Tudom, hogy ha már René Laloux, akkor Az idő urairól illene írnom, mert mégiscsak az volna a “mi kutyánk kölyke”, a Pannónia Filmstúdió rajzmestereinek animációja, akik ráadásul nem is akárki, hanem Jean Giraud (avagy Mœbius) tanácsait követve hozták tető alá a projektet. A vad bolygónak meg ezzel szemben nincs magyar vonatkozása, illetve egy sokkal elvontabb (nem éppen gyerekszemnek való) filmként tetszeleg, hiszen a Roland Topor személye által mentorált csehszlovák csapat víziója, akiknek munkáján még érződik hazájuk filmművészetének ‘60-as évek második felében tomboló szürrealizmusa, mert az egész rajzfilm olyan hatást kelt, mintha Gilliam festett volna Dalít. A pszichedelikus élményre pedig még egy lapáttal rátesz Alain Goraguer kicsit jazzes, kicsit Pink Floyd-os filmzenéje.

Michael Keaton úgy tűnik, évről-évre bizonyítja be, hogy milyen nagyszerű színész is, ezúttal a McDonald’s franchise alapítójának, Ray Krocnak a bőrébe bújva.

Van az amerikai filmeknek egy klisévé merevedett halmaza: azokról kertvárosban játszódó alkotásokról beszélek, melyben tehetős polgárok élik mindennapjaikat. Ebbe a térbe hatol be a készítők kamerája leleplezve gyarlóságaikat, képmutatásaikat. Egyszerre vágyunk a helyükbe lépni, hiszen ki ne szeretné beteljesíteni az amerikai álmot kertes házzal, legalább két gyerekkel és szerető feleséggel. Világuk azonban a fentiek miatt taszító is. A Tobey Maguire alakította Paul már a kezdőjelenetben figyelmeztet a család fogalmának paradoxonára: „minél jobban vonz (…), annál nagyobb üresség vár rád.”

Az Ubisoftnál valószínűleg tudatában voltak annak, hogy valami nagyot alkottak abban a pillanatban, amikor kiadták az Assassin's Creed második részét, illetve tovább folytatták Ezio Auditore történetét a Brotherhoodban. Ugyanakkor fel lehetett tenni azokat a kérdéseket, hogy miként lehetne kijavítani azokat a hibákat, amiket anno az első epizódnál elkövettek. Hogyan rugdalják be azokat a ziccereket, amiket Altaïr kihagyott? Hogyan emeljék fel Altaïrt igazi asszaszin legendává? A válasz egyértelmű volt. Készíteni kell egy olyan játékot, amiben bár Ezioval játszunk, de Altaïr a főszereplő, valamint nem a jövőbe tekintünk, hanem visszatérünk a múltba. Mindezek után pedig megalkották a Revelations-t, ami sikeresen tett pontot az ügy végére.

A kommunista nézetei miatt feketelistára került, majd 1950-ben majdnem egy teljes évre bebörtönzött író - aki több álnevet használva olyan filmek forgatókönyveit vetette papírra, mint a Római Vakáció, a Spartacus vagy az Exodus - igaz története valódi Oscar-matéria. Hogy jogos érdemei mellett mégis majdnem teljesen elkerülte a tavalyi díjátadót, utólag visszanézve érthető okai vannak, de mindent csak szépen sorjában.

Ha az engine szóról nem az autók jutnak eszedbe. Ha tudod milyen érzés egy toronyból leadott head-shot. Ha vágod, hogy az IDDQD és IDKFA betűkombinációk nem csak egy véletlen billentyűzetre könyökölés eredményei. Ha tudod milyen alternatív felhasználási módjai vannak a láncfűrésznek, a feszítővasnak, vagy egy szögbelövőnek. Ha a rocket-jump már rutinból megy. Ha még az irodai billentyűzeten is alapból a WASD-n tartod a kezed, ez a cikk neked szól! A Supernatural Moviesnál most összeszedtük az FPS játékok legendáit, hogy végigkövessük a műfaj evolúcióját egészen a Half-Life 1998-as megjelenéséig, amikor egy új éra beköszöntével az First Person Shooterek jól elkenték a stratégiai és a kalandjátékok arcát egy piros csőfogó kulcssal. Szívesen!

Az ázsiai filmművészet számtalanszor bizonyította már, hogy olyan egyedi és formabontó módon tud nyúlni az emberi lélekhez, ahogyan senki más. A tavalyi évben ebből a szempontból az iráni Under the Shadow mellett a dél-koreai The Wailing volt a legemlékezetesebb a kontinensről érkezett alkotások közül. Előbbiről már olvashattatok hakos05-től, aki az év legjobbjai közé is beemelte, jelen írásunkban pedig a másikat veséztük ki a watchlistes hagyományainkat folytatva.

Bár manapság is születnek látványos és szép filmplakátok, az, hogy a hagyományos technikákat ezen a területen is  kiszorította a digitalizáció,  erősen rányomta bélyegét a műfajra. Jelen cikkben egy olyan ember munkássága előtt tisztelgünk, aki hagyományos módon, kézzel rajzolt, illetve festett plakátokkal tett még emlékezetesebbé generációkon átívelő filmes kalandokat.