A 2015-ös Creed gyakorlatilag az 1976-os Rocky remakeja volt, de hála az égnek szívvel és lélekkel készült, így nem kellett amiatt bosszankodnunk, hogy meggyalázták az eredeti remekműt, sőt. Az ezerszer látott elemeket sikerült olyan jól felépíteni és szerethető karakterekkel megtölteni az atmoszférát, hogy az ember több mint elégedetten bólogatott a stáblista alatt. Nem mellesleg Stallone pályafutása legjobb, legerősebb, legérettebb alakítását nyújtotta, Rocky karakterét pedig egy olyan szintre emelte, amiről senki nem gondolta, hogy benne van. Nagy volt tehát a teher a folytatást készítő stábon, de az előzetesek azt sugallták, hogy ezúttal is eltalálták a már jól ismert recept fűszerezését.

2018 számomra nagyjából úgy telt el, hogy év elején kijött egy csokorra való jó film, majd hosszú kétségbeejtő szünet után év végén még egy adag. Ezt jól szemlélteti, hogy az alábbi listán a nyári blockbuster szezonból mindössze egy cím képviselteti magát. Volt itt amúgy minden; önfeledt szórakozás, dráma, izgalmak és rettegés is szép számmal. Kifejezetten erős év volt ez horrorfilmek terén ugyanis, amit én kifejezetten élveztem. Évértékelő listámon végül 15 mozgókép kapott helyett, a sorrend pedig nem igazán releváns, már csak azért sem, mert elég eklektikus a lista, tele olyan filmekkel, amiket felesleges lenne egymáshoz hasonlítgatni, méregetni. A lényeg az, hogy ezek az alkotások voltak azok, amiket a legtöbbre tartottam az elmúlt évben, azok, amik után elégedetten álltam fel, azzal az érzéssel, hogy valamit hozzáadtak az életemhez. 

Az idei mozis december porgok és gunganok nélkül telt el, de nem kell, hogy emiatt bárki is a fénykardjába dőljön, mert idén is összeszedtük az év legjobban sikerült Star Wars rajongói filmjeit. Az rögtön levonható, hogy ámbár a filmek néhol igen korrekt technikai körítéssel dolgoznak, lélekben még mindig képtelenek elszakadni fan-filmes gyökereiktől, vagy legalábbis nagyon keveseknek sikerül. De szerencsére igen keményen próbálkoznak. A felhozatal az előző évekhez képest talán picit kevésbé sokszínű, talán kissé kevésbé kreatív – így kevesebb filmet is válogattam be a listába –, de azért sikerült most is jó pár minőségi darabot előkotorni nektek. Star Wars hagyományokhoz híven pedig a tavalyi és a tavaly előtti cikkel együtt immáron trilógia lett a fan-filmes sorozatunk. A cikk végén természetesen most is szavazhatsz 2018 legjobb kisfilmjére, végül pedig ne feledjétek, az erő legyen akár sötét vagy világos, egyenlő a tömeg szorozva az adott távolság per eltelt idő négyzetével. Na, ezt nektek midikloriánok!

Egy maréknyi bánatért

Sergio Leone…Clint Eastwood…Ennio Morricone. Három név, mely egyet jelent a westernnel magával. A mai generációból sajnos már nem tudnék ilyen könnyen felsorolni három nevet, sőt. Talán még egyet sem. A western műfaj ugyan is elfelejtődött. Azt nem mondanám, hogy eljárt felette az idő, mert számomra ez a műfaj halhatatlan és egy-két évente mindig újranézem a kedvenceimet, úgy mint a Dollár trilógia (Egy maréknyi dollárért, Pár dollárral többért, A Jó, a Rossz és a Csúf), a Volt egyszer egy vadnyugat, a Hét mesterlövész (az 1960-as, nem a 2016-os remake), Butch Cassidy és a Sundance kölyök, valamint Eastwood utolsó westernje, a Nincs Bocsánat. Ok, bűnös élvezetként az Ördög jobb és Bal keze 1-2, valamint a Nevem Senki is a menü része szokott még lenni. Az új generációból azonban egyedül talán a Jesse James meggyilkolása, a tettes gyáva Robert Ford az, ami nagy hatással volt rám és szívesen újranézem (a Django elszabadult nem szeretem) bármikor. Eme bánatom csitítására tökéletes választás volt a Rockstar Games 2010-es játéka, a Red Dead Redemption, amihez késői konzol tulajdonosként csak évekkel a megjelenés után jutottam hozzá (már rég a GTA V volt a sláger az összes platformon), de tökéletesen kiszolgálta a műfaj iránti imádatomat. Egyedül talán csak a gyengécske harcrendszer, valamint a játék utolsó 2-3 órája volt az, ami némi keserű szájízt hagyott maga után, de az összkép egy aranybánya volt az én western iránti szeretetemnek. Éppen ezért a fellegekben jártam amikor kiderült, hogy a GTA V része után a Rockstar nem rögtön a GTA VI-ba vágott bele, hanem bizony elérkezett az ideje egy újabb vadnyugati kalandnak.

Broly szerepeltetése a sorozatban, az, hogy teljes értékű tagja legyen a fősztorinak, mindig is egy álom volt a Dragon Ball fanok számára. A Super-széria viszont egy érdekes lépéssel kezdett el utalgatni arra, hogy Toriyamáék idővel végre ténylegesen be fogják hozni a legendás szuper csillagharcost a történetbe. Kale, a 6-os univerzum egyik harcosa lényegében a saját univerzumuk Brolyja volt. Ugyanúgy zöld aura övezte körül, alapjában véve csendes személyiségnek tűnt, de ha elkattant nála valami, akkor limit nélküli pusztító erővel rendelkezett. Nem is lehetett Kale feltűnése után mást kérdezni, mint: Hol van Broly?

Ez a 2010-es finn karácsonyi film egy különleges ritkaság a filmtörténet ünnepi témájú darabjai között. Már pusztán keletkezési helye és a benne beszélt nyelv miatt is ínyencségként tekinthetne rá bármely cinefil, arra viszont garantáltan mindenki felkapja a fejét, hogy a tárgyalt alkotásban tulajdonképpen a fantasy, az akció és a horror műfajok keverednek, úgy, hogy a központi karaktere nem más, mint a Télapó, azaz Joulupukki. Ám ő korántsem az a kedves öreg, akit izgatottan várnak a gyerekek némi jutalom reményében egész éves jóságukért, épp ellenkezőleg, Joulupukki azért jött, hogy megbüntesse a rosszakat.

Idillikus utcakép tárul elénk, kivilágított házakkal, ünnepi díszbe öltöztetett kirakatokkal, izgatottan készülődő emberekkel, közben pedig szép kövér pelyhekben hull a hó. A kamera tovább siklik és egy betlehemi jászolt látunk, ám az előtte összegyűlt csoport egy emberként, értetlenül csóválja a fejét. A karácsonyi diorámából pont a főszereplő, a kis Jézus hiányzik. Az épp arra járó rendőr csak beletörődve ingatja a fejét, a kisdedet valaki ellopta. A főcím záróképén egy házassági tanácsadó irodájának az ablaka jelenik meg. Tökéletes, tartalomhoz illő felütés.

A kevert műfajú filmek leggyakoribb buktatója éppen különlegességükben rejlik, abban, miként próbálják készítőik megteremteni az egyensúlyt az esetenként egymással szemben álló műfaji megoldások között, valamint, hogy a jobb esetben megteremtett egyensúly végső soron létjogosultságot ad-e a koncepciónak. Nehéz igazán jó, általános választ adni arra - már ha lehet egyáltalán -, mely műfajok hibridjei működnek, bár a népszerűségük alapján a rendre csak kettőt megragadó alkotások (pl. romantikus-vígjátékok) valahogyan könnyebben megtalálják nézőiket. De néha felbukkannak olyan filmek is, ahol egyszerűen már annyi mindenbe belefognak a készítők, hogy szinte garantált a bukás, ám a film mégis működik. Utóbbiak közé sorolandó a Spring – Újjászületés.