Bármennyire is rajongok a DC Comics adaptációkért, bármennyire is szeretem a képernyőn látni a hősöket, a Flash és a Zöld íjász idei szezonja is egy olyan minőségbeli romlást mutatott, amit sajnos még a rajongásom általi elfogultságom sem tett szebbé. Vajon van-e még fény az alagút végén, vagy totális csőddé válik az egész CW-s ökörködés? Ugyanis tetszik vagy sem, mind a két sorozatnál berendelték a következő évadot…
Previously on Uncharted
Nathan Drake. Victor Sullivan. Elena Fisher. Nagy valószínűséggel nem lövök mellé azzal, ha azt mondom, hogy a Playstation 3 tulajdonosoknak ez a három név ismerősen cseng, sőt. Majdhogynem kötelezően hallania kellett róla mindenkinek, aki a Sony konzolja mellett tette le a voksát. A Naughty Dog által kreált Uncharted trilógia egy olyan élményt nyújtott a játékostársadalomnak az akció-kalandjáték kategóriában, amit gamer életük hátralevő részében sohasem fognak elfelejteni. A történet, a kincskeresős rejtvényfejtős részek, a remek karakterek, a köztük lévő kémia, a humor, a remekbe szabott színészi alakítás, a látvány, mind-mind egy olyan egyveleget alkotott, amit nem lehetett nem szeretni. Persze a korai első részben még érezni lehetett, hogy a Naughty Dog csak kóstolgatja ezt a stílust, játékmenet és a kaland-lövöldözős részek arányát illetően még bőven volt hova fejlődni, de így is egy remek élménnyel gazdagította a piacot, amit aztán a folytatások a csúcsra járattak. Főleg, hogy az egésznek a hangulata és az atmoszférája kísértetiesen emlékeztetett minket egy bizonyos kalapos régész uraság kalandjaira, ami csak még nagyobb lökést adott az alapjáraton is magasan lévő hangulatnak. Az első részben Sir Francis Drake nyomába szegődtünk, hogy felkutassuk El Doradot és a kincset, amit mindenki keres. Az, hogy végül ez a kincs el volt átkozva, nos…nem meglepő. A folytatásban Marco Polo elveszett flottája után kutakodtunk, ami sok szempontból megviselte Draket. Nem csak fizikálisan került nem egyszer a vég közelébe, de nem egyszer át kellett gondolnia, hogy vajon megéri-e a saját életén kívül a barátai életét is kockára tennie. Kétségtelen, hogy a 4. rész megjelenéséig ez volt a széria legerősebb darabja, de erről később. Aztán következett a harmadik epizód, amiben egy eltűnt aranyváros rejtélye után nyomoztunk és bár nem tudta felülmúlni a zseniális második részt, de nem sokkal maradt el mögötte. Minden kétséget kizárólag kijelenthető, hogy az előző konzolgeneráció egyik legjobb játéksorozatával volt dolgunk (a The Last of Us-al karöltve, ami ugyan csak Naughty Dog termék), és ezt meglovagolván még tavaly november környékén kiadták PS4-re a The Nathan Drake Collectiont, ami feljavított grafikával hozta el az új generációnak is ezt a remekbe szabott élményt. Ami pedig ezután jött, az csak a java.
2018 október 16-án az anime műfajának egyik alapvetésével beindul a Pólus Mozi Anime filmklubja. Októbertől havonta egy alkalommal kultikus anime filmeket vetítenek a Pólus Mozi nagytermében, ahol eredeti nyelven, magyar felirattal lesznek láthatók a Ghost in the Shell-en kívül még olyan mesterművek, mint a Chihiro szellemországban és a Totoro - A varázserdő titka. Alább a Három kultikus anime cikksorozatunk idevágó soraival hangoljuk a neuronokat, de előbb játékra bocsátunk három páros belépőt az október 16-i Ghost in the Shell vetítésre, melynek részleteit itt tudod megtekinteni ---> GitS nyereményjáték <---
A kultanime sorozat eddigi részei: Ichi, Ni, San, Shi, Go, Roku.
A science fiction mindig is kedvelt téma volt a japán anime műfaján belül, hiszen az itt felhasználható vizuális eszköztár szinte kimeríthetetlen. Megjeleníteni a jövőt vagy távoli világokat, egy anime számára abszolút korlátok nélküli lehetőségeket biztosít, csakis a készítőik fantáziája szabhatja a határokat. Az első csészét lehúztuk, itt a következő. Három kultikus anime második kör, második pohár. Kaanpaaiii!
Jodie Foster negyedik nagyjátékfilm rendezése üdítően hat a mostanában mozikba kerülő képregény és fantasy filmek tengerében. Ráadásul minden megtalálható benne, ami egy jó filmhez kell.
A kultanime sorozat eddigi részei: Ichi, Ni, San, Shi, Go, Roku.
Habár Japánban már 1907-ben készült animált filmjelenet, a műfaj gyökereit elsősorban a mangáknál és a II. világháború propaganda filmjeinél kell keresni. Akármilyen furcsa is olvasni, a korai Walt Disney filmek - elsősorban a Hófehérke és a Hét Törpe - óriási hatást gyakoroltak a japán animátorok technikáira.
Később a nyugati animációs stílus az egyre élethűbb megjelenés felé fordult, az animéknél pedig megjelentek a stílushoz köthető elemek - mint a nagy szem, a sebességvonalak és a kimerevített képek -, a 60-as években pedig már a nemzetközi légtérben robbantottak olyan világhírű animációs sorozatok, mint az Astro Boy, vagy a Speed Racer. Éppen ezért nagyon remélem, hogy mindenki megcsinálta a házi feladatot, mert innentől még beljebb hatolunk a japán anime-kultúra rétegeibe. Ugyan az első kör felmelegített csészéin még meg sem száradt a szaké, de mivel nem érünk rá foglalkozni a lemaradókkal, elétek rakom a következő adagot. Három kultikus anime második kör, első pohár. Kanpai!
Shane Black visszatért, és egy laza mozdulattal letette az asztalra a nyár, de talán az egész év legszórakoztatóbb moziját. Egy olyan filmet, amire a képregényhősök, franchise-ok és remake-ek által uralt gyöngyvásznaktól megcsömörlött látóidegeinknek már hatalmas szüksége volt.
Aki netán bambán nézne, hogy kiről van szó, azon kívül, hogy ő a szóban forgó film rendezője, annak elárulom, hogy Black egy annyira menő csávó, aki a Predator forgatási szüneteiben csak úgy hobbiból összedobta Az utolsó cserkész forgatókönyvét. De ő írta a Halálos fegyvert, az Utánunk a tűzözönt, illetve egészen 2005-ig kellett várni első rendezésére, a szintén kiváló Durr, durr és csókra.
A horrorfilmek Aranypolgára. Nem akármilyen jelzővel illették az 1973-as A vesszőből font embert, bár őszintén szólva, ha már Orson Welles, akkor én inkább egy másik klasszikusához, a jóval kevesebbet emlegetett Kafka-adaptációjához, A perhez hasonlítanám. Ugyan mindkét film trükkjeit, megoldásait megrágta már az idő vasfoga, ám bizarr hangulatuk, egyedi világképük továbbra is joggal emeli ki őket vetélytársaik közül, ráadásul főhőseik között is könnyebben meghúzható a párhuzam, ugyanis az elveszett kislány felkeresésére küldött Howie rendőrtiszt a tragikomikus jogi eljárásba keveredő K úrhoz hasonlóan elég nehezen birkózik meg a számára megmagyarázhatatlan szabályok szerint élő világgal. Alighanem azt sem venné jó néven, hogy 2006-ban a filmet újra feldolgozták egy nagyon rossz vicc formájában.
Bár sosem tartottam sokra, de mindig is kedveltem a Ray Harryhausen-filmeket. A stop motion trükkök egykori mesterének fantáziavilága könnyedén képes magába szippantani, a lényeinek megvan a maguk bája és a filmek hangulata olyannyira sajátságos, hogy nem nehéz túllépni az ezer sebből vérző történetein. Hogy miért pont az ő nevét hoztam fel? Mert Duncan Jones (Hold, Forráskód) várva-várt Warcraft-filmje a Harryhausen-féle fantasy-filmek modern képviselője, egy drámai mélységekkel nem vádolható bűnös élvezet.
