralkodni akar. A helyzet tovább bonyolódik, amikor kiderül, hogy Marcus húga, Syd is az ügyön dolgozik…

Szeretném leszögezni, hogy én szeretem a Bad Boys filmeket, sőt a folytatást is! De, úgy gondolom, hogy Bay teljesen feleslegesen próbálta játszani az agyát, mert pont azt ölte ki a filmjéből, ami olyan jól működött az első részben. A lazaság, és a poénok. Először is indokolatlanul hosszúra készítette a 2. Bad Boys filmet, ami miatt sok felesleges jelenet tarkította a játékidőt. Másodszor pedig Martin Lawrence karakterét teljesen kiherélte, mert a vicces és jópofa Marcus helyett egy néhol idegesítő, de a többségében rinyáló zsarut kaptunk. Persze, Ő a sokat dumáló néger, de túlzásba estek vele kapcsolatban. Legalábbis szerintem.

Azonban a helyzet mégsem annyira vészes. A hangulat még mindig megvolt, és a vicces beszólások is elhangzottak, de a már említett hosszúság miatt sajnos sok volt az átfedő rész a szórakoztató jelenetek között. Bay túl sokat markolt (+ még egy cameot is bevállalt, bár ez nem volt gond). Természetesen valamilyen szinten meg tudom érteni, mert mégis csak egy folytatásról beszélünk, de amikor valami jól működik, akkor illene odafigyelni arra, hogy ne essünk túlzásokba. A forgatókönyv felesleges drámai részekkel operál a film első felében. Az egyetlen nyerő, és okos húzás Baytől és a stábtól, hogy az utolsó fél órában felpörgették az eseményeket és kibaszták a kukába a felesleges töltelék részeket, és csak arra koncentráltak, hogy az akciók és a páros jól működjön. Ezt meg is oldották, sőt… sikerült téttel is felruházni az eseményeket, így valamilyen szinten már izgulni is tudtunk a történéseken.

Összességében tehát továbbra is élvezetes a Martin Lawrence – Will Smith páros, de Baynek nem sikerült megismételnie azt, amit elért az első filmjével, így némi hiányérzet lengi körül a produkciót. Ám továbbra is várom Bay és a fiúk visszatérését, ugyanis ha igazak a hírek, akkor Jerry Bruckheimer megerősítette, hogy a 3. rész forgatókönyve sínen van, így 2-3 éven belül ismét visszatérhetünk Miami utcáira. 6,5/10

Michael Bay egy jó rendező, sőt egy igazi mágus, DE csak abban az esetben, amikor csak egy ici-picit száll el magától, és nem akarja megváltani teljesen a világot. Volt idő, amikor a neve garancia volt a sikerre, és szórakoztató blockbustereket tett le az asztalra, nem pedig Transformers folytatásokat. Az egyik korai filmje, a Bad Boys a mintapéldánya annak, hogy miért is nem szabad őt semmibe venni, mert bizony Michael Bay, maga a pop-corn zabálás szinonimája.

Mike egy igazi szoknyapecér, míg haverja Marcus egy példás és szerető családapa. Az egyetlen közös dolog bennük, hogy mind a ketten a miami rendőrség legjobb nyomozói. Az egyik megoldott esetükbe azonban egy kis porszem kerül amiatt, hogy ismeretlen tettesek elrabolják a megszerzett kokaint. A két nyomozó minden eddiginél nehezebb felad elé kerül, amit tovább nehezít, hogy a személyiségüket kénytelenek felcserélni…

„Bad boys bad boys
Watcha gonna do,
whatcha gonna do when they come for you”

Az általános iskola alsó tagozatában akkor voltál igazán menő, ha láttad a Bad Boys című filmet. Nélküle semmi tekintélyed nem lehetett, hiszen nem láttad Martin Lawrence és Will Smith fergeteges párosát a filmvásznon. No, de szerencsére az én környezetemben kevés ilyen eset volt, ugyanis mindig beszédtéma volt a két zsaru története, amikor azok éppen feltűntek a televíziók képernyőjén. De, hát miért is lett volna ez másként, amikor itt Bay nem szarozott, hanem elénk rakott egy olyan tökös buddy-cop mozit, amit a pörgős rendezésének hála egy percre sem tudtunk unott arccal nézni.

A film önmagában nem egy csúcskategóriás akciómozi, ugyanis ahhoz nem elég komoly, és nem elég intelligens. Ám Bay-ék nem is erre játszottak. A két főhőst helyezték az előtérbe, és a jól megírt beszólásoknak hála simán, lazán elvitték a hátukon az alkotást. Illetve nem csak a két zsarut érdemes kiemelni, hanem a főnöküket, Joe Pantoliano-t is, aki szintén haláli volt a szerepében. Ez a hármas képes volt arra, hogy elfeledtesse a film apróbb, logikai buktatóit, és egy olyan élménnyel gazdagítson bennünket, ami után nem a rosszkedv fogja meghatározni a napunk hátralevő részét, hanem az öröm.

A Bad Boys – Mire jók a rosszfiúk című film tehát pont arra jó, hogy kikapcsoljon bennünket, szórakozzunk, és élvezzük azt, ahogy a fő páros parádézik a kamerák előtt. Bayre itt nem lehet panasz, így kell kinéznie egy jó popcorn mozinak, amiben az akciók és a beszólások játszanak főszerepet. Méltán vált a 90-es évek egyik klasszikus akciófilmjévé a Bad Boys. 8/10

Lehetséges, hogy én voltam az egyetlen ember a Földön, aki ujjongott, amikor bejelentették, hogy hamarosan egy új Tini nindzsa teknőcök film kerül a mozikba. Ugyanis nagy rajongója vagyok az 1990-es gumiruhás mozifilmnek, így természetes volt, hogy örülni fogok, amikor a XXI. században újra előveszik majd a teknőcöket. A technológia már megvan ahhoz, hogy egy látványos filmet kapjunk, na de milyenek lesznek maguk a főhősök? Ez volt a legnagyobb kérdés, és látva a kinézetüket, igenis félelemmel tölthette el az embert az új projekt.

No, de Bay producerkedése bevált. A film bankot robbantott, holott szerintem nem sok ember várta el ezt ettől a filmtől. A kritikák azonban rendre lehúzták az alkotást (Mint például Iván), így még több kérdés vetődött fel bennem a filmmel kapcsolatban. Vajon tényleg ennyire nulla ez a film? Hol a gyermekkor? Hol vannak a jópofa teknőcök? Aztán eljött az a nap, amikor végre beültem Michaelangelo, Leonardo, Raffaello és Donatello történetére, hogy újra kisgyerek legyek. És megtörtént!

Bár a film elején kissé akadozott a gépezet. Látszott, hogy se Megan Fox, se a film nem találja a helyes utat. Az első TMNT feltűnés nem is durrant akkorát, mint amekkorát kellett volna, sőt… az elején még nem is nagyon akartam hinni a szememnek. Ezek tényleg azok a jópofa zöld nindzsa teknőcök? Neeeem, esélytelen. Majd egy szempillantásra megváltozott minden. Megan Fox nem volt idegesítő riporternő, a teknőcök pedig magukra találtak, ráadásul már a kinézetük sem volt zavaró. Jöttek a poénok, a beszólogatások, a bunyók és a röhögés. Az arcomon végül nem csalódottság, hanem öröm volt látható, és ez az, amit vártam ettől a filmtől, még akkor is, ha tudtam előre, hogy a színvonal nem lesz egetrengető. De hát miért is lenne az? Beszélő nindzsákról van szó, akik ráadásul zöldek és teknőcök.

Egyetlen egy dolgot sajnálok. Vagyis inkább kettőt. A lazaságot még felcsavarhatták volna pár fokkal, de ezt egy felvezető résznek még elnézem. Azonban az már kicsit bántotta a szemem, hogy Zúzó teljesen botrányos volt. Egy svájci bicska kinézetű gyökér, aki csak van, de semmi veszélyt nem jelent az emberekre, még akkor sem, ha a terve azért eléggé nagyszabású volt. Tehát összességében én elégedett voltam a filmmel és jól szórakoztam. Alacsony elvárásokkal, Tini nindzsa fanként bátran nézhető moziról van szó, így a lehúzó kritikák ellenére is csak ajánlani tudom a filmet. 7/10

Ahogy az lenni szokott, egyszer minden franchise eléri a mélypontját. A Tini nindzsa teknőcök esetében ez az 1993-as esztendőben következett be, amikor ismételten egy új stáb kezébe került a széria, és a hozzá nem értésüknek hála egy olyan teknőc filmet kaptunk, ami sem hangulatban, sem pedig a poénokat tekintve nem volt elfogadható. Stuart Gillard rendező minden tőle telhetőt megtett annak érdekébe, hogy bő 20 évre jegelje az élőszereplős teknőc kalandokat.

April O'Neil kacatokat oszt szét a teknőcök között. Az egyik tárgyat viszont nem tudják hová rakni. April nézegeti, majd egy szemvillanás alatt eltűnik, és a helyére egy japán fickó érkezik. A teknőcök értetlenül állnak a dolgok előtt, de végül rájönnek, hogy mire jó az a lámpaszerű izé, és a segítségével megmentik szeretett barátjukat…

1991-ben már részese lehettünk egy minőségbeli romlásnak, de egye-fene, egyszer mindenki tévedhet, és belefér egy botlás. De, amikor azt tapasztalja az ember, hogy a hibák után is fejvesztve rohannak a vesztükbe a rendezők, a forgatókönyvírók, a sminkesek, stb. Akkor bizony feltehetjük azt a kérdést, hogy: Miért?! Alapjáraton nekem semmi bajom nem volt ezekkel a gumiruhákkal, amiket a színészek felhúztak, hogy teknőccé váljanak, de itt próbáltak újítani és nagyot húzni, de valahogy nem jött össze. Eddig sem volt élethű a ruha, de most már annyi műanyag lett az egész, hogy tényleg kínos volt nézni azt, ahogy bohóckodnak a kamerák előtt. Ráadásul mindezt már nem New York koszos és sötét utcáin tették, hanem a feudális Japánban. Tehát sikerült még a teknőcös hangulatot is kiírtan a filmből, aminek a vége tényleg az lett, hogy már semmit nem láthattunk abból, amit az első részben megszerettünk.

Elias Koteas visszahozatalának örültem, de amikor megtudtam, hogy a szerepe (2 is volt) egy rakás semmit nem ér, akkor kicsit csalódott lettem. De tényleg annyira semmit érő lett a szerepe, hogy értelmét nem láttam annak, hogy miért hozták vissza. Bár néha betalált 1-2 poén a filmben, de sajnos összességében semmi nem úgy akart elsülni, ahogy azt megálmodták. Vagy talán Gillard-ék tényleg csak ennyire voltak képesek…

Így kaptuk végül egy olyan alkotást, amiben semmi szerethető dolgot nem fedezhettünk fel, és már tényleg csak a bőrlehúzás volt a cél. Semmi jelét nem láthattuk annak, hogy a stáb alkotni szeretne. Egy nyűg, egy nem kívánt melónak tűnt az egész. 3,5/10

Korábban már írtam az első epizódról (íme), ami számomra, a B színvonal ellenére is hatalmas nagy kedvenc. De a közelgő, új mozifilm hatására, úgy gondoltam, hogy illene elővenni a régi film folytatásait is, amik bár jóval alacsonyabb minőséget képviselnek, mint az 1990-es legelső produkció, de akárhogy is nézzük, mégis csak hozzá tartoznak a Teknőc franchise-hoz, így illik ejteni róluk néhány szót.

New York földalatti csatornarendszerében misztikus dolgok történnek. 4 teknőc óriássá változik, ráadásul beszélnek és pizzát esznek. Egy napon azonban rájönnek, hogy miért is olyanok, amilyenek. Azonban ezzel még nem is lenne gond, de Zúzó visszatér, aki szintén megfejtette a rejtélyt, és minden eddiginél gonoszabb tervvel rukkol elő…

Miután az első epizód óriásit robbantott a pénztáraknál, illett továbbgondolni Michaelangelo, Leonardo, Raffaello és Donatello történetét. Ám, a sikerhez nagyban hozzájáruló Steve Barron rendező, valamint néhány színész is úgy gondolta, hogy elég volt egy részt leforgatni a zöld teknőcökből, így a stafétabot átkerült annak a Michael Pressman kezébe, aki ha csak egy kicsit is meg tudta volna közelíteni Barron munkáját, akkor mi nézők, bizony egy újabb lehengerlő Tini nindzsa teknőcök filmet láthattunk volna a televíziók képernyőjén. A bevételeket elnézve egy sikeres, az IMDB-n lévő pontszámot megpillantva viszont egy kritikailag megbukott filmről kell beszélnünk.

A teknőcök egymás közötti kapcsolata továbbra is jól működött, azonban az őket körülvevő színészek egyáltalán nem erőltették meg magukat, így a legtöbb jelenet egy izzadságszagú erőlködésbe fulladt, mert bár lehetett röhögni az elhintett teknőc poénokon, de az öröm mégsem volt teljes. A Kenot alakító színész nem tudom mit szedhetett a forgatás előtt, de egészen elképesztő volt látni, hogy mennyire túlpörgi a szerepét. Sajnos az első filmben April O’Neil-t megformáló Judith Hoag-ot leváltotta Paige Turco, aki közel sem tudta úgy hozni a karaktert, mint elődje. Casey Jones pedig még csak fel sem tűnt a folytatásban. Kár érte, mert így a teknőcök magukra maradtak.

A folytatás, majd’ dupla büdzséből készült, de a végeredmény mégsem tudott igazán ütősre sikeredni. Se a látvány, se a tempó, se a történet nem tudta megismételni azt, amiért az első részt sokan szerettük. Egy teljesen felesleges, csak az első rész nagyszerű bevételei miatt elkészült filmnek lehettünk szemtanúi, amit bár még mindig meglehet nézni, de felhőtlen szórakozást ne várjunk tőle. 5,5/10

John le Carré-adaptációt legutóbb két és fél éve láthattunk (Tinker Tailor Soldier Spy), hát most érkezett egy újabb, amely nagy valószínűséggel saját kezűleg fogja önmaga fejére helyezni az év kémfilmes koronáját, a konkurencia hiánya miatt. Ne bánkódjunk, a műfaj voltaképpeni 2014-es egyedülijeként is kimagasló Anton Corbijn alkotása, csak a januári Sundance-premier idején még senki se gondolta volna, hogy a szélesebb körű forgalmazás során már egy szomorúbb apropó okán nyer figyelmet.

A címszereplő „most wanted man” körüli hajsza az amerikai és a hamburgi titkos hírszerzés között nem azért volt számomra érdekfeszítő, mert annyira aktuális lett volna a téma, vagy éppen bármiféle újító szándékkal avatott volna be minket le az író – és egyben egykori MI6-titkár – ebbe a világba. Ami viszont igen, azt voltaképp egy szóval tudnám kifejezni: elegancia, mely minden téren felfedezhető volt. Elsősorban a film által felvetett kérdéskör kezelésében: terrorfenyegetettségről mesélni puskaropogtatás nélkül a feszültségkeltés szempontjából mindig kockázatosabb, és itt azért is sülhetett el jól a dolog, mert az új infókról a néző megfelelően ütemezve értesülhet. Igaz, így az izgalmasabb pillanatok is csak úgy érkeznek, ha a sztoriban már előrébb haladtunk, azonban ha jobban belegondolunk, a tetőponti csattanónál már a kellő tudással rendelkezünk minden történeti elemmel kapcsolatban, szóval nem kell tartani attól, hogy indokolatlan csavarokkal kellene szembesülnünk.

Emberek beszélgetnek és mások kihallgatják őket: ha csak ennyi történne – és megjegyzem, távolról sincs így –, még akkor se lenne unalmas. Egyrészt a príma szereplőgárda miatt: Philip Seymour Hoffman a megkérdőjelezhetetlen ász, mint a higgadt, valahol mégis kiábrándult ügynök Hamburgból, de Grigoriy Dobrygin a szorongó üldözött szerepében is okoz némi meglepetést, kinek arcáról még akkor sem tudod leolvasni valódi szándékait, miután néhányat már teljesen egyértelműnek véltél. A másik ok, amiért nem eseménytelen az alkotás, a változatos cselekményben keresendő: mondtam már, hogy a történettől senki sem azért fog hátast dobni, mert akkora novum lenne, hanem mert kifejezetten okos. És mégsem túlkomplikált. Ugyan jó néhány szállal kell számolnia Hoffmannak (a bevándorló szándékai, az amerikaiakkal való érdekellentét, az ügyvéd bekavarása, Williem Dafoe és kétes bankja), amikor ezek közül egy-kettő végül összefut, inkább elégedetten csettintesz, mintsem feleslegesen bonyolultnak tartanád.

Amit mindvégig igyekeztem átadni nektek, az egy elégedett ember üzenete, melynek tárgya egy film, amely az „egyszerű, de nagyszerű” elven volt képes működni egy nem éppen egyszerű témában. Talán kicsit kár, hogy a központi gondolat is ezt a szemléletet képviselte, és nem valami ütős gyomrosban részesültünk ezen a téren, de korábban is hangoztattam már: fő az elegancia.

Egy elegáns búcsú. 8/10

 ...

Utóirat: a február eleji eset tekintetében néhol elég ijesztő tud lenni az a bizonyos alakítás, és még mielőtt teóriagyártásba kezdenék – aminek, mint tudjuk, utólag már nincs értelme -, a lehető legerőteljesebben szeretnék elvonatkoztatni attól, hogy a színész 2012. szeptemberi visszaesésének bárminemű köze lenne az egyébként ugyanebben a hónapban lezajlott forgatáshoz. Még belegondolni is tragikus, hiszen egy élmény volt ismét őt figyelni a vásznon, még ha kicsit fájt is.

Nincs célközönség, nincs kritika. Ha előbbi mégis létezne, segítenétek körülírni?

Most mellőzük a kötelező köröket: ennek a vadiúj rebootnak aztán teljesen mindegy, hogy nézője egyáltalán köszönőviszonyban van-e az alapanyaggal, sőt az is tök lényegtelen, hogy Michael Bay-t producerként vagy rendezőként tartjuk számon, mert hívhatjuk bárminek, a kameraállások és az a tipikus bárgyú felhang úgyis árulkodó. Nem számít ki kivel veszett össze, Megan Fox bármilyen blockbuster-ért hajlandó lesz nyomulni, neki édesmindegy ki fog dirigálni. Szinte semmi nem oszt nem szoroz, történhet bármi, ez a film olyan, mintha nem érdekelné semmi és senki. Ugyanakkor nem vagyok hajlandó ebbe a ténybe csak úgy beletörődni, szóval zongorázzuk csak végig a dolgokat.

Flashback a 90-es évek gyerekeinek? Én nemigen voltam beavatva ebbe a világba, de már az előbb írtam: azon kívül, hogy a nevek passzolnak, és néha feltűnik egy doboz kvadrilliósajtos pizza, amihez hű, az inkább Optimus fővezér teljes autósgarmadája.

Mutassuk meg a piciknek, hogy régen minden jobb volt? Ez esetben én kérek elnézést az év legotrombább poénjaiért, mert ennél a hangvételnél bármelyik négyévest fényévekkel intellektuálisabbnak tartom. Továbbá jelzem, hogy a kínosan 2004-ben ragadt, Gwen Stefani-rajongó hüllők hiába próbálnak cimbizni, alapjaiban véve annyira taplók és ridegek tudnak lenni, hogy inkább emlékeztetnek egy rosszarcú rapbandára (ezt sajnos a film sem rest felvetni), mintsem szerethető hősökre, és pláne nem a kinézetük az, amiért a Petőfi úti óvoda „katicabogár" csoportját (X) azonnali hatállyal befizetném egy mozira.

Igazából téged se foglalkoztat az égvilágon semmi, mindössze túl sok volt a TF4 óta eltelt két hónap? Hajrá, csak tartsd észben, hogy a követhetetlen, mégis üres effektáradat továbbra sem definiálja a „látvány” kifejezést.

Innen kezdve totál érdektelen az ügy: minek lelkesedni bármiért is? Ugyanakkor idegeskedni sem érdemes, hisz’ úgyse szól senkinek, akkor pedig ki tudna értékelni akármit is? Megsúgom, még az se, akinek ez a valami a filmográgiájában fog feltűnni: míg Will Arnettnek megírt karakter nélkül nem is kellett színészkedni, addig ugyanezt Megan Fox még megírt karakterrel sem tudná véghezvinni – kapaszkodj, még egy naiv, légzészavarral küszködő bombázóként sem! Whoopi Goldberg pedig kitűnően reprezentálja az egész film viszonyulását a nézőihez: neki annyira mindegy.

Így hát nincs kritika, pontszám viszont igen. Pontozni mindig kell, történjen bármi. 3/10