Egy szerelmi történet vége

19 évvel ezelőtt került moziba a Bryan Singer rendezte X-Men: A kívülállók, amivel kezdetét vette a filmtörténelem egy olyan fejezete, ami még nagyon sokáig nem fog lezáródni. Az X-Menekre vonatkozó szakasza azonban még is a végéhez ért, ugyan is a Fox égisze alatt készült filmek megkapták a záró darabjukat, azt a fejezetet, amivel át, illetve egészen pontosan visszaadják a staféta botot az igazi gazdájának. Már eleve ez elég nagy teher és kihívás lehet egy film és az azt megalkotó stáb vállán, de ha ehhez még hozzáveszem, hogy az egyik, ha nem a legerősebb mutánsról kellett elmesélniük egy történetet, akkor az a bizonyos teher a sokszorosára nő. Sajnálatos módon az előjelek nem voltak túl biztatóak a sok újraforgatás, valamint a premier rendszeres elhalasztása miatt, de említhetném még a forgatókönyv íróként ugyan sok epizódért felelős, de rendezőként teljesen tapasztalatlan és rutintalan Simon Kinberg személyét is. A félelmeink pedig…nos…beigazolódtak.

Néha (elég gyakran) rám jön egy önkínzás jellegű agymenés, ami abból áll, hogy szándékosan szar filmek közül próbálok kiválasztani valami igazi gyöngyszemet. Nézegettem a napokban az IMDB bottom 100-as listáját, ahol egy egész régi watchlistes film ütötte meg újra szememet. FÉLELEM.COM! Wow, egész egyszerűen zseniális cím egy horrornak a 2000-es évek legelején.

Egy több évtizedes produkció vált ma valósságá, amely végül nagyjából egyszerre csendült fel aztán a vásznakon több, majdnem azonos zsánerre hangolódott darabbal. A Csillag születik drámájában, a Bohém rapszódia nosztalgiafaktorában, az Elton John életére, khmm… támaszkodó musical fantasy pedig képzelőerejében igyekszik magának saját ligát teremteni. Így, mint ahogy a másik kettő, ez sem egy feltétlenül hétköznapi végeredményt szült, más kérdés, hogy mindez kinek köszönhető.

A kétezres évek második felére sajnos eléggé ellaposodott a horror műfaja, a dokumentarista jelleget imitáló, jump scare-ekkel operáló alkotások térhódítása ugyan pénzügyileg kiváló húzásnak bizonyult, de művészeti értékeket figyelembe véve már közel sem adott annyit a félelemkeltés mesterségéhez, mint amennyire népszerűsége predesztinálta volna. Szerencsére a következő évtizedre már filmes és sorozatos berkekben egyaránt jelentek meg, illetőleg mind a mai napig futnak olyan művek, amik már eséllyel pályáznak arra, hogy a jövőben klasszikusokként hivatkozzunk rájuk. A DC streaming szolgáltatásának legújabb üdvöskéje, a Mocsárlény a legelső részével megmutatta, hogy idővel a legnagyobbak közé emelkedhet.

Hol volt, hol nem volt… volt egyszer egy mocsár. Így kezdődik a Wes Craven-féle Swamp Thing képregényadaptáció folytatása, a Mocsárlény visszatér. Majd egy hirtelen vágás és jön a hangulatos, rockzenei aláfestéssel bíró képregényes intró. Eddig tök jó mókának hangzik, nem?

Egyszer volt, hol nem volt

Az elmúlt pár évben a Blumhouse jó pár remek produkcióval ajándékoztatta meg a közönséget. Esélyt adott a kreatív ötleteknek, meglátta az egyszerű, de nagyszerű projectekben azt a szikrát, ami naggyá teheti őket. Ilyen volt Jordan Peele, Tűnj el! című alkotása, ami a remek fekete humor és társadalomkritika mellett a para faktor terén is fantasztikusan teljesített. Nem utolsó sorban Jordan Peele-t is feltette a horror műfaj térképére (kinek második filmje, a Mi már elég megosztóra sikeredett). Ám ők sem nyúlnak bele mindig a tutiba és bizony néha olyan rettenetek is kikerültek a kezeik közül, mint a Felelsz vagy mersz, melynek alapötlete ugyan sok potenciált rejtett magában, de a végeredmény közel borzalmas lett. Legújabb gyermekük pedig a Mami névre keresztelt horror-thriller féleség, melyben Octavia Spencer próbálja ráhozni a frászt pár fiatalra, és ránk nézőkre.

Bármennyire is elfogadhatatlannak tűnik az egykori akciósztárok számára az öregedés, mégis azt látom, hogy bőven van fantázia abban, hogy megöregedve kell a kamerák elé állniuk. Stallone a Creed-filmekkel már mutatott valamit ebből az irányból, Arnold is próbált drámázni, de úgy tűnik Van Damme is egyre inkább ezt a vonalat próbálja meg minél jobban kiaknázni. A Kickboxer-filmekkel már jelezte, hogy inkább lesz mester így 60-hoz közeledve, mintsem tanítvány, a We Die Young című 2019-es filmjével veteránt, a most említett Lukasszal pedig egy megtört, öreg testőrt kell alakítania.

Hálátlan feladatra vállalkoztam, amikor ordító szembeszéllel dacolva kitűztem célul e méltán nagysikerű klasszikus modern felhabarásának 10-es skálán való számszerűsítését. Számomra ez egy érdekes kísérlet volt, ugyanis az, ami most nehezíti a dolgom, általában ugyanúgy bennem is harsányan jelen van.