Egy maréknyi bánatért

Sergio Leone…Clint Eastwood…Ennio Morricone. Három név, mely egyet jelent a westernnel magával. A mai generációból sajnos már nem tudnék ilyen könnyen felsorolni három nevet, sőt. Talán még egyet sem. A western műfaj ugyan is elfelejtődött. Azt nem mondanám, hogy eljárt felette az idő, mert számomra ez a műfaj halhatatlan és egy-két évente mindig újranézem a kedvenceimet, úgy mint a Dollár trilógia (Egy maréknyi dollárért, Pár dollárral többért, A Jó, a Rossz és a Csúf), a Volt egyszer egy vadnyugat, a Hét mesterlövész (az 1960-as, nem a 2016-os remake), Butch Cassidy és a Sundance kölyök, valamint Eastwood utolsó westernje, a Nincs Bocsánat. Ok, bűnös élvezetként az Ördög jobb és Bal keze 1-2, valamint a Nevem Senki is a menü része szokott még lenni. Az új generációból azonban egyedül talán a Jesse James meggyilkolása, a tettes gyáva Robert Ford az, ami nagy hatással volt rám és szívesen újranézem (a Django elszabadult nem szeretem) bármikor. Eme bánatom csitítására tökéletes választás volt a Rockstar Games 2010-es játéka, a Red Dead Redemption, amihez késői konzol tulajdonosként csak évekkel a megjelenés után jutottam hozzá (már rég a GTA V volt a sláger az összes platformon), de tökéletesen kiszolgálta a műfaj iránti imádatomat. Egyedül talán csak a gyengécske harcrendszer, valamint a játék utolsó 2-3 órája volt az, ami némi keserű szájízt hagyott maga után, de az összkép egy aranybánya volt az én western iránti szeretetemnek. Éppen ezért a fellegekben jártam amikor kiderült, hogy a GTA V része után a Rockstar nem rögtön a GTA VI-ba vágott bele, hanem bizony elérkezett az ideje egy újabb vadnyugati kalandnak.

Broly szerepeltetése a sorozatban, az, hogy teljes értékű tagja legyen a fősztorinak, mindig is egy álom volt a Dragon Ball fanok számára. A Super-széria viszont egy érdekes lépéssel kezdett el utalgatni arra, hogy Toriyamáék idővel végre ténylegesen be fogják hozni a legendás szuper csillagharcost a történetbe. Kale, a 6-os univerzum egyik harcosa lényegében a saját univerzumuk Brolyja volt. Ugyanúgy zöld aura övezte körül, alapjában véve csendes személyiségnek tűnt, de ha elkattant nála valami, akkor limit nélküli pusztító erővel rendelkezett. Nem is lehetett Kale feltűnése után mást kérdezni, mint: Hol van Broly?

Ez a 2010-es finn karácsonyi film egy különleges ritkaság a filmtörténet ünnepi témájú darabjai között. Már pusztán keletkezési helye és a benne beszélt nyelv miatt is ínyencségként tekinthetne rá bármely cinefil, arra viszont garantáltan mindenki felkapja a fejét, hogy a tárgyalt alkotásban tulajdonképpen a fantasy, az akció és a horror műfajok keverednek, úgy, hogy a központi karaktere nem más, mint a Télapó, azaz Joulupukki. Ám ő korántsem az a kedves öreg, akit izgatottan várnak a gyerekek némi jutalom reményében egész éves jóságukért, épp ellenkezőleg, Joulupukki azért jött, hogy megbüntesse a rosszakat.

Idillikus utcakép tárul elénk, kivilágított házakkal, ünnepi díszbe öltöztetett kirakatokkal, izgatottan készülődő emberekkel, közben pedig szép kövér pelyhekben hull a hó. A kamera tovább siklik és egy betlehemi jászolt látunk, ám az előtte összegyűlt csoport egy emberként, értetlenül csóválja a fejét. A karácsonyi diorámából pont a főszereplő, a kis Jézus hiányzik. Az épp arra járó rendőr csak beletörődve ingatja a fejét, a kisdedet valaki ellopta. A főcím záróképén egy házassági tanácsadó irodájának az ablaka jelenik meg. Tökéletes, tartalomhoz illő felütés.

A kevert műfajú filmek leggyakoribb buktatója éppen különlegességükben rejlik, abban, miként próbálják készítőik megteremteni az egyensúlyt az esetenként egymással szemben álló műfaji megoldások között, valamint, hogy a jobb esetben megteremtett egyensúly végső soron létjogosultságot ad-e a koncepciónak. Nehéz igazán jó, általános választ adni arra - már ha lehet egyáltalán -, mely műfajok hibridjei működnek, bár a népszerűségük alapján a rendre csak kettőt megragadó alkotások (pl. romantikus-vígjátékok) valahogyan könnyebben megtalálják nézőiket. De néha felbukkannak olyan filmek is, ahol egyszerűen már annyi mindenbe belefognak a készítők, hogy szinte garantált a bukás, ám a film mégis működik. Utóbbiak közé sorolandó a Spring – Újjászületés.

Valami bűzlik Cybertronon

Ha van jelenleg olyan franchise, amire ráfért már egy alapos ráncfelvarrás…nem is…inkább egy kezdjük elölről újragondolás, akkor az a Transformers franchise. Kétségtelen, hogy Michael Bay zúzda látásmódja remek, és olyan akcióorgiákat képes varázsolni, hogy még az is elégedve csettint egyet, aki amúgy nem kedveli túlzottan (de szépen átfogalmaztam az utálja mint a szart mondatomat) a munkásságát. Az első film még működött is, bár a humora néha túlzottan prosztó volt, és a stílusa se olyan lett, mint előzetesen vártuk, de bőven a nézhető kategóriát képviselte. A folytatásoknál azonban valami nagyon félrement. Ahogy haladtunk előre, úgy lett egyre nevetségesebb, egyre vállalhatatlanabb az, amit műveltek. A látvány továbbra is elsőosztályú volt, de minden más annyira primitív szintet képviselt, hogy belefájdult az ember feje. Aztán az utolsó rettenet után jött a hír, hogy az egyik legkedveltebb karakter, ŰrDongó önálló filmet kap, ráadásul Bay csak mint producer vesz részt a produkcióban, így lehetett reménykedni. A reményt pedig a kitörő gyermeki öröm váltotta fel, amikor kijött az első trailer (a rím az rím…és nem szándákos…de), ugyan is ordított róla, hogy ez most más lesz. Ordított róla, hogy ezúttal szívvel és lélekkel készült olyan emberektől, akik megértették, hogyan is kell Transformers filmet csinálni.

Talán az egyik legnagyobb hullámvasúttal büszkélkedhet a slasher-franchiseokon belül a Texasi láncfűrészes-széria. A korszakalkotó résztől kezdve, a botrányos, a vállalható és a nézhetetlen folytatásokon keresztül, a minőségi rebooton át minden állomás megtalálható elmúlt 44 év, 8 epizódja között. Bár Tobe Hooper volt az atyja az egész mészárlásnak, mégis Ő volt az első azon rendezők között, akik bevertek egy szöget a széria koporsójába. Reménykedve a sikerben, a 3. felvonást már egy új rendezővel, Jeff Burr-el indították útnak.

A legfőbb ok, amiért nem igazán merültem el eddig szuperhősök képregényes világában az, hogy egyszerűen képtelenség követni, pontosan hogyan is állnak a történetek. A hosszú évtizedek óta piacra kerülő füzetek nem csak a kor változásaihoz igazodva kerültek másabb megfogalmazásba, hanem az újabb és újabb szerzők addig igyekeztek letenni kézjegyüket, míg oda nem lyukadtunk ki, hogy példának okáért Pókemberből nem csak egy van, hanem több tucatnyi, s azon események, amelyek az egyiknél kulcsfontosságúak, a másiknál talán meg sem történtek. Ez, a számomra inkonzisztens koncepció vagy az alternatív idővonalak, párhuzamos dimenziók, vagy akár a multiverzum kissé homályos űtőkártyáival van bevédve. Tehát azzal, hogy egyszerre lehet akárhány Pókember, csak külön-külön élnek és harcolnak, a saját valóságukban. Aztán persze jönnek a merészebb alkotók, akik nem elégszenek meg ezzel és inkább összefuttatják a szálakat, mert hát Pókemberből sosem elég.