13 évvel az első rész után megérkezett a trilógia, záró darabja (?) is, ami egy cseppet sem lett rosszabb (jobb sem), mint a 2008-as második epizód. Bár úgy hiszen, hogy ez nem nagy dicséret a film számára. A rendezői széket most az a Declan O'Brien foglalta el, akinek olyan filmeket köszönhetünk, mint a Sharktopus, illetve a Halálos kitérő 4-5. A minőségi munka tehát garantáltan elkerülte ezt a produkciót is, ami sajnos semmi jót nem eredményezett.

A négyfős társaságot felváltotta 6 fiatal, akik egy autóversenyre készülődnek, ám az útjuk során belefutnak egy Rozsdás Szög nevezetű kamionosba. A többit ismerjük…

Amikor a második részre azt mondtam, hogy tipikus DVD-re szánt folytatás, akkor ezt a mostani résznél is kijelenthetném, ugyanis a Kéjutazás 3 a ZS-kategóriás folytatások mintapéldánya, azaz semmi újítás, csak és kizárólag új szereplők. Több karakter, több vér, brutálisabb gyilkosságok, és egy minden eddiginél nagyobb főgonosz, aki természetesen most sem akar megdögleni. Aki egy kicsit is élvezte a második részt, annak tudom ajánlani, de aki már ott is húzta a száját, annak inkább egy másfél órás délutáni alvást tudok javasolni. 3/10

Vannak filmek, amiket felesleges folytatni, még akkor is, ha az első részt úgy zárták le, hogy simán hozzá lehet csatolni egy második részt. A 2001-es Kéjutazás esetében is ez a helyzet állt elő, amikor az első részt követően, 2008-ban megkapta a Joy Ride trilógia (mert már azzá bővült) a folytatást. Ezzel még nem is lenne akkora probléma, ha a film megkapta volna azt az odafigyelést, amit ez első. Louis Morneau filmjét azonban, eleve csak DVD-re szánták, ami sajnos semmi jót nem ígért…

A korábbi három helyett, most egy négyfős csapatra utazik az őrült kamionos. Eddig rendben is volnánk, hiszen a tempót felfokozták, az áldozatok számát megnövelték, de azzal viszont egyáltalán nem foglalkoztak a készítők, hogy a négyfős társaságból, legalább a főhős karakterét megkedveljük. Idegesítő, buta karaktereket kaptunk az arcunkba, akik lubickoltak a káosz kellős közepén, amit ez a film kiváltott. Bár a film nézhető, hála a vérnek és a néhol egész tűrhető kivitelezésnek, de összességében tipikusan az a folytatás lett, aminek semmi értelme nem volt. Nyomát sem láttuk annak az atmoszférának, ami John Dahl filmjét jellemezte. Mondjuk Louis Morneau sem az a kaliber, aki a szarból is várat tud építeni. A gyenge végeredmény tehát várható volt… 3,5/10

Mielőtt John Dahl TV-s rendezővé nőtte ki magát, elkészített 1-2 olyan kaliberű filmet, amit a mai napig bátran lehet ajánlgatni az ismerősöknek. Először a Végső Csábítással, majd a Pókerarcokkal mutatta meg magát a nagyérdemű előtt, majd jött a mindmáig legjobb filmje, a Kéjutazás, melyben Paul Walkerrel és Steve Zahn-nal szórakoztatja a nézősereget. Tény, a filmjével nem írta újra a thriller műfaj alapjait, de az egyszerű történetből, mégis ki tudott hozni egy nagyszerű végeredményt.

Lewis miközben a barátnőjéért indul egy másik államba, úgy dönt, hogy felveszi az épp most szabaduló bátyját is a kocsival, hogy sok-sok év után végre újra találkozzanak. Fuller a hosszú, és unalmas úton azonban folyamatosan azon rágódik, hogy miként lehetne eltölteni az időt szórakoztatóan. A kocsiban lévő CB-rádió segítségével egy ártatlan viccet próbálnak elsütni, aminek a vége az lesz, hogy az egyik kamionos az életükre tör. Viccből...

Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de én mindig is szerettem azokat a filmeket, amik az egyszerű, de nagyszerű képletet követik. A Kéjutazás esetében sincs ez másként. A karaktereknek mindig meg van adva, hogy mit kell csinálniuk. honnan-hová menjenek, stb. (Ettől függetlenül nincsenek felületesen megírva) Bár Dahl-ék a másfél óra alatt többször is elsütöttek egy-két érdekes csavart a történetben, de összességében így is eléggé 2-dimenziós lett a film. Könnyen követhető, nem nagyot markoló forgatókönyvvel (J.J. Abrams is közreműködött) rendelkezik a film, aminek a legnagyobb pozitívuma éppen az, hogy az „addig nyújtózz, amíg a takaród ér” felfogást követi. Emellett természetesen sikerült feltölteni a játékidőt olyan atmoszférával is, aminek hála nem tudunk nem odafigyelni a filmre. A tempó tehát élvezhető, a hangulat parádés, magyarán szólva nincs okunk panaszra.

A Kéjutazás ráadásul ismert színészeket vonultat fel, ugyanis a főbb szerepekben olyan nevek láthatóak, mint Steve Zahn, Paul Walker, vagy Leelee Sobieski. Egyikőjükre se lehet panasz, sőt… bár nem A-kategóriás játékkal rukkolnak elő, de működik az, amit csinálnak, és ez a lényeg! A főgonosz, Rozsdabarna pedig pont annyira titokzatos, mint amennyire egy főgonosznak kell egy thrillerben. Megteremti a feszültséget még úgy is, hogy az arcát nem látjuk. 

A Kéjutazás tipikusan az a második ligás thriller film, ami ugyan nem kap/kapott nagy hype-ot, de ha meglesed, akkor nem fogsz csalódni. Bár, ha láttad Steven Spielberg Párbaj című filmjét, akkor rengeteg hasonlóságot fogsz észrevenni, de gyorsan szeretném leszögezni, hogy egyáltalán nem egy koppintásról van szó. Hangulatban, és történetben is különbözik a két film, de kétségkívül beugrik majd a Duel, ha ezt nézed. 7/10

Eljött a várva várt csütörtök, szóval a legelszántabb fanatikusok – de szerintem az érdeklődők számottevő hányada egyaránt – már bevizsgálhatta Űrlord és s-fej bagázsának intergalaktikus kalandjait (bocsássatok meg, de igyekeztem egy lendülettel kifolyatni magamból minden oltást a fordítással kapcsolatban). Ugyan Remy már megoszthatta veletek világnézeteit, azonban tőle balra ott ülhetett valaki más is (történetesen én), aki mindmáig képtelen analitikusan értekezni a látottakról, hiszen elvakult hülyegyerek módjára ujjongta végig a nyár egyik, ha nem a legszórakoztatóbb filmjét, pedig még csak nem is fizették meg (rendesen) ezekért a mondatokért (ellenben pár kommenttel, melyek továbbra is a hype-ot szapulják).

Aki még mindig nem vágja, miről beszélek, az alaposan gondolja át életét vagy vesse le magáról kultúrsznob gúnyáját legalább két óra erejéig, a többiek viszont maradjanak még egy kicsit: mint ahogy már a Forum Hungary is kampányolt mellette régebben, úgy most is teljesen egyértelmű, hogy kötelező program végigsasolni a legördülő stáblistát a – mára alappá vált – pletykarobbantó bónuszjelenetért, ami még a megszokottnál is meghökkentőbbre – de legalábbis érthetetlenebbre – sikerült.

Ugyan a következő sorok megtekintése a beavatatlanok számára sem képes tönkretenni egy teljes moziélményt, mégis javaslom, hogy az olvasmány előtt mindenképp látogass el egy közeli filmszínházba, és írásomra inkább spoileres infópótlókként tekints. Szóval mi a búbánatos fenét keresett egy…

Mindenki ismeri a Need for Speed játékokat. Az 1994-ben indult játékfranchise minden idők egyik legsikeresebb autóversenyes szériává nőtte ki magát az évek során. Ez a siker nem is vonható kétségbe, hiszen rendre sikerült a fejlesztőknek élvezhető, benzingőzzel átitatott illegális autóversenyeket elénk tárniuk, aminek hála olyan részek születtek meg többek között, mint az Underground 1-2 vagy a Most Wanted (ha csak az újabbakat említem). 2014-ben, az NFS széria 20. évfordulója alkalmából egy mozifilmet is megcsodálhattak a rajongók, ami véleményem szerint egy bukásra ítélt ötlet volt, de a végeredmény mégis meglepően jól sikerült.

Tobey tehetséges autószerelő és versenyző. A csapatával azon vannak, hogy eljussanak a De Leon versenyre, ahol a világ leggyorsabb autói versenyeznek egymással. Azonban Tobey garázsa a csőd szélén áll, így kénytelen belemenni egy olyan versenybe, ahol nagyot kell kockáztatnia. A verseny katasztrofálisan ér véget, Tobeyt pedig elmeszelik 2 évre. Kiszabadulása után bosszút forral Dino Brewster ellen…

Maga az alapötlet, miszerint filmet kell készíteni az NFS-ből, mikor a Halálos Iramban széria a virágkorát éli, meglepően kockázatos vállalkozásnak tűnik. Egyrészt nehezen lehet elképzelni, hogy egy jó film kerekedjen ki belőle, másrészt mi újat lehet mutatni ebben a zsánerben? Scott Waugh rendező nem is azokat a jól bejáratott sablonokat használta fel, amivel a Halálos Iramban széria feljutott a csúcsra, hanem egy másik irányba terelte a filmjét. Kevesebb tuc-tuc zene, kevesebb villogás, és még kevesebb feszített tempó. A Need for Speed film, egy 900 lóerős dráma, ami inkább mondható lassúnak, mint száguldozónak.

A filmet egyértelműen, az itt-ott feltűnő csodajárgányok (Izomautók + az új matchboxok), valamint az Aaron Paul - Dominic Cooper kettős járatja a csúcsra. Arra a csúcsra, ami igazából arra volt elég, hogy a filmet élvezni tudjuk és jól szórakozzunk. Bár Scott Waugh újat nem mutatott, csak egy másfajta megközelítésből mutatta be az autóversenyes kalandot, de sikerült elérnie azt, hogy a sablonok, az ismert bosszúsztori jól működjön a filmvásznon, még akkor is, ha a játékidő indokolatlanul hosszúra sikeredett, ami számos üresjárattal járt.

Így lett végül a kicsivel több, mint két órás filmből egy nézhető kellemes csalódás, ami ugyan sose lesz klasszikus, és a zsánerében sem lesz uralkodó, de egy nyári napon, a strandot kipihenve igenis ki tudja kapcsolni az embert, és néha ez is elég a boldogsághoz. Főleg, hogy a versenyek és borulások remekül lettek kivitelezve. 6/10

Kijössz a moziból, és indokolatlanul behódolsz az Ice Cube-kultusznak. Tényleg, Phil Lord és Christopher Miller (akik idén már legóztak is egy nagyot) szűk két óra alatt elérte, hogy akármikor erre az arcra nézek, spontán besírok. Az éttermi jelenete már egészen konkrétan fájt.

Ne siessünk ennyire előre, amúgy maga a film is kiemelkedő volt, ami az idei év vígjáték viszonylatát illeti. Folytatásként is kitesz magért: nem rejti véka alá, hogy gyakorlatilag az önismétlő számozott részek paródiája, lévén ő maga is ebben a versenyszámban fut. Csak mondom, ez tudatos lépés volt: Jenko (Channing Tatum) és Schmidt (Jonah Hill) megint templomba zarándokol a különleges munkakör betöltése érdekében, ugyanazon az utcán, utána megint suliba mennek (igaz, gimi helyett most egyetemre), és megint a terjesztőt kell felkutatniuk, blabla. Konkrétan ki is mondják a kulcsmondatot: ez ugyanaz a munka. Így persze mindenki halálra unná magát, de szerencsére semmiféle unalmas, repetitív sztorira nem kell számítani: segítségünkre van a film önironikus hozzáállása, minek hála teljesen jól tud működni az előző részhez hasonló felépítés, legyen szó a cselekményről vagy a fordulatokról egyaránt. Simán szemberöhögi magát, és ezt a stáblistás jelenetsor példázza a legjobban (figyelem, itt mindenki begolyózott, de komolyan!), de éppenséggel a bevezetés TV-sorozatos jellegét is fel lehetne hozni (ha már alapanyaga is az).

Ezen kívül – akár célszerű, akár nem – nyilván úgy könnyű ítélkezni egy efféle komédia folytatásáról, hogy többet nevettünk-e mint legutóbb vagy sem? Többet. Hála az égnek nem csak az első részt idézgeti (habár azt is jól műveli), hanem bebizonyítja, hogy a Tatum-Hill-duó másodjára is faszán dübörög a vásznon, és ha kell, újat is tudnak mutatni, már ami a poénokat illeti. Természetesen semmi grandiózus fejlődésre nem kell számítani, sőt az érzelmi szálak (igen, leírtam) tehetnek a folyamatosan fokozódó hangulat alkalmankénti megtöréséért. Mégis, szerintem egy egész jó kémiájú párossá lettek, humoruk pedig akármennyire is kretén (és bizonyára belső ösztönből fakadó, elég csak rájuk nézni), szélesebb körben is képes betalálni. Egyedül talán a mellékszereplők muzsikálnak egy hangyányit gyengébben az előző részhez képest (ezt bizonyítja az a néhány pillanatnyi cameo is), minden más szempontból egy fokkal ütősebbre, hangulatosabbra sikerült a Jump Street szembeszomszédja, ahol még Jonah csaja is dögösebb. Talán volt egy pont, ahol valamiért elnyújtottnak éreztem, de mondom, a fent említett szál az oka ennek.

Ugyan nem igazán lenne ínyemre, ha pontszámilag magasabbra kellene lőnöm a 22-t a 21-nél – enélkül is príma szórakozás –, mégis kénytelen leszek: egyrészt imádom, hogy Lord és Miller továbbra sem szándékozik idióta sulis humorral előállni (pláne nem könnyen korosodó, aktuális poénokkal), másrészt a már említett önismétlést tényleg zseniálisan használták ki, és ezzel a film felülmúlta elődjét, harmadrészt pedig…

…hát legyen, kijátszom azt a fránya Ice Cube-kártyát! Itt ülök fél napja, és azóta is bármikor felidézem magam előtt a csávó ábrázatát, kurvára nem tudok leállni a vigyorgással. 8/10

„Az embernek az őrültségnek csak piciny szikrája jut. Azt nem szabad elveszíteni.” – Robin Williams

Chris Columbus, a családi filmek koronázatlan királya, az 1993-as évben sem okozott csalódást azoknak az embereknek, akik egy remek vígjátékot szerettek volna megnézni a tv-ben. Bár a filmet mindig boldogan veszem elő újra és újra, az elmúlt napokban történt események azonban mégis egy kissé szomorúvá tették a Mrs. Doubtfire-t. Ugyanis Robin Williams 63 éves korában elhunyt, így a mindig vidám komikus által elsütött poénokat egy kis keserűség követte.

Daniel Hillard élete romokban. A felesége válni akar, a munkáját elveszíti, a gyerekei pedig egyre távolabb kerülnek tőle, ugyanis a bíróság döntése értelmében csak heti egyszer láthatja őket. A kétségbeesés szélén álló Daniel egy eszement ötlettel áll elő, ami már inkább beteges, mint nagyszerű, de legalább találkozhat a gyerekeivel. Nőnek öltözik, és házvezetőnek áll…

Valamiért úgy érzem, hogy a 90-es években volt egy furcsa jelenség a családi filmek körében, aminek hála több kivételes, vagy legalábbis magas szintet képviselő alkotás látott napvilágot. Elég csak Chris Columbus, vagy Robin Williams filmjeire gondolni. Ha nem is a legtökéletesebb munkák kerültek ki a nézők elé, akkor is szerethetővé tudott válni a többségük, holott a rendezők és a forgatókönyvírók egyáltalán nem vetették meg az ezerszer átrágott sablonok használatát. Sőt, tovább is megyek… ezen filmek nagyobb része olyan giccsbe fulladt alkotások lettek végül, amik már-már a jó ízlés határait súrolták, hiszen a szereplők közötti kapcsolatok szélsőséges drámai esetek, vagy szélsőséges pozitív cselekedetek voltak. (A mindig elsütött „a család a legfontosabb” mondanivaló pedig csak hab a tortán.) A néző pedig csak nézte, és nézte az adott filmet, és a másfél vagy két órás játékidő után boldogan kelt fel a televízió képernyője elől, mert tudta, hogy ez most jól esett neki.

A Mrs. Doubtfire is pont egy ilyen produkció lett végül. Egy sablonos giccses családi vígjáték, amit a nagy dráma után boldogság, majd egy kisebb dráma, és a végső happy end követett. De még mielőtt valaki azt hinné, hogy ez baj, és ez a filmet negatív irányba vezette el, az téved. Robin Williams zsenialitásából származóan nem azt tartottuk a szemünk előtt, hogy „húú, ez mennyire ismert recept”, hanem, hogy mennyire nagyszerűen tud játszani ez az ember, és milyen jól elviszi a hátán a filmet. Williams poénjai eredetiek, és találóak voltak. A forgatókönyvben lévő kisebb fordulatok, pedig tökéletesen vitték tovább a történetet. Bár, a film egyértelműen Williamsé, de azért Sally Field és Pierce Brosnan feltűnése se ejtett sebet az alkotáson.

Több mint 20 év távlatából tehát bátran kijelenthető, hogy Robin Williams egyik, hanem a legközkedveltebb filmje a Mrs. Doubtfire, ami egy igényes, jól kivitelezett vígjáték lett Chris Columbus rendezőtől. A blogon ezzel a filmmel szeretnék megemlékezni róla, és kívánni, hogy legyen neki könnyű a föld. Viszlát Mrs. Doubtfire, Viszlát Robin Williams. 8/10

Eltitkolt gyöngyszemre lelni az elmúlt évek animációs forgatagában ritka, mégsem lehetetlen küldetés. Ahogy változik a közvélemény popkulturális állásfoglalása, úgy nyílhat szélesebb perspektíva is a kínálat felé, és nem fog elsuhanni a figyelem afelett, ami nem Disney, nem Pixar, de legkevésbé nem idióta beszélő lajhár. De az is lehet, hogy már mindenünk tele van azzal, hogy az idei év kasszasikerei között csupán folytatások és spinoffok képviseltetik magukat rajzfilmek terén, és a Kaze Tachinu (Szél támad), valamint a végtelenségig elborult Lego Movie kivételével egy valós unikumra sem bukkanunk igazán. Akár előbbi, akár utóbbi indok fog beigazolódni, úgyis elkezdünk kutakodni régebbi mesék irányába, ösztönözzön erre pozitív visszhang, vagy éppen valamilyen jubileum. Mindkét tényre kiváló példa Brad Bird első egészestés bemutatkozása 15 évvel ezelőttről, amikor is még messze volt a Pixar-nál való debütálása (Incredibles). Ráadásul nem csak időileg, de lelkileg is jócskán: a Szuper haver (az érzékenyebbeknek Iron Giant) úgy tud a legjobb barátod lenni, hogy közben a nyakadra küldi a kormányt, atomháborúval fenyeget, viszi a kocsit, és még a mókust sem engedi a pajtába. Csak egy szovjet óriásrobotot.

Hát kívánnátok még a fentieknél is viszontagságosabb körülményeket a siheder Hoghart számára? Pedig ő az, aki felleli a kisvárosi szóbeszédek központjában álló orosz csúcsfegyvert, mégis a segítségére siet, akármennyire is abszurd kezdeményezés ez egy kiscsókától egy irdatlan acéltömeg árnyékában. Az éjszaka tilosban járkáló Hoghart viszont pillanatok alatt megérteti magát az óriással, tanítani kezdi, és egy meg nem értett szeméttelepi roncsművész udvarában rejtegeti, és nem csak keményen dolgozó és aggódó anyja elől, hanem egy őrült ügynöktől is, de még inkább a rémisztő világító szempárról ijedten pletykáló kommunától. Aztán ki tudja, lehet, hogy félelmeik jogosak, és Hoghart végül a hidegháború rideg szovjet téglájává avanzsálódik. Ez utóbbi kimenetel azonban mégis életidegen egy kisfiútól, aki mindössze annyit fog fel az érpattanásig feszülő nemzetközi helyzetből, hogy ha elbújik a pad alá és feje fölé teszi kezeit, túlél minden atomtámadást. Ugyanakkor ezen hiányos kompetenciák között tornyosulhat ki a jól ismert gyermeki naivitásból fakadó nyitottságra való hajlandóság: míg mindenki legyőzhetetlen kolosszusként emlegeti, addig Hoghart azonnal a „havert” látja a robotban, érdeklődik iránta, képzi, óvja, védelmezi, sőt még nyilvánvaló képregényes alul műveltségével is kezd valamit, és szuperhős ideológiákkal ruházza fel. 

Mit is mondhatnék, nem éppen gyenge mutatvány ez egy hidegháborús témát feldolgozó rajzfilmben – persze 1999-ben már nem is merész –, pláne nem túl szokványos helyettesítése a szovjet űrcsoda a nincstelen kóbor kutyáknak, abból is a semmi rosszat nem akaró, csupán törődésre vágyó fajtájának. Az pedig instant győzelem, hogy a fiú felfedező jelleme egy pillanat alatt átszáll a nézőre is, és a szíve szakad meg minden egyes pillanatban, amikor a robot és környezetének feszült ellentéte egy pillanat alatt ássa ki magát a felszínre, és a néző csak azért rágja a körmét, hogy a páncél belsejében tényleg egy igazi barát szíve dobogjon, ne pedig a szovjetek iszonyatos fegyvertára csörömpöljön, ami ellen maga a robot is küzd. Még akkor is fájhat az a szív, ha könnyen félrepozícionálható mivolta miatt is (tipikusan az a gyermeki bájba csomagolt, mégis felnőtt ríkató mese, kicsiknek, nagyoknak egyaránt) rövidre sikerült a rajzfilm. Pedig még annyi mindent végignéznénk ettől a fiú-robot párostól, hiába volt még így is embert próbáló sorsuk, és hiába sikerült Brad Birdnek minden jelentősebb gondolatot beleszuszakolnia ebbe a szűk másfél órába.

Lehet, most olvasol először erről az alkotásról, de ha mégsem, még akkor is felmerülhet benned a kérdés: hogy kerülhette el a világ figyelmét egy kritikailag agyonméltatott rajzfilm, ami nem csupán igényes animációval, de mély tartalommal is apellál? Habár megeshet, hogy Brad Bird számára ez jelentett zöld lámpás szabad utat a Disney garázsába, mégis fű alatt jelent meg a Szuper haver, amit akár a Warner nyúlszívűsége is indokolhatott egy olyan évtizedben, ahol a Pixar hosszú évekre definiálhatta magát, mint a rajzfilmipar koronázott technológiai császára, és mint emocionális atyaúristen egyaránt. Ma már ez nem történhetne meg: nem tartom túl valószínűnek, hogy még ma is alábbhagyó figyelemmel kerülhetne megjelentetésre egy Szuper haver-kaliberű mű, amiben úgy érvényesülhet a gyermeki báj és humor, hogy eközben a jelenkornak is lehetősége adódik beleszagolni a régmúlt rémült hangulatába. Pedig lássuk be, ahogy egy igazán báránylelkű robot is hallgat a szép, baráti szóra, úgy bárki más is hálás lehet azért, ha találkozhat egy ehhez hasonló elrejtett kincsre. Csak mutassa meg a kisebbeknek is, mondjuk egy aktuális Disney-agyrém két epizódja között. 9/10