Fekete Ibolya (Bolse vita, Chico) harmadik játékfilmjének története nagyjából száz évet ölel fel a viharos magyar huszadik századból. A rendezőnő előző munkáihoz hasonlóan ez is valós alapokra épül, azonban szabadon bánik az alapanyagként szolgáló történettel. Egy családot követünk négy generáción keresztül, érintve a múlt század minden fontosabb történelmi eseményét az első világháborútól az '56-os forradalmon keresztül a Kádár-korszakig.

Volt idő, amikor még a Szikla csak egy szimpla domb volt a filmvásznon, ám már ekkor is képes volt tekintélytparancsolóan megjelenni a kamerák előtt. 2004-ben, egy egyszerű, régimódi egyenes akciófilmmel mutatta meg, hogy ha szét kell verni egy Casinót, akkor bizony rá lehet számítani. Ráadásul mindezt, emelt fővel tette.

Ez a nap is eljött 2015-ben, bár nem olyan formában, ahogy harminc évvel ezelőtt elképzelték. Bár a technológia óriási robbant, az átlagember ezt leginkább a kezében fogva tapasztalhatja, hiszen telefonunkról egy gombnyomásra szinte minden elérhető. Repülő autóink viszont nincsenek és sajnos légdeszkával sem tudunk suliba menni, a film kultikusságát viszont mi sem igazolja jobban, mint az a tény, hogy már dolgoznak az említett közlekedési eszközön. Így kezd mesterségesen valóra válni az a korlenyomat, ahogy a 80-as években látták a világot. De tegyük is félre a technológiát egy kicsit. A blog íróival úgy gondoltuk, mi sem hagyjuk ki a megemlékezést a jeles eseményről és mivel a trilógiáról már olvashattok itt itt és itt, a tovább után rövid véleményeink és élményeink következnek a Vissza a jövőbe filmekről.

Két amerikai srác száll le egy birkákat szállító teherautó platójáról, valahol a Ködös Albionban, azon belül is az isten háta mögött. Friss, taknyos-párás levegőt beszívva, végtelennek tűnő réteken sétálnak át vidáman, csajokról beszélgetve, hogy aztán naplemente után egy kis falusi fogadóban pihenjenek meg. A hely neve: „A lemészárolt bárány”

Lloyd Kaufmanék 1986-ban készítették el az első Nukleáris osztály című filmet, amihez aztán két folytatást is megalkottak az elkövetkezendő években, így a Toxikus bosszúálló mellett egy másik Troma franchise-t is felépítettek a trash-zsánert kedvelők legnagyobb örömére. Azonban hiába lett széria a Nukleáris osztályból is, sajnos a minőség még a zsáneren belül sem volt igazán kiemelkedő – kultstátusz ide vagy oda – így a producer/rendezőnek egy olyasfajta újítást kellett kieszelnie az új évezredben, ami nem csak minőségileg lesz jobb, de a mai trendekhez is közelebb fog állni. 2013-ban elkészült az új Troma-csoda.

Két éve a Fák jú Tanár úr az év egyik kellemes európai meglepetése lett. A klisés amerikai sztori markáns német megvalósítása nagy siker lett az öreg kontinensen (az amerikai bemutatóról nem találtam infót, de muszáj megosztanom a film tengerentúli címét: Suck me Shakespeer), így elkerülhetetlenné vált a folytatás az ő számára is. Sajnos azonban, ahogy az általában lenni szokott a többet, nagyobbat, hangosabbat elve mentén készülő második részekkel, a végeredmény itt is messze elmarad az első rész színvonalától.

Edith Cushing (Mia Wasikowska) írói ambíciókkal megáldott fiatal lány, aki kétkezi munkásból vállalatvezetővé vált édesapjával él, legfőbb vágya pedig, hogy megírjon egy romantikával átszőtt kísértettörténetet. Példaképe Mary Shelley, ami szép dolog, ám a természetfelettihez köthető vonzódásának fő oka nem a viktoriánus korabeli fantasztikus és horror irodalom szeretete. Edithet egyszer kiskorában megijesztette az édesanyja, amikor ő álmatlanul forgolódott az ágyban, csakhogy a drága mamát nem sokkal azelőtt helyezték végső nyugalomba, elvitte ugyanis szegényt a kolera. Felesleges firtatnom, milyen meghatározó élmény lehet ez egy kislány számára, kiváltképp, ha a nem túl bizalomgerjesztő ábrázattal megáldott kísértet még valami fenyegető veszélyre is felhívja a figyelmét.

Telnek-múlnak aztán az évek és a kislány felvilágosult nővé cseperedik, aki válaszút előtt áll, egyszerre két férfi is akad, aki a kegyeiért esdekel. Egyikőjük apja orvosa, Dr. Alan McMichael (Charlie Hunnam), aki egészen addig biztosnak látszik a dolgában, míg színre nem lép egy sármos, ugyanakkor kissé titokzatos  angol nemes, Thomas Sharpe (Tom Hiddleston). Sharpe befektetőt keres, aki pénzelné találmányát, egy bányagépet, melynek segítségével felvirágoztathatná rég hanyatlásnak indult örökségét, egy vörösagyag bányát, hazájában, a ködös Albionban. Ami a lánykérést illeti, a  befutó, mint az sejthető, az újdonság varázsával ható férfiú lesz, és bár nem az eredetileg tervezett módon, de a befektetés is megvalósul. A helyszín pedig innentől kezdve már a Sharpe birtok, amit Thomas nem kevésbé rejtélyes nővérével (Jessica Chastain) tart fenn. A birtok, hatalmas ódon kastélyával és az alatta húzódó bányával, azaz, ahogy az ottaniak hívják: a Bíborhegy.

Már jó ideje dúl a drogháború az USA és Mexikó között. Az amerikaiak türelme azonban véges, mihamarabb megpróbálnak megszabadulni az egyik frontvonaltól. Így kerül a képbe Kate Macer (Emily Blunt), az FBI idealista embere, aki taktikai segítséget nyújt a Matt Graver (Josh Brolin) által vezetett nemzetközi akcióban. A túszok menekítésére szakosodott főhősnő - az első forgatókönyvét jegyző Taylor Sheridan remek ötletének köszönhetően - teljesen idegen testként mozog a drogkartell ellen irányuló küldetés során, ezáltal pedig karaktere a nézők számára tökéletes mankót képez, hiszen velük egy időben ismerkedik meg a felekkel. Miként szépen letisztul Kate előtt a helyzet, valamint látja “mentora”, Alejandro (Benicio del Toro) cselekedeteit, lassacskán felülírja magában a játékszabályokat és a hivatásos szervekről alkotott képét.

Emily Blunt csodálatosan hozta a kissé törékeny, de mégis erős nő karakterét. Oscar-jelölésben is bizakodhat.