32 éve már, hogy napvilágot látott a világ legkedveltebb űrlénye, E.T. Az apró termetű, ám rendkívül barátságos földönkívüli hamar a nézők kedvencévé vált, és elképesztő sikereket ért el az idők során, Steven Spielberg pedig halhatatlanná vált – bár ez többször is előfordult vele – hiszen egy örökéletű filmet hozott létre.

Egy amerikai kisváros melletti erdőben földet ér egy űrhajó. Az űrhajóból fura alacsony termetű lények szállnak ki, hogy felderítsék a terepet, ám amikor megérkeznek az emberek és megzavarják őket, akkor futólépésben hagyják el a Földet. Azonban azzal nem számolnak az idegenek, hogy az egyik társukat otthagyják a bolygón. E.T. ezek után elindul felfedezni a várost, és az ott töltött idő során még barátokra is szert tesz…

Hogy Spielberg miben a legjobb? Hát a történetmesélésben. Az E.T-vel is bebizonyította, hogy nagyon ért ahhoz, hogy miként kell tálalni az adott történetet, és hogy miként szóljon a legkisebbekhez. Az E.T. egy filmvászonra álmodott gyerekmese, sci-fi beütéssel. És pont emiatt lett sikeres a film, mert nem csak a felnőttekhez szól, hanem az összes emberhez, ami által a családi filmek egyik mintapéldánya lett az évek során. Az E.T. nem csak egy sima film, hanem maga Steve Spielberg. Az a Spielberg, aki alkotott, aki élvezte, hogy filmet forgathat, és nem az foglalkoztatta a legjobban, hogy a filmjét vajon 5 vagy 10 Oscarra jelölik. (Az E.T-t amúgy 9 Oscarra jelölték, és 4-et ebből meg is nyert) Kap-e rendezői Oscart avagy sem.

A film amúgy rendkívül giccses, de ez mondhatni Spielberg védjegye, ám ami a legfontosabb, hogy ebben az esetben működik a giccs! Maga E.T. is egy gyermekien naív, szerethető figura, aki mondhatni a jóság megtestesítője. Igazság szerint a filmben szélsőséges esetek vannak ezen a téren, hiszen a jók nagyon jók, a rosszak pedig nagyon rosszak. Köztes állapottal nem is nagyon lehet találkozni. Az E.T. az a film, mely a felnőtteket újra gyerekké változtatja, és mely után úgy tudunk felkelni a fotelből, hogy fülig ér a szánk. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a film megítélése nem mindig pozitív, pont a giccses, talán már túl gyerekes kivitelezés miatt, de úgy gondolom, hogy Spielberg ezzel a filmmel is tovább tudta fényesíteni a saját maga által felállított szobrát.

Spielberg akkoriban tényleg nagyot alkotott, mert a 10 milliós büdzséből készült filmje közel 800 milliós bevételre tett szert, ami azért valljuk be, tekintélyt parancsoló, akárhonnan is nézzük. Emellett azt sem szabad elfelejteni, hogy a zenei aláfestés egy olyan személytől származott, aki nem tud hibázni, és akit úgy hívnak, hogy John Williams. Az E.T. – a földönkívüli film „személyében” tehát egy olyan filmet ismerhettünk meg, ami a családi, és a sci-fi zsáneren belül is előkelő helyet foglal el, és amire méltán emlékezünk bő 30 év után is. 9/10

Ha hiszitek, ha nem a 2011-es esztendőben megpróbálták útjára indítani Wonder Woman-t a televíziók képernyőjén. A pilot epizód el is készült, ám a minőséget látva az NBC csatorna végül nem rendelte be az első évadot, így szerencsétlen Adrianne Palicki dobhatta ki a kukába a műanyag ruciját, amiben közel 40 percig flangált a kamerák előtt.

Értem én, hogy a készítők meg szerették volna mutatni, hogy mitől döglik a légy, de komolyan… azt hitték, hogy a Szerelmünk lapjait néző, facebook profilt csináló Wonder Woman majd bejön a nézőknek? Ráadásul, hiába másodlagos a színészi játék, vagy legalábbis kevésbé fontos egy szuperhősös sorozatnál, (Látva a Zöld Íjászt és a Flasht) de kérem, ez itt egyenlő volt a nullával! Palicki-ből előbb nézem ki, hogy egy tripla X-es film fontos szereplője, minthogy komolyan vegyem a Csodanő szerepében. No, mindegy, ezt még valamilyen szinten elnéztem a pilotnak, de az már felettébb zavaró volt, hogy hangulatilag valahol a Barátok közt és a Jóban rosszban között ugrándozott. Emellett a történetet sem sikerült jól tálalniuk, hiszen Palicki tét nélkül rohangált A-ból B-be, hogy a végén legyűrje az Elizabeth Hurley által megformált Veronica Cale-t. (valós WW ellenfél) Bár próbáltak 5 percenként valami drámai részt lenyomni a torkunkon, de hála a jó írói munkának, illetve a rendezésnek, lehetetlen volt komolyan venni bármit is.

Azt viszont megtudtuk, hogy Csodanőt zavarja, ha nagy mellűnek állítják be, és ezért leállíttatta a róla készült akciófigurák gyártását is a cégén belül. Persze a kamera, a jelenet előtt és után is mindig Őt kereste, és mindig azt mutatta, hogy nem kell szégyenkeznie a kinézete miatt… Legszívesebben 2 pontot adnék rá, de Palicki és az, hogy végül nem rendelték be a sorozatot arra késztetett, hogy egy kicsit megtoldjam a végső pontszámot, és módosuljon 3/10-re.

ui: Viszont nagyon úgy tűnik, hogy Csodanő nem szeretne elszakadni a képregényes sorozatoktól, ugyanis Adrianne Palicki lesz Mockingbird a Marvel’s Agent of S.H.I.E.L.D. sorozat 2. évadában.

Július vége felé olyan dolog történt, amire még nem volt példa a filmtörténelemben. Kiszivárgott az internetre az Expendables 3 végső verziója egy screener változatban. Ez a jelenség december és január környékén az Oscarra jelölt alkotások esetében nem meglepő dolog, de a blockbusterek esetében már annál inkább, ugyanis a film világpremierje még napokra volt a kiszivárgás pillanatától, így a nézők idő előtt fogyaszthatták Arnoldék tesztoszteronbombáját. Ez valószínűleg hatalmas érvágás volt mind a stúdiónak, mind Stallonééknak, akik így rengeteg nézőtől estek el, pláne hogy a film nem ért fel az első kettő szintjéhez sem. Tehát röviden összefoglalva, kettő az egyben bukás a Feláldozhatók 3.

A Feláldozhatók már rengeteg küldetésen vettek részt. Barneyék talán már nem is a régiek, de az élet nem hagyja őket nyugdíjba vonulni, ugyanis feltűnik Barney régi társa, Conrad Stonebanks, aki minden eddiginél nagyobb feladat elé állítja a Feláldozhatókat. A csapatnak szüksége is van a vérfrissítésre, így kénytelenek új katonák után nézni…

Az első rész nagy húzás volt Stallonétól, a második szintén nagyon ütősre sikeredett az új szereplőknek hála, majd jött a harmadik rész, melynek végül nagyobb lett a füstje, mint a lángja. Az előzetesek, a poszterek és egyéb reklámok azt jelezték, hogy itt bizony egy brutálisan nagy nyugdíjas bulinak nézünk elébe, ami végül eléggé döcögősre sikeredett. Annak ellenére, hogy ez a film volt a leghosszabb a három közül, ebben volt a legkevesebb ütős beszólás. Kevés poén, még kevesebb utalás jellemezte a Feláldozhatók 3-at, melyből végül pont azt ölték ki, ami miatt ezeket a filmeket elkészítették. Ugyan voltak benne remekbeszabott részek, egysorosok, de jóval több kellett volna a sikerhez. Pont ebben a részben kellett volna a legtöbb utalásnak elhangzania, ugyanis itt mutatkozott meg igazán a drámai hangulat, mely a sztárok életkorára utalt. Stallone dialógusa meg is adta ehhez az alaphangulatot:

SPOILERES idézet következik a filmből:

„Stallone - Tudjátok, nehéz ezt mondanom, de egykor... ti voltatok a legjobbak. Talán még most is... de semmi nem tart örökké. Akármennyire is nehéz ezt hallani... nem a mi jövőnk többé. Szerencsétlenségünkre... mi már a múlt vagyunk.

Statham - Nem tudsz túllépni rajta?

Stallone - Ahogy én látom... ha folytatjuk ezt az életet... az egyetlen, ahogy ez végződhet... mindannyiunk számára... egy gödör a földben, amit mindenki leszar. Ha így kell elmennem, tudok vele élni... Amivel nem tudok... nem akarok együtt élni... hogy titeket is magammal rántalak.”

Talán sablonos, talán közhelyes, de pont ez az, ami a sava borsát jelenti a Feláldozható filmeknek. Szórakoznak benne a sztárok, kifigurázzák saját magukat, (Snipes vallomása is hatalmas volt) és egy cseppet sem veszik komolyan az egészet. Nem akarnak nagyot markolni, sőt… ezeket a filmeket talán már nem is nekünk készítik elsősorban, hanem saját maguknak. Egy utolsó kaland, mert tudják, hogy az ő idejük már leáldozott. Rengeteg önirónia jellemzi ezeket a filmeket, és én ezért is vagyok nagy rajongója a szériának.

Azonban ebből a filmből mégis hiányzott az, hogy felhőtlenül tudjak szórakozni. Hiányzott a remek zene, hiányzott Statham és a többi öreg, mert a forgatókönyvnek hála velük is kevesebbet találkozhattunk. Hiányzott Arnold és Snipes is, mert sajnos Ők sem kaptak elég teret. A film nem lett volna rossz, voltak jó ötletek benne. Főleg, hogy Banderas és Gibson is remekül hozták a szerepüket, de a forgatókönyv mindent szétbaszott. És ezért haragszok is a produkcióra.

A Feláldozhatók 3 végül ott lesz az év legnagyobb csalódásai között, mert bár így is élveztem, így is tudtam röhögni az öregeken, de mindez kevés volt az igazi szórakozáshoz. Egy félresikerült buli képét formálta meg a film, ahol semmi sem akart jól működni, és az erőlködéstől izzadságszagúra sikeredett az egész. A CGI-ről ráadásul még nem is beszéltem, de talán jobb is… kritikán aluli volt. 6/10

Ne köntörfalazzunk, térjünk a lényegre: Eva Green mellei és Jessica Alba feneke nélkül még a soron következő értékeket is aligha tudnám kisajtolni alanyunkból, tehát a békesség jegyében kizárólag velük illusztrálnám beszámolómat.

Pedig 9 éve aligha ezek voltak a legfontosabb pozitívumok, és had ne kelljen sorolnom mik is azok valójában. Beszéljen helyettem A bűnös város szüntelen méltatása vagy éppen az ellene irányuló értetlenkedések. Pro ide, kontra oda, mindettől függetlenül is az évezred egyik legfontosabb alkotása, ehhez pedig az kellett, hogy Robert Rodriguez ne csak szeresse az alapanyagot, de annak alkotóját, Frank Millert is ő maga vezesse, lévén utóbbi nem éppen a mozi ipar legnagyobb felfedezettje. Így történt vagy sem, az eredeti alkotópáros visszatért a folytatásra is. És mégis jönnek a kötelező körök: „ehh, minek kell Sin City-folytatás”, „lehúzott rókabőr”, „ez már nem lesz az igazi”, „hol az újdonság ereje”, etc. Nos, aki igazán rajong az első részért, az csak megérti tán, hogy nem igazán érdemes nekilátni az átkozódásnak a fenti szempontok alapján, hiszen miért is ne várhatnánk el egy hasonló remekművet, amely akár némi vérfrissítésen is átesett? Szóval hülye lennék megkérdőjelezni vagy indokolatlannak tartani e folytatás mivoltát. Legalábbis megtekintése előtt: utólag be kell látnom, hiába tért vissza a vizualitás, és hiába örömteli, hogy tovább bővülhetett a Sin City-féle történetkör, ezúttal az égvilágon semmi érdekfeszítő nem történt!

Mit is vártam? Változatlanul lenyűgöző képi világot? Pipa. Azonban ne várja el senki, hogy most ettől hasra kellene esni: az összhatás talán kissé mű 2005-höz képest, azonban még mindig felszínre tör az érzés, mint ha te magad pörgetnéd egy képregény lapjait, ezt pedig manapság egy Marvel-adaptációtól sem kapod kézhez. Rodriguez B-filmes alapelvei vágás és fényképezés terén megint csak jó elegyet alkotnak a vizuálisan erős atmoszférával, tehát ami jó volt, az most is jó. 

Ütős alakításokat? Képzeld, valahol még ez is pipa, csak éppen elég halovány. Roark szenátor tekintetében volt valami ördögi, Joseph Gordon-Levitt is tudta hozni egyetlen arcát (több most nemigen lesz esedékes), Eva Green pedig egy hamisítatlan Femme Fatale, a legfőbb mutatvány, aki most legalább annyiszor ruhátlan, mint eddigi teljes karrierje során összesen („jó alakítások”). A másik oldalon viszont érthetetlenül állok Josh Brolin tehetségtelensége, vagy Marv múltkor még megragadó karakterének ezúttal folyton kijátszható Pokémonná válása előtt. Jessica Alba színpadi attrakciói és erős jellemére utaló ittas motivációi pedig csak tovább magyarázzák azt, amit ezek a képek is próbálnak már egy ideje: csak nézd!

Eddig még nincs sok baj, de a történetek? Bukó! Komolyan, valahol JGL sztorija környékén éreztem úgy, hogy a film legalább felének az égvilágon semmi értelme. Pedig számomra teljesen tiszta, hogy két történet kifejezetten erre az alkalomra íródott, ezzel letudva a fent említett vérfrissítés tárgykörét (igen, a narratíva nagyjából ugyanaz, mint legutóbb: különálló, enyhén összefüggő fejezetek követik egymást), és hiába történik néhol echte továbbmesélés, sokkal több a kiegészítő jellegű jelenetsor. Még e infók birtokában sem tudom kellő hozzáállással kezelni a látottakat, sőt kezelni sem érdemes őket, mert nemhogy az elvárthoz képest csupán töredéknyi feszültséggel bírnak, de egy idő után még csak nem is érdekfeszítőek. Félreértés ne essék, nem azért, mert például a címszereplő Ava (Eva) és a plasztika előtti Dwight (emlékezz, legutóbb Clive Owen arcát viselte magán) kapcsolata előzménytörténet, és ezért nincs meglepetés (egyébként is ezt tartom a legerősebbnek, és minő meglepetés, Miller ezt nem utólag vetette papírra). Viszont az előd atomerős érzelmi töltete már rég odalett, a szimpla "élet vagy halál a sorsod" problémakörnél pedig már rég többre vágyik a kiéheztetett néző. Attól pedig, mint említettem, már kifejezetten elmegy az életkedvem, ha belegondolok, hogy Marv egy mázsás avatar szintjére degradálódott, akit bárki előhúzhat a kibaszott paklijából.

Emlékeztek az idei 300-ra? Már ott is megpedzettem a kérdést Frank Miller kompetenciáival kapcsolatban, most viszont egyértelművé vált számomra, hogy nem feltétlen kellene erőltetnie történeteinek mozgóképes továbbéltetését, és ez alkalommal talán csak Rodriguez hithű látásmódjának – és ismételten Eva Green emlékezetes momentumainak – köszönhetően nem csapott tömegkatasztrófába a Dame To Kill For. Stílusgyakorlatból még talán be-bevésnék egy ötöst, de mi lenne, ha Miller idén megbukna történetmesélésből? Megígérem, nem kell évet ismételnie, azzal senki se járna jól. 6.5/10

Végső állomás 3 (2006)

2006-ban elérkeztünk a Végső állomás franchise első olyan részéhez, amikor már tényleg azt érezhette az ember, hogy ennek semmi értelme. Miért lett leforgatva – nyilván a pénz miatt – amikor már a második epizód színvonala is jócskán elmaradt az elsőtől. Pedig azzal, hogy visszatért James Wong, azt hihette a naiv filmnéző, hogy újra lesz valami értékelhető a szériában, de a rendező visszatérése nem pozitív húzás volt a stúdiótól, hanem egy újabb szög beverése a haldokló sorozat koporsójába.

Ismét megkaptuk az ismert forgatókönyvet, csak most annyi különbséggel, hogy a karakterek rosszabbul voltak kiválasztva és megírva, mint a Barátok közt mesterien kivitelezett szereplői. Nem elég, hogy a 99%-uk idegesítő volt, de még rátett egy lapáttal a dolgokra az, hogy nem egyszerűen csak buták, hanem már-már balfaszok voltak. Ezáltal teljesen élvezhetetlenné tették a játékidőt, illetve a halál mókáját. 3,5/10

Végső állomás 4 (2009)

Mindenki nagy örömére tovább folytatódott a Végső állomás széria, mely most már nem csak gyökér karakterekkel, hanem Asylum színvonalú látvánnyal is szórakoztatta a négyérdeműt. Tehát minden adott volt ahhoz, hogy egy percre se élvezzük a látottakat, amik már annyira, de tényleg annyira hihetetlen dolgok voltak, hogy a korábbi részek ehhez képest majdhogynem dokumentumfilm jellegűek voltak.

Bár tudom beteges, de korábban tudtam röhögni azon, ahogy a forgatókönyvíró kiírta a különböző karaktereket a filmből, de a David R. Ellis kezei alatt elkészült filmben még ez sem volt élvezhető. De nem baj, a 40 millió dollárból elkészült film a hibái ellenére is bankot robbantott, ugyanis világszerte 186 milliót szedett össze. Hiába, az emberek szeretnek szenvedni… 2,5/10

Végső állomás 5 (2011)

Bár a 3. és 4. rész teljesen megpecsételte a Végső állomás széria sorsát a jövőre nézve, a 2011-es esztendőben azért a New Line Cinema volt annyira profi, hogy egy viszonylag, a franchise-hoz mérten méltó lezárást készítsen Steven Quale rendezővel karöltve. A történet igazság szerint hozza ugyanazt, amit az előtte lévő részek, de sikerült bele tenni egy olyan csavart, amire nem számíthattunk, és ami pontot tett végül az i-re.

Én személy szerint semmi extrát nem vártam el a legrosszabb negyedik rész után, de meglepődve tapasztaltam, hogy utolsó nekifutásra – még, ha az USA-ban nem is hozott olyan sok pénzt – sikerült egy elfogadható, nem erőltetett és nem komédiába fulladó halálbemutatót tartani. Ez véleményem szerint több mint dicséret, nézve azt, hogy hová süllyedt az egész Végső állomás kaland. Tehát sikerült elérniük azt, hogy a végén ne szomorkás hangulatban keljek fel a székemből, hanem olyan arcot vágjak, ami arról árulkodik, hogy: „Nem is volt ez olyan rossz…” 4,5/10

Miután az első rész egész szép kis summát hozott a stúdiónak, egyértelművé vált, hogy el kell készíteni a Végső állomás folytatását, hiszen a mondás szerint addig kell ütni a vasat, amíg meleg. A 2003-as esztendőben meg is kapta a nézősereg a „hőn áhított” második részt, amiben sajnos előjöttek a tipikus bakik, amik egy B színvonalas alkotás sequel-jénél elő szoktak jönni. A világszinten majd’ 100 milliós bevétel azonban így is azt jelentette, hogy a film érdekelte a nézőket.

A halál egy terv szerint dolgozik. A fiatal Kimbery azonban megálmodta a halál tervét, és ezáltal megúszott egy hatalmas autóbalesetet az autópályán. A megérzése segítségével nem csak a saját, hanem mások életét is megmentette. Azzal viszont nem számolt, hogy a terv felrúgásával egy olyan kalandba keveredik bele a többi túlélővel egyetemben, amiből szinte lehetetlen kimászni…

A szememben két Végső állomás epizód létezik. Ez, illetve az első. Bár, már itt is érezni lehetett, hogy egy felesleges bőrlehúzás az egész, de valamilyen szinten még megvolt az a kapocs az első résszel, ami miatt élvezhető volt a folytatás. Azonban a végeredményt mégsem a már unalmassá váló történet húzta le, hanem a benne szereplő karakterek. Tény, az első részben is a sablonos karaktereket láthattunk, de ott legalább nem voltak idegesítőek. Vagy legalábbis kevésbé. Itt viszont a nagyszájú, majd hirtelen betojó néger mellett kaptunk az arcunkba egy idegesítő anyát és egy tipikus gyökér kissrácot. Valahogy egyiknek sem tudtunk szurkolni, hogy éljék valahogy túl, mert annyira ellenszenvessé váltak a jeleneteik alatt, hogy inkább azért szurkoltunk, hogy minél előbb kerüljenek fel a halál listájára.

A játékidő rövidsége miatt a történet elég feszes tempóban haladt a célja felé, így meglehetősen élvezhető volt a halál tánca az emberekkel. A színészek közül örültem, hogy Ali Larter karakterét visszahozták, mert ezzel a lépéssel is azt mutatták, hogy erős a kapcsolat ez és az első rész között, illetve azt se volt rossz látni, hogy a két legfőbb szerepben lévő A.J. Cook és Michael Landes nem vált végül a közröhej tárgyává. Tony Todd újabb feltűnése pedig csak tovább fokozta a hangulatot.

A Végső állomás 2 tehát még mindig vállalható, sőt kimerem jelenteni, hogy ha szeretted az első részt, akkor ezt még kötelező megtekinteni, de ennyi. A szériát itt le is lehetett volna zárni, mert innentől kezdve tényleg csak erőlködés és semmit érő bőrlehúzásoknak lehettünk szemtanúi. Bár kétségkívül az utolsó részben húztak egy váratlant. 5,5/10

Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek van legalább egy olyan káros szenvedélye, amiről tudja, hogy iszonyú gáz, de mégsem tud mit tenni vele, mert újra és újra át kell élnie azt, amit az a bizonyos szenvedély nyújtani tud. Nálam a Végső állomás széria lenne ez az említett szenvedély, ugyanis minden egyes újrázás után rá kell jönnöm, hogy bár az alapötlet zseniális, de a kivitelezés hozza az átlagos tini horrorok szintjét, amiről tudni illik, hogy a banális dolgok végső határait súrolja.

Alex Browning érzi, hogy valami nincsen rendben, pedig még fel sem szállt a Párizsba tartó 180-as járatra. A gépen, indulás előtt látomása lesz arról, hogy a gép lezuhan. A pánik kitör rajta a vízió miatt, aminek hála néhány társával leszáll a gépről. A gép előindul, majd felrobban. Alex és a néhány túlélő értetlenül áll a dolgok előtt. Azonban a túlélésük csak a kezdete volt egy halálos kalandnak, aminek a végén egyikőjük sem maradhat életben…

Alig 10 éves lehettem, amikor először láttam James Wong filmjét, és már akkor lehengerlőnek tartottam az alapötletet. Ekkor még egyáltalán nem foglalkoztatott az a kérdés, hogy miért ilyen szarul és bután lett kivitelezve az egész. Miért nem lehetett egy komolyabb hangvételű alkotást készíteni a halál bosszújáról? A választ talán soha nem fogom megkapni, de ennyi folytatás után már nem is nagyon tud érdekelni. 2-3 évente előveszem a szériát, majd röhögök egy jót, aztán újra elásom jó mélyre a franchise-t az emlékeimben, hogy egy perccel se áldozzak több időt rá, mint amennyit megérdemel. Az újrázások által, már alapból több időt fordítok rá, mint a legtöbb ember.

Alexék legfőbb feladata, hogy megtalálják azt a megoldást, amivel legyőzik a halált, és amivel végre nyugodtan élhetnek. Ez az a feladat, amit az egész film során megkapunk az arcunkba. Természetesen sok „szép” és érdekes halálnak lehetünk szemtanúi, de ami a legfontosabb, hogy röhöghetünk egy sort az idióta szereplőkön. (Pedig itt még annyira nem is vészes a helyzet.) James Wong a tipikus tini horroros sablonokkal pakolta tele a filmjét, ám ennek ellenére is sikerült a zsánerében (Húú… tini horrorfilmek. Fuck yeah) egy elfogadható helyet elcsípnie. A filmtől nem leszünk okosabbak, nem fogunk elismerően csettinteti a színészi játékra, de valamilyen szinten mégis élvezhető az, amit láthatunk a képernyőn. Persze csak abban az esetben, ha vevők vagyunk az efféle, sok-sok halált tartalmazó ökörségre.

A Végső állomás első része a hibái ellenére is bőven nézhető kategóriába tartozik, így aki anno kihagyta ezt az alkotást, az tegyen vele egy próbát, mert a B színvonal ellenére sem lehet rá nagyon panasz. Tény, az egyszeri nézésnél többet nem érdemel, kivéve akkor, ha te is olyan „mazochista” vagy, mint én. 7/10

Bevallom őszintén, minket is elkapott az asszonnyal a Walking Dead-láz! Nem tartom magam valami nagy sorozatfüggőnek, mivel a munkám és a gyerek miatt elég nehéz időt szánni efféle úri hóbortokra, meg hát hogy őszinte legyek, nem is nagyon volt olyan sorozat, ami nagyon lekötött volna! Oké, tudom, hogy eredetileg ez (is) képregény, de azt meg pláne nem olvasok sajnos, így elsősorban a sorozat által meghozott népszerűségi hullámra felcsüccsenve tudok véleményt alkotni a világról amit Kirkman úr és társai megalkottak, lévén fingom sincs, hogy mennyi átfedés van a képregény és a mozgóképes változat között. A szériában jelenleg a második évad vége felé járunk (ehhh, tudom, picit le vagyunk maradva), és eddig az a véleményem, hogy egész jó kis sorozat ez, ahol az élőhalott apokalipszis csak eszköz arra, hogy ne legyen egy perc nyugtuk se a főszereplőknek. Ettől eltekintve lehetne akármilyen katasztrófa a kiváltó ok, mert a lényeg nem az össze-vissza kóricáló hullákon van, hanem az életben maradtak között fennálló nagyon törékeny békén, és hirtelen változó érdekkapcsolatokon. Ez tetszik nekem, mert vallom, hogy ha a való életben is beütne a krach, nagyságrendileg ugyanez lenne a szituáció (most tekintsünk el attól a bagatell ténytől, hogy egy rakás fegyveres barom miért nem ebrudalja ki a vén csórót meg a védtelen családját a farmjáról)! Összességében nézve viszont nagyon kevés az olyan álleejtős epizód (eddig!), ami miatt nézi az ember. Vannak olyan töltelék epizódok, amik már-már Barátok közt színvonalat érnek el, mert történni nem történik semmi, csak egyesek szövögetik az intrikáikat, mások meg csak úgy vannak, és néha megfeledkezik róluk a sorozat. Látszik, hogy néha az alkotók se nagyon tudták, hogy mihez kezdjenek az eléjük pottyant lehetőséggel, na, ilyenkor kezdődik el a brazil szappanopera gyártás amerikai módra, ami nem tesz túl jót a színvonalnak. Alapvetően viszont egy nagyon jó kis világot kapunk, és ügyesen oldották meg, hogy a szituáció okozta borzalmas, depresszív életérzés nyomja rá a bélyegét a látottakra, és ne csússzanak át gagyi horrorba.