Az Olvasói Hét filmjeit itt találjátok. 

Egy szűk másfél óra, ahol Tom Hardy csak vezet, villogó szemekkel beszél a telefonba, néha magában is, közben meg az orrát törölgeti. Nem, ez nem a Mad Max egy Hallmarkra írt változata, hanem egy biztos kézzel levezényelt minimalista dráma az apák bűneiről és az abból való kitörni akarásról. Mindennek azonban súlyos ára van, melynek első részletei, már a film történései alatt bekopogtatnak a szélvédőn.

Ivan Locke a műszak végeztével hazafelé indul a családjához. A felesége és két fia ropogós csirkeszárnyakkal és a fotel mellé készített távirányítóval várják haza focimeccset nézni, azonban Locke az első piros lámpánál kénytelen meghozni élete egyik legnehezebb döntését. Nem megy haza, irányt változtat, felmegy az autópályára, és egy távoli kórház felé veszi az útját, ahol egy számára majdnem teljesen ismeretlen nő vajúdik. Az apa pedig nem más, mint:

Az Olvasói Hét filmjeit itt találjátok.

Őszinte leszek: Hitchcock-munkásságát sokkal, de sokkal jobban tisztelem, mint amennyire szeretem. Filmtörténelmi fontosságát egy pillanat erejéig sem vitattam, de egyszerűen nagyon eljárt felette az idő, és itt nyilván nem a trükkökre gondolok, hanem filmjeinek hatásosságára. A Madarak nagyon messze van a mai nézők ingerküszöbétől, a Psychón már mosolyog az, aki a koreai pszicho-thrillereken edződött, valamint úgy en bloc a suspense már közel sem működik úgy, mint annak idején. Ugyanakkor azon alkotásai, amelyeknél a történet volt a leglényegesebb elem, még manapság is érdekesnek, izgalmasnak nevezhetők és ebbe a csoportba sorolnám a Szédülést is.

Az Olvasói Hét filmjeit itt találjátok.

Mivel sokan már a Saul fia sikerét is tragédiaként élik meg, így őszintén örülök neki, hogy a Szerb film még csak véletlenül sem magyar. Mert, ha egyeseknek már a holokauszt-téma is bicskanyitogatónak számít, akkor az érintettek számára az újszülött pornó és a fallosszal gyilkolás “művészetével” kacérkodó 2010-es alkotás felért volna egy agyvérzéssel. Pedig még itt sem lenne ok a haragra, lévén ez is csak egy film, pontosabban egy abszurd társadalomkritika, ami kifinomult nyelvezet helyett az aberrált jelenetek csúcsrajáratása mellett tette le a voksát.

Az Olvasói Hét filmjeit itt találjátok.

Mikor a nyolcvanas évek amerikai filmjeire gondolunk, eszünkbe juthatnak a vérgőzös akciófilmek Stallonéval és Schwarcival; a mai szemmel nem kevésbé erőszakos buddy-cop vígjátékok Mel Gibsonnal és Eddie Murphyvel; a kokainnal átitatott bűnszervezetek világa, Miami neonban úszó éjszakai klubjai A sebhelyesarcúban és a Miami Vice sorozatban, vagy a Wall Street-i pénzéhes bankárok a Tőzsdecápákban. Mintha az évtizedet valami megmagyarázhatatlan szabadságérzet uralná. Ez azonban a hidegháborús fenyegetettség tükrében indokolatlannak tűnik, melyre természetesen néhány film is reflektált (Másnap; Ne várd a csodát!), továbbá az egyre elterjedő számítógépek okozta vélt fenyegetések is olyan filmekben teljesedtek ki, mint például a Terminátor. Arról a tényezőről viszont elfeledkeztek, hogy az időközben felnövő (X) generáció is egyre inkább szót követel magának. Aztán jött John Hughes és minden megváltozott.

Nicolas Winding Refn habár már nem az az európai fenegyerek, az angolosan sült, nyers, de kellően fűszeres filmjeivel, aki évekkel ezelőtt volt, de azért még most is különleges és felismerhetően sajátos mozgóképeket készít. Egyrészt mert a filmjeiben nem rohan sehova, megengedi magának az expozíciót, másrészt pedig tudja mit szeretne mondani és mutatni. Éppen ezért, aki hajlandó ezekkel a lélegzetelállító audiovizuális képfolyamokkal eltölteni a játékidőt, megkapja amit akar, jó esetben még többet is. Ez annak is köszönhető, hogy képes meglepetést okozni, és szerintem ez a jó filmek egyik legnagyobb ismérve. Ezért is érdekes, hogy a Neon Démontól semmi olyat nem kaptam amire ne számítottam volna.

A Brexit szót egy nap leforgása alatt megismerte az egész világ. Mondhatnánk, hogy elkezdődött az emberi hülyeség új korszaka, de ha körülnézünk a brit filmek háza táján, láthatjuk, hogy ez már sokkal hamarabb beköszöntött. Az alábbiakban összeszedtünk nyolc hülye angol filmet. Vannak köztük zseniálisan és kevésbé zseniálisan hülyék. Hogy mi mégis volt a válogatás alapja? Természetesen racionális döntés, mi más? Ahogy egy nyolcas listához illik.

Az idegenek 20 év után újra eljöttek, hogy rátegyék rusnya, csápos mancsaikat a bolygónkra. Vajon megérte kivárni?

Fő érdeklődési körei a fegyverek, a sütemények és az unikornisok. Mindezek ellenére veszélyes ügynök, aki akár puszta kézzel is képes ellenfeleit elintézni. Dwayne „Rock” Johnson figurája miatt lett nézhető film a Central Intelligence.