Nem tudom, hogy vagytok ti vele, de én nem vagyok a legnagyobb rajongója a Cornetto-trilógiának. Az első rész még nagyon tetszett - az szerintem zseniális volt - majd jött a Vaskabátok, ami már közel sem ütött nálam akkorát, majd elérkezett a záró darab, ami szintén hagy némi kívánnivalót maga után. Ugyanakkor azt nem állítom, hogy rosszak, csak éppen az első rész tette túl magasra a lécet. A World’s End egy minőségi iparosmunka Edgar Wright-tól.

A legtöbb ember szeret kocsmázni a haverokkal, és ez alól Gary sem kivétel. Ő azonban nem elégedett meg azzal, hogy egy kocsmában iszik a haverjaival, hanem eltervezte, hogy végigjárják a város összes kocsmáját. A túrát el is kezdik, de sose fejezik be… évekkel később, mikor már mindenki felnőtt, és a barátokból „ismeretlenek” lettek, akkor Gary ismét a fejébe veszi, hogy meg kell csinálni a túrát, mely a gyerekkori álma volt. A régi haverjait összeszedi, majd visszatérnek Newton Havenbe, ahol viszont a sör mellett más is várja őket…

A Haláli Hullák című zombifilmmel kezdődött, majd a Vaskabátokkal folytatódott, végül pedig a Világvégével végződött az Edgar Wright, Simon Pegg, Nick Frost hármassal fémjelzett Cornetto-trilógia. Az elsőben ugyebár a zombikat, a másodikban akciófilmeket, míg ebben a sci-fit parodizálták ki.

Igazából a története a filmnek nagyszerű, de a megvalósítás már nem igazán jött át. (bár lehet, hogy néhány korsó sör mellett jobb lett volna) Egyrészt a film első fele botrányosan lassú, és a felvezetésre sok időt fordítottak, ami nem vált az alkotás előnyére. Másrészt túl kevés poént sütöttek el az elején, ezért egy kicsit drámaira sikeredett a film első fele, de hál' Istennek a későbbiek során fordult a kocka és ráfókuszáltak a poénokra és az akcióra. Olyannyira felfordult az egész, hogy a fejünket szinte kapkodnunk kellett a rengeteg akció miatt, amire rátett még egy lapáttal a szereplők egyre növekvő alkoholszintje. Pegg karakterén kívül az összes többi rengeteget fejlődött, és méltó társai lettek a szerencsétlen, álmodozó Garynek.

A végjátékhoz érve a fordulatszám már a csúcson járt és mindezt a megfelelő ideig ott is tartotta a rendező. Igazi világvégét teremtett, ahol már minden a feje tetején állt, majd a lehető legjobb időben fogta magát és belassította az addigi pörgést és egy fantasztikus poszt-apokaliptikus zárást varázsolt a filmnek.

A The World’s End végül egy remek vígjáték lett, de sajnos nem lehet teljes mértékben elfelejteni a film elejét. A keserű szájíz ugyan megmarad, de bátran neki lehet ülni a filmnek, mert Simon Peggék mindig megérnek egy misét, és remélhetőleg még sokat fognak bennünket szórakoztatni, attól függetlenül, hogy most lezártak egy korszakot. A poénjaik egyedik, a filmjeik jók, a világvége meg nem is olyan vészes, mint gondolnánk, legalábbis akkor, ha van sör! 7/10

Ha az akcióhősöket egy dobogóra állítanánk, akkor úgy nézne ki, hogy Arnold Schwarzenegger, Sylvester Stallone, és Bruce Willis. (A sorrendet mindenki döntse el maga) Ők hárman voltak a korszak legjobbjai, és nekik köszönhetjük a legjobb filmeket. Ugyanakkor Willis volt az, aki a legtöbb minőségi filmben szerepelt, és a nevéhez nem csak egy vagy két kiemelkedő alkotás köthető, hanem jóval több. (legalábbis szerintem)

Bruce Willis az igazi hős megtestesítője. Nem volt Hercules kinézetűre gyúrva, nem pattogtak róla le a golyók, és az energiaszintje sem volt mindig a csúcson. Félt, vérzett, elfáradt, és rohadtul elege volt, amikor valaki az útjába állt, valamint előszeretettel szívta a cigit. Ő volt az, akit a legközelebb érezhettünk magunkhoz, mert emberi volt.

A karrierjét 1980-ban kezdte, de néhány évet még várnia kellett a sikerre. 1988 azonban piros betűs év a számára, hiszen ekkor készült el a Die Hard első része, mely világsikert hozott a számára, és John McClane karaktere egybeforrott a nevével. Ezek után mondhatni már csak lefelé vezetett az út, mivel felért a csúcsra, de a zuhanásból kihozta a legtöbbet, és a lejtmenetet nem függőlegesen végezte el. Szerencsére.

No, de térjünk is rá az 5 legjobb filmjére, hiszen ezért készült ez a poszt.

Egy dolog biztos, hogy idén egy animációs film se tudott egyeduralkodóvá válni, és az Oscar-díj fő várományosává előlépni. Azt nem mondom, hogy nem sikerültek jóra, mert igenis szórakoztató volt a legtöbbjük, de sosem értek el olyan hatást, ami miatt azt mondhatnánk, hogy „Ez igen!”. Ugyanakkor számomra mégis kellemes meglepetést okozott az egyik, pontosabban a Szörny Egyetem, hiszen annak ellenére, hogy többször is láttam a Szörny Rt.-t soha nem volt a kedvencem, és soha nem tudtam igazán szeretni. Ám az is biztos, hogy bennem van a hiba, mert sosem tudtam elfelejteni ettől függetlenül a filmet, és mindig foglalkoztatott, hogy miért nem tetszett nekem sose. A Szörny Egyetem után viszont ismét adok neki egy esélyt.

Mike Wazowski egy szerencsétlen szörnyecske. Az osztálytársai kicsúfolják, és a rémisztgetés sem megy neki, legalábbis addig, amíg a fejébe nem veszi, hogy ő lesz mindenidők legfélelmetesebb szörnye. Beiratkozik a Szörny Egyetemre, ahol megállás nélkül bújja a könyveket, és gyakorolja az ijesztgetést. Sajnos mindhiába, a kinézetéből adódóan senkit nem tud megfélemlíteni. Mikor már majdnem feladja, akkor belekapaszkodik az utolsó szalmaszálba, és egy kicsi, kitaszított csapattal, valamint az egyik osztálytársával – akivel ki nem állhatják egymást – összefognak, hogy megcsinálják a lehetetlent…

Lehetsz lúzer, lehetsz az osztály legjobban utált tagja a képességeid hiánya miatt, de ha keményen dolgozol, akkor felérhetsz a csúcsra. A legtöbb rajzfilm ezt az üzenetet hordozza magában, és ez alól a Szörny Egyetem sem kivétel, még akkor sem, ha érezhető egy ici-pici csavar az üzenetben. Ugyanakkor hiába az elcsépelt mondanivaló a Pixar még mindig tudja, hogy mitől döglik a légy, és a sablonos, ezerszer látott dolgokat is képesek úgy előadni, hogy élvezhetőek legyenek. Nálam ez hatványozottan igaz volt a már említett Szörny Rt. miatt.

Mike és Sullivan előzménytörténetét Dan Scanlon ügyesen, viccesen – bár néhol kissé kínosan – oldotta meg. Sosem voltak kibékülve az előzménysztorikkal, mert sok esetben egy fabatkát sem ért a végeredmény, de ez most jól sült el. Olyannyira, hogy az egyetemi éveket tényleg át lehetett élni. Voltak bulik, versenyek, barátságok, ellentétek, osztályzás, csúcspont, mélypont és minden egyéb dolog, ami nem hiányozhat az egyetemi évekből.

A Pixar ezért is van ott ahol, mert nagyon értenek az animációs filmek készítéséhez, és végtelen fantáziaviláguk van. A Szörny Egyetem ugyan nem tökéletes, és nem is mondható egyedinek, de megvan benne az a varázs, az a szerethetőség, ami miatt minden korosztály számára élvezhető lesz, és bátran lehet ajánlani a megtekintését. 7,5/10

Vannak olyan igaz történeten alapuló filmek, melyek bemutatása után mindenki elismerően csettint. Legyen itt szó a valódi szereplőkről, a kritikusokról, a nézőkről, és mindenkiről, aki látta az adott alkotást. A Phillips kapitány esetében majdnem teljes a siker, hiszen „csak” a valódi legénység egy része nyilvánította ki nem tetszését, amit azzal indokoltak, hogy a story nagymértékben elferdíti a valóságot, és Phillips kapitány közel sem olyan, mint a filmben. Viszont mindenki másnak tetszett, és sokan az év egyik legjobb filmjének tartják. (nem is érdemtelenül)

2009. áprilisában a Maersk Alabama teherszállító hajó a kenyai Mombasába veszi az irányt, ám az út során egy kalózok által látogatott területen is át kell haladniuk. Phillipsék jól tudják, hogy veszélyhelyzetben mit kell tenniük, viszont arra nem gondolnak, hogy rövid időn belül élesben is hasznosítani kell a tudásukat, mert bizony a kalózok megjelennek a radaron. Az első támadást még visszaverik, de másodjára a kalózok feljutnak a fedélzetre…

Tegyük félre azt, hogy a történetet megvariálták, és Phillipset igazi példaképpé alakították. Hollywood sokszor meghúzza ezt a lépést, de igazából jól teszik. Ha valaki beül a moziba, akkor élvezni szeretné a filmet, és bizony Paul Greengrassnak hála a Phillips kapitány nagyszerű szórakozást nyújt még akkor is, ha a játékidő meghaladja a két órát, és ezért viszonylag hosszúnak tűnik. Főleg annak tudatában, hogy egy egyszerű túszdráma az egész film. Ugyanakkor megszokhattuk már, hogy Greengrass a legrövidebb momentumokat is képes izgalmassá varázsolni, és a feszültséget is a lehető legjobban tudja adagolni a filmhez. Emellett Henry Jackman zeneszerző is hozzáadta a maga tudását, és ketten együtt tényleg sokszor elérték a tetőfokot.

Ámde a Kapitány története nem lett volna teljes, ha nincs a fedélzeten az a Tom Hanks, aki itt is megmutatja, hogy miért is ő az egyik legtehetségesebb, és legjobb színész manapság. Nem hiába kapott már kétszer is Oscart, és ezzel az alakítással biztos vagyok benne, hogy ismételten ott lesz a neve a jelöltek között. Ám véleményem szerint még Hanks sem tudta volna egyedül elvinni a filmet a hátán, és nem lett volna ennyire jó a film, ha nincsenek jól castingolva a szomáliai kalózok. Barkhad Abdi a kalózok vezére hitelesen és félelmetesen formálta meg a vezért, aki tökéletes „társa” volt Phillipsnek.

A filmben többször elhangzik, hogy „Minden rendben lesz”. Ez teljes mértékben igaz a film minden elemére. A kritikusok szerették, a nézők szintén, az Oscar-gálán valószínűleg a zsűri tetszését is elnyeri majd, valamint a jegypénztáraknál is szépen teljesített. Greengrass nem kockáztatott és tudta, hogy ezzel a filmmel tényleg minden rendben lesz. A Phillips kapitány tehát egy rendkívül jó dráma (thriller), ami első nézésre biztos, hogy hatásos, és Tom Hanksnek hála a katarzis sem maradhatott el. 8/10

Dolph Lundgren és a B filmek.

Leszámolás Kis-Tokióban (1991)

Vannak olyan filmek, amikre csak annyit lehet mondani, hogy annyira rosszak, hogy az már jó. Mark L. Lester klasszikusa is ebbe a kategóriába tartozik, hála a töménytelen buta akciónak, és az oltári nagy bakiknak. De ez nem is baj, mert ezeket a filmeket pont azért szerettük, mert nem tökéletesek, valamint végetlenül egyszerűek és lényegretörőek.

Japánban már több évszázada tevékenykedik egy titkos bűnszervezet, mely uralja az egész ország alvilágát. A Yakuza azonban úgy gondolja, hogy itt az ideje betörni az amerikai drogpiacra is az új, halálos szerükkel. Az Államokban viszont emberükre akadnak, hiszen Johnnyt és Kennert nem abból a fából faragták, hogy az első golyó eldördülése után sírva fussanak haza…

Dolph Lundgren a második vonalat képviselte az akcióhősök között, de bőven megérdemli, hogy Arnoldékkal emlegessük egy lapon. Nem született világot megváltó alkotása, de tudta, hogy mi kell az embereknek a 80-as, 90-es években. A Leszámolás Kis- Tokióban egyike azon filmjeinek, melyet egyszer mindenképpen látni kell, ha szerettük azt a tesztoszteronnal töltött időszakot.

A forgatókönyv szerintem simán kifért egy A/4-es oldalra, valamint a dialógusokra sem fordítottak sok időt. (a szinkronra meg pláne… alig volt jobb, mint a hangalámondásos) De a lényeget megkaptuk, ami a végeláthatatlan gyilkolást, és a brutális erőszakot jelentette. Nem kérdeztek, nem fecsérelték a drága időt csavarokra és egyéb időhúzó jelenetekre, hanem zúztak benne (ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a 75 perces játékidő). Lundgren és Lee jól muzsikáltak együtt, és egy ízig-vérig B filmet hoztak el nekünk a 90-es évek elején. Manapság valószínűleg menne a kukába ez a film, de hála a kor egyedi hangulatának, a Leszámolás Kis-Tokióban ma is nézhető. No, persze azoknak, akik meg tudják emészteni ezeket a filmeket. 6/10

A Büntető (1989)

Közismert nevén a Megtorló. Számos ember Frank Castle-t tartja a legjobb képregény karakternek, és a mai napig várnak arra, hogy egy csúcsminőségű Punisher filmet kapjanak, mindezidáig hiába. A Dolph Lundgren nevével fémjelzett verziónak nem tett jót, hogy abban a korban készült, amikor a Marvel képregény-adaptációk minősége a béka segge alatt voltak, így sajnos a Büntető sem lett jó…

Frank Castle különleges ügynök utolsó akciójába végzetes hiba csúszik, és ennek hatására az alvilági nagyfőnök az ő családján áll bosszút. Frank élete ezek után teljesen megváltozik, és csak egy dolog élteti, hogy megtorolja a hidegvérrel elkövetett gyilkosságot…

A Büntető legnagyobb hibája, hogy úgy akarja komolyra venni a figurát, hogy hiányoznak belőle azok az elemek, melyekkel elérhették volna a nagyszerű végeredményt. Se történetileg nem volt jól kidolgozva, se hangulatilag nem ütötte meg a szintet, de még szerencsétlen Lundgren sem volt jó a szerepben a fekete hajával. (Ezzel nem őt akarom bántani, de nagyon nem illett bele a szerepbe.) Mark Goldblatt rossz időben és rosszul rendezte meg a filmet, amire felesleges rászánni a másfél órát. 3/10

John Carpenternek eléggé hullámzó volt a karrierje, mert hiába alkotott egy fantasztikus filmet, az utána lévő rendezésénél mindig összeszorított fogakkal várták az emberek, hogy vajon sikerül-e a helyes úton maradnia. Szerencsére a 70-es, 80-as években a rosszabb filmjeit egy maradandó alkotás követte, mely alól a Köd című filmje sem kivétel.

Egy tengerparti kisvárosra sűrű köd telepszik, melyben misztikus alakok tűnnek fel. A félelmetes szellemek egy 100 évvel ezelőtti árulás következményei, melyet a városlakók követtek el. Az átkot csak akkor lehet megszüntetni, ha megismerik a matrózok történetét, és visszaszolgáltatják a kincset, mely őket illeti…

A köd egyáltalán nem a legjobb filmje Carpenternek, de az ütős alapstory, és a megteremtett atmoszféra hatására mégis emlékezetes darab lett a rendező karrierjében. Carpenter mindig is jól bánt a zenével, és ez itt sem volt másképp. No, nem kell itt bonyolult dallamokra gondolni, hanem egyszerű, de annál hatásosabb hanghatásokra, amik félelmetesek és fülbemászóak voltak. Ehhez természetesen társult a remek fényképezés is, mely szintén pluszt adott az összképhez.

A direktor úr a film első 40 percével, kis túlzással már-már Halloween-i és Dolog magasságokban járt, ám a folytatás megbélyegezte a filmet, és az addig ügyesen felépített filmjét romba döntötte. Kicsit olyan, mintha megunta volna a rendezést és már csak túl akart volna lenni rajta. A köd sokkal jobb is lehetett volna, ha képes fenn tartani azt a feszültséget, amit az elején éreztünk, ugyanis a horror elemekkel ügyesen bánt, és a legjobb jeleneteknél még a mai napig is libabőrös lehet néző. Mondhatjuk úgyis, hogy jelen volt a Carpenter hatás, ami annyit jelent, hogy 1 perc után simán meg tudjuk mondani, hogy ezt a filmet ő rendezte.

A film a színészekkel sem állt rosszul, hiszen két generáció sikolykirálynőit is felvonultatta, gondolok itt Janet Leigh-re, és Jamie Lee Curtis-re. Előbbi ugyebár a Psycho, míg utóbbi a Halloween filmek sztárja volt.

A köd a hibái ellenére is egy ügyes kísértethistória, melyet bátran lehet ajánlani a horror rajongóknak, de végeredményt tekintve senki ne várjon Dolog és Halloween magasságokat. Ott lehetett volna, ha… 6,5/10

Dinoszauruszok és Igor egy filmben? Lehetséges ez? Természetesen… Frankenstein doktor segítője, a púpos Igor egy felettébb érdekes kalandba csöppen, hiszen a szörnyek helyett most a dínókkal találkozik.

Crossover filmek mindig is voltak és lesznek is, és ezzel semmi gond nincs. A hangsúly mindig azon van, hogy a különböző filmből/világból származó karaktereket miként tudjuk összekapcsolni és egymás mellé rakosgatni. A Jurassic Igorban ezek mind jól működtek és a végeredmény meglepően szórakoztatóra, és hangulatosra sikeredett, így mindenképp érdemes meglesni ezt a néhány perces alkotást.

(Igornak korábban volt már egy filmje, Dr. Faustenstein özvegye címmel. Akinek az kimaradt, gyorsan pótolja, mert megéri.)

Érkezett egy gyönyörű plakát és egy bővített előzetes. Annyi biztos, hogy Peter Jackson egyel nagyobb fokozatba kapcsolt, mert nem tetszettek neki az első rész utáni kritikák, és most javítani akar.