Úgy gondolom, hogy a vígjáték az a műfaj, ami a legjobban összehozza az embereket. Erről árulkodnak a bevételek is, hiszen a legigénytelenebb vígjátékok (Nagyfiúk…) is rengeteg pénzt hoznak a konyhára. Ezzel csak részben van baj, de ebbe most inkább nem megyek bele, inkább azt a részét célzom meg, ami miatt érthető is az özönlés az adott filmre, és ami nem más, mint a röhögés. Az emberek szeretnek nevetni, ez természetes.

Vannak olyan vígjátékok, amik nem mai darabok, de mégis előveszik őket az emberek újra és újra, mert annyira tökéletes szórakozást nyújtanak, hogy nem lehet nem újrázni az adott filmet. Nézzük is hát azokat, amelyeket ÉN örökzöld vígjátéknak tartok, és az év bármely napján szívesen veszek elő, ha nevetni szeretnék.

(Szeretném leszögezni, hogy ez nem TOP 10 örökzöld vígjáték, hanem a saját, szubjektív listám azokról, amiket szeretek. Nyilván közrejátszik egy ilyen lista elkészítésénél a kor, mely mélyen befolyásolni tudja, hogy mi lesz a végeredmény. Azt szeretném kérni, ha nem értesz vele egyet, akkor írd le a saját listádat, hogy megismerjük mi a közös, és mi az, ami esetleg más…)

Mindenhez pénz kell, legyen itt szó a szórakozásról, tanulásról, és magáról az életről is. A Vakszerencsében betekintést kapunk Costa Rica egzotikus világába, a gazdag emberek életébe, és a szerencsejáték rejtelmeibe. Legalábbis ezt gondolnánk, de ezeket csak felszínesen kapjuk meg ebben az akció-thrillerben, melyet még a Ben ’Batman’ Affleck és Justin Timberlake duó sem tudott megtölteni élettel.

A Princeton Egyetem fejese fülébe jut, hogy az egyik diák online szerencsejátékot reklámoz, ami ugyebár tilos az Egyetem területén. Richie tudja, hogy a tűzzel játszik, de nincs más választása, mert a tandíjat fizetni kell, és ő nem a tehetősebb réteget erősíti, így kénytelen kockáztatni. Utolsó dobásra még nekiül egyet pókerezni, de mindent elveszít. Azonban feltűnt neki, hogy valami nem stimmel a játékkal, és csalás vádjával megkeresi az online kaszinó tulaját, aki viszont többet ajánl neki, mint a bukott pénze visszafizetését…

Igazából a Vakszerencse nem egy rossz film, csak éppen nagyon kevés. Tipikusan olyan, amit leül megnézni az ember, mert nincs jobb dolga, de amint vége már el is felejti. A film története, úgy ahogy jól muzsikál, vannak benne kisebb fordulatok, pörgősebb események, ám összességében kevés ahhoz, hogy jól szórakozzunk. Nagyjából egy olyan autóhoz hasonlít a film, amiben nincs motor. A kaszni szép, de ennyi.

Amíg a Wall Street farkasában működött a gazdagság és a jólét bemutatása, addig itt szinte semmit nem kaptunk belőle. Nem éreztük át azokat a bulikat ahová Affleck és Timberlake járkált, nem éreztük a rengeteg pénz illatát, illetve az ügyleteik súlyát. Azonban még menthető lehetett volna a helyzet, ha a karakterek jól muzsikálnak, de mondanom sem kell, hogy ezt sem kaptuk meg. A 90 perces játékidő alatt – ami amúgy teljesen korrekt volt, és mindenképpen pozitívumként kell megemlíteni, mert sokkal rosszabb fényt vethetne a filmre egy esetleges 120 perces játékidő – kaptunk egy néha-néha villantó Timberlaket, aki azért próbálta menteni a menthetőt, és egy nulla életkedvvel rendelkező Gézát, aki gondolatban valószínűleg már Gotham utcáin mászkált.

Összességében tehát az a baj a Vakszerencsével, hogy üres, élettelen, és ezáltal egy felesleges film arcát mutatja. Azonban utálni mégsem lehet, de sajnos szeretni sem. Mondanám, hogy nézzétek meg, de nem teszem. Elég csak a pontszámra (IMDB-re) pillantani… 4,5/10

Az előzetes várakozásokkal ellentétben az Inside Llewyn Davis meglepően rosszul jött ki az Oscar-jelöléseket tekintve. Se főszereplői, se zenei jelölést nem kapott, pedig senkinél nem lett volna keserű szájíz, ha Oscar Isaac, vagy a legjobb betétdalnál a „Please Mr. Kennedy” neve is ott szerepel a listán. Utóbbi hiánya mindenképpen érvágás…

Llewyn Davis egy folkzenész, akinek ez a hivatása. A probléma csupán az, hogy alig tud megélni belőle, és napról-napra kell változtatnia a helyét, ugyanis saját lakása sincs. Barátok fogadják be, illetve bepofátlankodik ahhoz, ahol úgy érzi, hogy egy-két éjszakát meg tud szállni. Ez a tengés-lengés azonban folyamatosan csökkenti a zenélésbe vetett hitét…

Nem vagyok rajongója a Coen tesóknak, nem rajongok a filmjeikért, ám elismerem és megtapsolom azt, amit eddig véghezvittek. A filmjeik általában 7-8 pont körül mozognak nálam, és ez köszönhető a filmjeikben szereplő karaktereknek, illetve a rendkívül jól megteremtett hangulatnak. Ezeket itt is megtalálhatjuk, mi több a hangulat egyenesen fantasztikus.

A mostani film esetében bepillantást nyerhetünk Llewyn Davis néhány napjába, ami ugyan nem jelent sok időt, hiszen tényleg csak néhány napról van szó, de ez idő alatt mégis rengeteg minden történik. Ezt Coenék, jól megírt párbeszédekkel, a főszereplő karakterfejlődésével, illetve az egyre mélyülő drámai szállal fűszerezték meg, mely végül pofás összképet mutatott. Ugyanakkor mégsem ezek a film legnagyobb erényei, hanem a zene, valamint a színészek. Előbbi adja a sava-borsát az egésznek, és mondhatni elvarázsol, amikor felcsendül egy-egy hangulatos zene. Igazi életérzést ad át a cigifüsttel átitatott 60-as évekből, és a folkzene szépségéből.

Ám ez mind nem jöhetett volna létre, ha nem Oscar Isaac kapja meg a főszerepet, ugyanis remekül formálja meg a bunkó, kissé arrogáns Davist, aki ezek hallatán a való életben egy p**s, de amint gitár kerül a kezébe, az egész róla kialakított kép megváltozik, és megmutatja, hogy mit is tud igazán. Mellette természetesen voltak még kiváló alakítások, gondolok itt John Goodmanre, Carrey Mulliganre, vagy éppen a „Please Mr. Kennedy” dalnál főszerepet játszó Justin Timberlakere, illetve Adam Drivera.

A Coen tesók tehát büszkék lehetnek a legújabb alkotásukra, mely a zenés filmek között előkelő helyen szerepel majd, illetve a rendezőpáros filmográfiájában is a jobb helyeken fog majd feltűnni. A filmet a hangvágás, valamint az operatőri munka miatt láthatjuk viszont az Oscar-gálán, amiből szerintem egyiket sem fogják behúzni, de ez nem von le semmit a film értékéből. A hangulatteremtés, az operatőri munka, a zene, a színészik is mind-mind dicséretesek. A folkzene kedvelőinek mindenképpen ajánlott a film megtekintése. 8/10

Oké… most már kijelenthető, hogy Jay Oliva a képregényrajzfilmek koronázatlan királya! De miért is?! Hát azért, mert egészen elképesztő, amit a 2012-es Batman – A sötét lovag visszatér óta művel. Egyrészt azzal a két részes rajzfilmmel megalkotta a DC Comics/Warner legjobb darabját, másrészt a tavalyi évben megmutatta, hogy nem csak egyfilmes rendező, hiszen létrehozta a Flashpoint paradoxont is, ami szintén egy elsőosztályú alkotás. De ő úgy látszik nem elégedett meg ezzel, és tovább szeretné folytatni a hadjáratát, mely a szuperhősök mennyországába vezet. Az utat ismeri, és esze ágában sincs letérni róla!

Gotham, Metropolis, Central City, stb… mi a közös bennük? Az, hogy mindegyiknek van egy hőse, aki megvédi a város lakóit. Ez szép és jó, hiszen nem mindennapi dolgokat tudnak művelni a hősök, de mi a helyzet akkor, ha egy másik világból jön az ellenfél, és nem elégszik meg 1-1 város elfoglalásával? Mi történik akkor, ha neki az egész Föld és annak lakó kellenek? Egyszerű a válasz. Működj csapatként!

Oliva most nem a dolgok közepébe csapott bele, hanem megpróbálta az elejét megfogni, azaz felvezetni az Igazság Ligáját. Az alapanyag a New 52 Justice League volume 1: Origin című sztoritól származik, ami által szemtanúi lehetünk Superman, Batman, Wonder Woman, Zöld Lámpás, Shazam, Flash, és Cyborg kalandjának. Mi több, utóbbi eredetsztoriját is megkapjuk, amit véleményem szerint meglehetősen pofásan mutattak be nekünk. Ugyanakkor Cyborg története csak az egyik szelet pozitívum a nagy egészből.

Az Igazság Ligája – Háború csakúgy, mint a már említett 2 (3) rajzfilm, kiemelkedően jó történetvezetéssel rendelkezik. A 80 perces játékidőt úgy töltötték fel, hogy mind az akciók, a poénok, a drámázás is maximum fordulatszámon pörögjenek, és ezáltal egy pillanatra se tudjuk levenni a szemünket a képernyőről. A poénokat ráadásul olyan jól eltalálták, hogy több vígjáték is megirigyelhetné azokat. Viszont fontos megjegyezni, hogy nem esik túlzásokba, mert azért akárhogy is nézzük a háttérben zajló események elégé súlyosak, és komolyak, hiszen mégis csak a Föld élete forog kockán.

A legnagyobb hiba az efféle rajzfilmeknél a végjátéknál szokott bekövetkezni, amikor a kapkodás, és az összecsapott munka válik úrrák, hiszen a dolgozók rájönnek, hogy itt a játékidő általában nem több mint 70-80 perc. Oliva ezt is jól oldotta meg, annak ellenére is, hogy több szálon futtatta a végjátékot. Darkseid szála, Batman és Superman szála, és nem mellesleg a csapattá alakulás jellemezte az utolsó fél órát.

Végül tehát én úgy gondolom, hogy ismét szemtanúi lehettünk egy nagyszerű DC szuperhősös rajzfilmnek, ami minden elemében kitűnően teljesített. Most már csak az a kérdés, hogy az idő mennyire szépíti meg ezt az élményt, és végül mennyi is lesz a végső pontszám. Én nem igazán tudok belekötni, mert valahogy így kell kinéznie egy rajzfilmnek, de jelenleg még csak 8/10, aztán majd kiderül…

A 2013-as év egyik meglepetés filmje, legalábbis ami a pénzügyi sikereket illeti. A 30 milliós költségvetéssel rendelkező film, csak Amerikában több mint 100 milliót kasszírozott össze, és ehhez ugyebár még hozzá sem vettük a tengerentúli bevételeket. A komornyik ebben a tekintetben nyert, de sajnos maga a film nem a legjobb.

Cecil Gaines a fiatal gyapotszedő munkás szerencsét próbál az USA-ban, de a kilátástalan helyzete miatt kénytelen betörnie egy hotel ablakát. Az ott dolgozó néger munkás összebarátkozik Cecillel és megfogadja, hogy kiképzi őt komornyiknak. Cecil oly annyira jól végzi a munkáját, hogy az útja egészen a Fehér Házig vezet, ahol több évtizeden keresztül is szolgálja az elnököket. Az ott töltött ideje alatt tanúja a legfontosabb eseményeknek, melyek az ország vezetését szolgálják…

Lee Daniels az Oscar-díjra jelölt rendező úgy tűnik, hogy a Precious után nem tud olyan filmet rendezni, ami egy kicsit is megközelítené azt az alkotását. Rendezetett egy Újságos fiút és most a Komornyikot, de mindegyikben vannak hibák, méghozzá nem is kicsik. Elsősorban a történetvezetés, ami szemet szúr a Komornyik esetében. Daniels a film üzenetét, a feketék hátrányos helyzetét úgy próbálja bemutatni (ja és közben vezetni próbálja Cecil storyját is), hogy innen-onnan vág be jeleneteket, amik miatt nem lehet azt mondani a filmre, hogy sallangmentesen folyik. Nem bontja ki a szálakat, még Cecilét sem. Igazság szerint Forest Whitaker a maximumot hozza ki a karakterből, ami rendkívül unalmas. Tesz-vesz, felszolgál, hazamegy, dolgozik és ennyi. Persze lehet azt mondani, hogy a karakter mellett viszont zajlanak az események, hiszen az elnökök jönnek-mennek, a feketék helyzete hol jobb, hol rosszabb, illetve kapunk egy kis ízelítőt a Fekete Párduc mozgalomból is. De a végeredmény nem mutat jól (túl sokat akart, és végül nem bírta megvalósítani), pedig azt gondolná az ember, hogy egy jó rendezővel és a plakáton látott megannyi remek színésszel nem lehet gyenge filmet készíteni.

Holott igenis lehetséges. Ugyanakkor a Komornyiknak vannak pozitívumai is, méghozzá a főbb szerepekben játszó színészek. Forest Whitaker a legjobb, de mellette Oprah Winfrey és David Oyelowo is kitett magáért. Mondhatni ők hárman vitték el a hátukon a filmet. Mellettük Cuba Goding Jr. sem hozott kínos játékot, mit több ő szolgáltatta a viccesebb részeket. Mindazonáltal a posztereken sokkal több színészt említettek meg, gondolok itt Robin Williams, John Cusack, James Marsden, Liev Schreiber, Alan Rickman, Jane Fonda hatosra, viszont a cameo szerepnél több nem jutott nekik. Mariah Carey például egy mukkot sem szól abban a néhány másodperces jelenetében, amennyit a vásznon tölt.

A komornyik azoknak jó lehet, akik kíváncsiak a feketék egyik legsötétebb időszakára a történelemben, de akik szórakozni szeretnének azoknak nem ajánlom teljes szívből. Lee Daniels nem tudta jól véghezvinni azt, amit akart. Több helyen giccsessé tette a filmjét, és még a játékidőt is elszabta egy bő 20 perccel. Bár ettől függetlenül nem fogom azt mondani a filmre hogy rossz, mert nem, csak éppen lehetett volna jobb is. 5,5/10

Nem terveztem, hogy sokat írok a Mátrix folytatásáról, mert egyrészt nem érdemli meg, másrészt a billentyűzet koptatását meghagyom inkább majd az első rész elemzésére. Sok-sok évvel ezelőtt (10-12) láttam először a Wachowski fivérek korszakos alkotását, a Mátrixot. Akkoriban még nem sok minden jött át belőle, de mostanra  - az újrázás után - teljesen megváltozott a véleményem a filmmel kapcsolatban. Pontosabban most már nem csak szuper film, hanem zseniális. Ez azonban az Újratöltve címet viselő második részről nem mondható el.

Fogalmazzunk úgy, hogy az első rész gondolatébresztő, rengeteg kérdést feltevő alkotás volt, addig a folytatás már csak egy üres zacskó lett. No, persze jól néz ki ez a zacskó, de mondatni csak levegő van benne. Természetesen ez kissé túlzás, de óriási a kontraszt, és a folytatásra szinte már csak azt lehet rásütni, hogy egy korrekt akciófilm, zöld köntösbe bújtatva. Ezzel nincs gond, mert a lécet túl magasra rakták Wachowskiék, és senki nem róhatja fel nekik, hogy nem tudták megismételni azt a csodát, amit anno létrehoztak. A mondás szerint is csak egyszer volt Budán kutyavásár…

Az univerzumot nyilván bővíteni kellett, hiszen egy folytatásról van szó, de ezt csak több-kevesebb sikerrel tudta megoldani a rendezőpáros, ám még így is voltak erős részei a filmnek. Kérdések itt is megfogalmazódhatnak, ok-okozat, miért, stb… de mindez édes kevés az első részhez képest. A film szerethető, akciódús, látványos, de ennyi.

Már most féltem Henry Cavillt, mert a találkozása Darkseiddel – akivel valószínűleg fog előbb vagy utóbb – nem lesz sétagalopp. Hozzá képest Zod csak egy kis szúnyog volt… No, de a filmről majd pár év múlva, hiszen ez még a jövő zenéje. Ám Lauren Montgomery a 2010-es évben készített egy rajzfilmet, amiben Batman és Superman mellett feltűnt Wonder Woman, Supergirl, és persze Darkseid. A zúzós buli nem maradt el.

Egy kriptoni meteoresővel együtt érkezik egy űrhajó is a Földre. Az utas egy fiatal lány, aki a hirtelen jött szupererejét nem tudja kontrollálni. A lány rémült, és nem tudja, hogy mitévő legyen, ám Superman megjelenésével kissé lecsillapodnak a kedélyek, és kiderül, hogy a lány egy bizonyos Kara Zor-El, aki Superman unokahúga…

Érdekes módon, a Superman/Batman – Apokalipszis elé nulla elvárással ültem le, és pont ebben az esetben kellett csalódnom. A Warner/DC égisze alatt már több Batman és Superman animációs film is készült, és azok egész magas színvonalat képviselnek. Ez se volt rossz, de…

Ezzel a Montgomery alkotással az a baj, hogy a rövid játékidő ellenére is, egy kimondottan hosszú felvezetést készített az írókkal együtt, így összességében a 80 perces játékidőből egy bő 40-45 perc viszonylag unalmassá sikeredett. Nyilván nem volt rossz látni, ahol Supergirl ismerkedik a Földdel, és az erejével, de se a dialógusok, se a jelenetek, nem voltak igazán hatásosak. A karakterek közötti kapcsolat, illetve kémia, valahogy nem működött. Olyan látszatot keltett, mint amikor homokszem kerül a gépezetbe.

Ám, amikor megérkeznek az Apokalipszisre, és Darkseid is felfedi magát, akkor végre beindulnak az események, és az addigi csigatempóra, egy kicsit rákapcsolnak. Ám még mindig nem nyomják tövig a gázpedált. Ugyanis arra egészen az utolsó 20 percig kell várni, amikor Darkseid újra megmutatja magát, de most már nem kegyelmez. Ezek a percek dobták meg az egész rajzfilmet, mert itt tényleg csúcsra járatták a harcot, a feszültséget, a zenét, a karaktereket.

Montgomeryék talán nem voltak 100%-os állapotban, amikor ezt megcsinálták. Ők tudnak ennél többet is. Néhol ugyan megmutatkozott a zsenialitásuk, de összességében inkább csak egy iparosmunka volt, amivel csak egy újabb film került a filmográfiájukba. 6,5/10

Martin Scorsese 1942-ben látta meg a napvilágot, majd 21 évvel később már le is forgatta az első rövidfilmjét. A fiatal Scorsese a New York-i egyetemen diplomázott a film szakon, és az első rövidfilmje után egészen 1969-ig kellett várnia arra, hogy leforgathassa az első igazi játékfilmjét, a Ki kopog az ajtómon című alkotását, melyben Harvey Keitel volt a főszereplő. A következő évtizedben egyre nagyobb hírnévre tett szert, és a jobbnál jobb filmje után, mára már olyan státuszba lépett, amire csak azt mondjuk, hogy a világ egyik legjobb rendezője.

Az első igazi sikerét a Keitel – De Niro párossal forgatott filmje az Aljas utcák hozta meg. 3 évvel később megrendezte az egyik olyan filmjét, amit sokan a legjobbnak tartanak, azaz a Taxisofőrt. A film hatalmas sikernek örvendett, és 4 Oscar-díjra is jelölték, ám az első rendezői jelölését csak néhány évvel később a Dühöngő bikával érte el. Majd ezt követte még 3 rendezői jelölés. Az újabb szintlépés a 90-es években következett be, amikor olyan filmeket rendezett többek között, mint a Nagymenők vagy éppen a Casino, melyek szintén nagy közönség kedvencek, és szívesen írják be a rendező legjobb filmjeinek listájának tetejére. Scorsese ahogy öregedett, úgy kezdett el jobb filmeket rendezni. (szerintem) és a 2000-es években mondhatni ki is teljesedett. New York bandái mellett az Aviátor, a Viharsziget, a Leleményes Hugo, a Tégla, és most már a Wall Street farkasa is a nevéhez írható. Az új évezredet egyszerűen uralja.

De vessünk egy pillantást arra, hogy miként néz ki Scorsese legjobb 10-es listája.