A kultanime sorozat eddigi részei: Ichi, Ni, San, Shi, Go, Roku.

Vámpírok, démonok, szellemek és vérfarkasok. Manapság rengeteg filmben megjelennek, és ha meguntuk őket, jönnek a vámpírvadászok, démonvadászok, szellem- és boszorkányvadászok (meg a szuperhősök). Bele se merek gondolni kik következnek majd ezek után, és nem is nagyon akarok. Nos, van aki igen. A kilencvenes években a nagy anime stúdiók úgy látták, ideje komolyabban foglalkozni az amerikai piacokkal, és alternatívát nyújtani az animációs szegmensben, elsősorban a felnőtt közönség számára.

Eljött az idő, hogy ismét a távoli kelet felé tekintsünk, mert odaát a frissen fehérített szemfogak és a sétáló halottak csupán a kezdet. Űrhajók, gótika és kifacsart western-ballada, egy posztapokaliptikus világégés után tízezer évvel. A Vampire Hunter D: Bloodlust megtekintése közben egyszerre hat ránk Ann Rice vámpírtörténeteinek fodros romantikája, George Miller Mad Max-filmjeinek fémes csikorgása és civilizáció utáni brutalitása, valamint Sergio Leone klasszikus westernjeinek sivatagi porral fedett epikus hangvétele. Az első pohár levitt az álmok birodalmába, a másodikkal elektronikus bárányokat számolgattunk, a harmadik most végleg sötétségbe taszít. Három kultikus anime második kör, utolsó pohár.

A német expresszionista filmművészet egyik legkiemelkedőbb alakja, Friedrich W. Murnau az 1920-as évek elején adaptálni szerette volna Bram Stoker híres regényét, a Drakulát. Az író hagyatéka fölött rendelkező özvegy azonban nem bólintott rá a rendező filmtervére, de ez Murnaut nem gátolta meg abban, hogy kisebb-nagyobb változtatások/átnevezések mentén vászonra vigye a híres vámpír-históriát. Így lett Drakulából a „patkányfejű” Orlok gróf, a címből pedig Nosferatu, s jogos plágiumvád ide vagy oda, 1922-es opusával vitathatatlanul filmtörténelmet írt.

Talán kijelenthető, hogy a 2014-es év egyik nagy pénzügyi sikere a Ride Along címet viselő buddy-cop mozi volt Kevin Hart és Ice Cube főszereplésével, ugyanis a 25 millió dollárból készült alkotás, több mint 150 milliót kasszírozott össze a pénztáraknál. Így nem csoda, hogy a folytatást hamar bejelentették, a fiúk pedig ezúttal Miami-ban tértek vissza a vászonra.

Ha előzetesen tippelnem kellett volna, hogy kitől várhatok majd idén egy retrospektív látványfilmet, akkor aligha esett volna Jeff Nicholsra a választásom. De mit hoz a sors, a Mudot és a briliáns Take Sheltert jegyző indie rendező első stúdiófilmje, a Midnight Special amellett, hogy felvonultatja korábbi műveinek stílusjegyeit, egyszersmind Stephen King Tűzgyújtójának és Spielberg korai sci-fijeinek (Harmadik típusú találkozások, E.T.) elegáns ötvözete. Hibridjének izgalmas koncepciója ugyan üde színfolt a bejáratott franchise-ok látványfilmjei között, azonban éppen merészsége az, ami miatt nem tudott kiteljesedni.

A Walt Disney Animation Studios (továbbiakban Disney) legújabb filmjében egy mindenki által ismert alapanyagot használt fel, hiszen a történet főhősei az emberi tulajdonságokkal rendelkező állatok, azaz a régi hagyományokkal rendelkező fabulákhoz nyúltak vissza.

A pilot kritikámból egyértelműen kiderül, hogy engem azonnal magával rántott a sorozat. A Hulu és a J.J. Abrams nevéhez fűződő Bad Robot nem húzta sokáig az 1. évadot, 8 résszel lerendezték az egészet. Vajon jól döntöttek vagy azért több idő kellett volna, hogy jobban elmélyülhessünk a múltban és a történetben?

Nyomokban SPOILERT TARTALMAZ, így mindenki saját felelősségére olvassa.

Hol volt, hol nem volt

James Wan neve minden film- és horrorrajongónak ismerősen kell, hogy csengjen. Annak idején elsőfilmes rendezőként letette az asztalra a Fűrészt, amit nemcsak rendezett, de írt is. Vitán felül kijelenthető, hogy a széria legjobb darabja, amit még csak megközelíteni se tudtak a folytatások, max brutalitásban (abban mondjuk le is pipálták). Bár a rendezés terén még volt hova fejlődnie Wannak, de az atmoszféra teremtése már akkor elég magas színvonalat képviselt, ez pedig a későbbi horrorjaiban is megmutatkozott. Ugyan az esetek 90%-ában a sablonijesztgetésre épültek a filmjei, de ezeket olyan mesteri borzongás kíséretében tették, hogy akarva akaratlanul is megijedtél még akkor is, amikor már előre tudtad, hogy mi fog történni. A horror áradat között rendezett egy amolyan thriller-félét Kevin Baconnel a főszerepben, de ezután visszatért arra a területre, amihez a legjobban ért. Ám az Insiodus folytatása után kijelentette, hogy nem fog több horrort rendezni, mert picit belefáradt a műfajba. Szomorú dolog volt ez, és úgy nézett ki, hogy nem csak a levegőbe beszél, mivel megrendezte a Halálos Iramban széria soron következő részét, ami elég jóra sikeredett. Wan megmutatta, hogy az akciójelenetek levezénylése se okoz neki problémát, és ennek köszönhetően egy látványos és szerethető epizódot tett le az asztalra Dom és családja életéből (Paul Walker előtti tisztelgés nagyon érzelemdúsra sikerült). Ezek után eléggé meglepő volt, hogy a Démonok Közt folytatásánál is az ő neve tetszelgett a „rendezte” kiírás után. Hogy ez most csak egy egyszeri alkalom volt, vagy később is vissza-visszatér a borzongás területére, nem lehet tudni. De remélem hogy így lesz, tekintve, hogy elég kevés olyan rendező van jelenleg, akik képesek borzongást kiváltani az emberből.

Most írhatnék valami okosságot a nemzeti traumák lappangási idejéről és mozgóképes feldolgozásáról, de az a helyzet, hogy a második világháborús filmeket a különféle nációk már a világégés idején elkezdték ontani magukból. Persze ezeknek csak a töredéke játszódik a fronton és ha a háborús filmek kerülnek szóba az ember a Donald Sutherland és a Sean Connery-féle akciódús alkotásokra gondol a ’60-as/’70-es évekből. Vagy inkább gondolt egészen 1998-ig. Nem túlzás azt állítani, hogy Steven Spielberg filmje az évtized végén háborús filmek tömkelegét indította el, miközben egyszerre reformálta meg a műfajt nemcsak filmtechnikai, de eszmei szempontból is, két legyet ütve egy csapásra: a nyolcvanas éveiket taposó veteránok előtt is lerótta tiszteletét.