Wes Anderson legújabb filmje, amely májusban érkezik a mozikba, egy rendkívüli mese az egyik legősibb barátságról.

Egy turistákkal teli busz érkezik egy karámhoz, majd az emberek egymás után áramlanak ki a járműből és közben felkészülnek a látványosság fotózására: különböző korú nők ülnek a kerítés mögött és rezzenéstelen arccal tűrik a látogatókat. Meg sem mozdulnak, csupán a hátukhoz kötött fehér szalagokat fújja a szellő. A világ minden tájáról azért érkeztek a látogatók, hogy a nyugati civilizált ember számára mára már elfeledett csoportosulás tagjait megcsodálhassák. A kerítés mögött ugyanis boszorkányok ülnek. 

A film nyerte a 25. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál Hullámtörők-díját.

Pár éve már, hogy Josef Fares, svéd filmrendező, a Starbreeze Studios berkein belül elkészítette első játékát, a kellemesen sikerült Brothers: A Tale of Two Sons-t. Ebben két testvért irányítva kellett akciórészekkel megtoldott feladatokon túljutnunk egy pofásra sikeredett fantasy környezetben. Ámbár a játék leghangsúlyosabb része volt a két szereplő együttes irányítása, és az ezt kihasználó közös feladatmegoldás, teljes egészében single player játékélményt nyújtott, hiszen mindkét karaktert egymagunknak kellett irányítanunk. Fares legújabb alkotásában már továbbfejleszti ezt a koncepciót, és azt egy az egyben két valós játékos multiplayer co-op együttműködésére hegyezi ki, érdekes dimenziókat adva így a játékélménynek. A műfaj megmaradt akció-kalandjátéknak, a sztori viszont ezúttal két törvényen kívüli bűnöző szökése és bosszúhadjárata körül kulminálódik. Az utóbbi idők legérdekesebb játékának ígérkező A Way Out nem okozott csalódást.

A western műfajának minden jellemzője, Ausztrália kietlen vidéke és az elesettek kilátástalan küzdelme remekül keveredik Warwick Thornton filmjében, többször eszünkbe juttatva a Volt egyszer egy Vadnyugatot. Ráadásul két jelentős szereplő bőrébe bújva olyan remek karakterszínészek alakítását kapjuk, mint Sam Neill és Bryan Brown.

A filmet a Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk.

Felgyorsult, globalizált világunkban bele sem gondolunk, mennyi mindent köszönhetünk más nemzeteknek, mint ahogyan abba sem, hogy mennyi mindent adtunk mi a világnak. Így hát az sem fordul meg fejünkben, hogy útjaink során mit hurcolunk magunkkal a bőröndökön kívül. Neil Gaiman ezt a gondolatot ragadta meg az Amerikai istenekben, ugyanis leghosszabb regényének alapvetése, hogy a bevándorlók nem csak materiális javaikat hozták az Újvilágba, hanem kultúrájukat, s ezáltal isteneiket is. A népek olvasztótégelye így a legkülönfélébb hatalmakat megtestesítő istenségek életterévé vált, annak szó szoros értelmében, hiszen Gaiman regényében az istenek nem csak a művészeti alkotások, illetve a szentírások hősei, hanem a társadalom élő, lélegző tagjai. Isteni erejük, illetve hallhatatlanságuk ugyanakkor garantált, amíg akad a halandók közt olyan, aki hisz bennük.

Az emberek egy része csupán akkor lépi át az otthona ajtaját és tölt el bizonyos időt a természetben, ha jó idő van, esetleg nyaralni megy. Azonban szép számmal vannak olyanok is, akik a határaikat feszegetve, a nem annyira ideális időjárási viszonyokra fittyet hányva indulnak kalandra, esetleg túrázni. 

A most is szubjektív listánkat ezúttal a tavasz ihlette és az öröm, hogy végre kiszabadulhatunk a négy fal közül.

Hollywood előszeretettel happolja el azokat az európai rendezőket, akik egyedi látásmódjukkal vérfrissítést jelentenek a stúdiófilmek berkeiben is. Utóbbi tekintetében viszont lehetetlen némi kompromisszumot kötni és sajnos elenyésző azoknak a készítőknek a száma, akik a tengerentúlon is meg tudták őrizni egyediségüket. A 2010-es Scott Pilgrimet látva azonban kétség sem fér ahhoz, hogy a rendező szabad kezet kapott, melynek köszönhetően a film még mai szemmel nézve is üdítőleg hat. Azért tűnhet ennyire frissnek, mert nem teremtett trendet. Nehéz is lenne követni, tekintve hogy az sem egyértelmű, hogy hova is sorolható a film. Edgar Wright munkásságától egyébként sem áll távol a többműfajiság: a Haláli hullák hajnala a zombihorrorokat fordította át vígjátékba, a Vaskabátok a zsarufilmekből csinált viccet, a Világvége pedig sci-fi elemekkel dúsított komédia lett. A Scott Pilgrim a világ ellent már nem ilyen könnyű felcímkézni, noha maga a történet egyáltalán nem bonyolult, de nem is hétköznapi.

Azt nyilván ti se gondolhattátok komolyan, hogy pont a Ready Player One fogja megúszni a Watchlistet, amikor már a premier előtt is csíptük a filmet, ráadásul valamennyien olvastuk a film alapjául szolgáló könyvet, rajongunk a szép emlékű '80-as évek sajátos atmoszférájáért - ha nem hiszed, nézz bele Deckard pisztolycsövébe a főoldalon, és várd a kattanást -, de annyira, hogy nem voltunk restek csokorba szedni a Ready Player One geekpápájának, James Hallidaynek a kedvenceit, szám szerint 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7-et, és mindennek tetejébe' még Spielberget is imádjuk. Na, ugye, hogy nem?