Vagyon és dicsőség. Voltak idők, amikor nem csak a George Lucas által megalkotott régészprofesszor karakterét hajtotta valamiféle kiapadhatatlan vágy, hogy magáénak tudhassa mindkettőt, hanem a Los Angeles középső, dimbes-dombos régióján elterülő, szivarfüstöt eregető álomgyárat is. Az azóta eltelt évtizedek alatt aztán változott a filmforgalmazás jellege, a közönség fogyasztási szokásai, az ezek alatt csendesen surrogó gazdasági modellek, és úgy néz ki, Hollywood azon vágyainak természete is, hogy igényt tartson mindkettőre: vagyon és dicsőség. Több mint nyolc évnyi, jó szívvel is csak felemásan sikerült Star Wars kontenttel - mozifilmmel, sorozattal, animációval, a legkülönfélébb sziri-szarral a háta mögött a Kathleen Kennedy elnöklete alatt működő Lucasfilmnél mégis miféle irányvonalak mentén kattognak a cégóriás fogaskerekei? Vagyon? Kétség kívül. De vajon dicsőség is?

Alaposan rájár a rúd a Warner Bros stúdióra az utóbbi időben, még a Covid előtt biztossá vált, hogy a 2013-as Az acélemberrel megkezdett DCEU teljesen szétesett, a pandémia alatt pedig Christopher Nolan döntött úgy, hogy a Tenet körüli herce-hurca végett 19 évnyi sikeres együttműködés után lelép a Universalhoz, de rajta kívül Denis Villeneuve sem ódzkodott szembemenni a stúdióval, miután a Dűne a mozis premier mellett villámgyorsan felkerült az HBO Maxra. És ha már a stúdió streaming szolgáltatásánál járok, azt sem érdemes elfelejteni, hogy igencsak megosztó hírként terjedt a streaminget érintő változások bejelentése, illetőleg a Warner/HBO saját gyártású sikerszériáinak (Utódlás, Barry) befejeztét követően Az Idol egyelőre legfeljebb csak nevében bálvány, mert sem nézettségben, sem pedig fogadtatásban nem nőtt fel az elvárásokhoz.

Réges-régen

A Halálos Iramban egy immáron 22 éve tartó hullámvasút, amire rengetegen ültek fel azóta. A producerek azonban először be se akartak fizetni rá, mivel nem érezték benne azt a különleges bizsergést, amit a rendező, Rob Cohen viszont igen. Ezért egy szép napon, a meggyőzés fegyverével élve, elvitte őket egy olyan gyorsulási estére, ami a filmben is szerepel. A többi pedig, ahogy mondani szokták, már történelem. A recept egyszerű volt, és nem is akart nagyot markolni. Aztán ahogy szépen-lassan haladtunk előre, úgy lett egyre nagyobb a költségvetés, és ezzel a fizikakönyvet is egyre több alkalommal tépte szét mindenki, aki befizetett a következő menetre. A nagy változást, ami amolyan rebootnak is betudható, a 4. rész hozta el. Itt tért vissza Vin Diesel és az első részből megismert család. Kellően megadta azt a hangulatot és irányvonalat, amit ma képvisel a széria, és ami miatt mostanra már a 10. résznél járunk. Kinek örömére, kinek bánatára.

Bár Nic Cage több mint 100 szerepével korunk egyik legtöbbet foglalkoztatott színésze, a Renfield előtt mindössze egyetlenegyszer alakított vámpírt és azt is még évtizedekkel ezelőtt. A vámpír csókja ráadásul atipikus vámpírfilm, lévén főszereplője voltaképpen saját képzelgéseinek és nem pedig egy valódi vérszívónak áldozata. Azonban Cage akkori karaktere, a beosztottját testi-lelki értelemben bántalmazó főnök archetípusa köszön vissza legújabb szerepében is, hiszen Drakulaként minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy famulusa meg se merje kérdőjelezni a hierarchiában betöltött szerepét. A film - eltérvén a klasszikus Stoker-regény eseményeitől - éppen ezt a konfliktust hivatott bemutatni.

Manapság már talán hihetetlennek tűnhet, de a ‘80-as években a Dungeons & Dragons társasjáték számos politikus, valamint vallási csoport célpontja volt miután 1979-ben James Dallas Egbert III eltűnését a játék iránti szenvedélyével mosták össze. Az akkori narratíva szerint a D&D világa képes elmosni a valóság és játék határait, minek következményeként a játékosok hallucinációik végett saját és mások épségét is veszélyeztethetik. Ezt meglovagolandó készült több D&D ellenes könyv is melyek közül a Mazes and Monsters bizonyult a leghírhedtebbnek. Érdekesség, hogy éppen ennek a kötetnek a 1982-ben műsorra tűzött TV-filmes változata az első élőszereplős D&D-film, noha a játék népszerűsítésével szemben a célja a fantasy társasjáték lejáratása volt. Ez a film volt nem mellesleg Tom Hanks első főszerepe, de finoman fogalmazva nem sorolnám a legjobbjai közé.

A Hatodik érzékkel osztatlan kritikai sikert elérő és a köztudatba rögtön berobbanó M. Night Shyamalannak gyakorlatilag mindenki fényes jövőt vizionált. Azonban csakúgy mint legtöbb filmje, a karrierje is tartogatott egy váratlan fordulatot: rendezői debütálását követően szinte zuhanórepülésbe kezdett és a 2000-es évek végére már önmaga paródiájává vált. Az utolsó léghajlító és A Föld után ráadásul pénzügyi szempontból is óriási bukás volt, ezáltal pedig nemcsak a hírneve forgott kockán, hanem az is, hogy egyáltalán lesz-e még stúdió, amelyik megkockáztat egy újabb Shyamalan-projektet. Ezt a szerepet a Jason Blum vezette Blumhouse vállalta magára, s ugyan jóval kisebb költségvetéssel, de megadta az esélyt az india származású rendezőnek, hogy újra rátérhessen a sikeres útra. Noha A látogatást akkor sem nevezném jó filmnek, ha fegyvert tartanának a fejemhez, legalább bevételi szempontból sikeresnek bizonyult. Sőt, ezen a téren Shyamalan a minőségbeli kilengések ellenére azóta sem ütközött akadályba, az előzetesek népszerűsége alapján pedig legújabb alkotása, a Kopogás a kunyhóban is biztató jövő előtt állhat.

A tudomány különböző területein rengetegféle felosztást találhatunk arra vonatkozóan, miként differenciálható a modern társadalmunk. Az 1800-as évek végének közgazdászai és szociológusai éveket, évtizedeket vitatkoztak arról, hogy ebben a kérdéskörben vajon a gazdasági szempontok, a hatalommegoszlás, vagy esetleg a kulturális attitűdök felől érdemes kivetni a XIX. század végének forrongó társadalomtudományi diskurzusaiban edződött csákjáikat. Mi itt a Supernatural Movies-nál egy progresszívabb iskolát képviselünk. Ez a következőképpen hangzik: egyfelől ott van az a társadalmi réteg, akik szerint a The Last of Us képviseli a történetmesélés csúcsát a videojátékiparban. Vannak egy páran. Velük szemben állnak aztán azok, akik úgy vélik – idézem: "It's not the greatest story ever, it's a fuckin’ escort mission.”

Azok közé tartozom, akik értetlenül álltak a Fekete Párduc osztatlan kritikai sikere, valamint neki tulajdonított szociokulturális fontossága előtt. A Vakanda működését romanticizáló elmélkedések meg már egyenesen a fájdalmasan naiv írások sorát gyarapították a szememben. Lehetne azzal bírálni, hogy fehér közép-európaiként nem érthetem meg a fontosságát, s ebben alighanem bőven van igazság, viszont a minőség és a fontosság két különböző jelző. Még ha azt el is fogadom, hogy a Fekete Párduc az USA akkori politikai és társadalmi helyzetében sokaknak adott egyfajta biztonságérzetet és motivációt, a film suta történetvezetését, valamint annak tényét, hogy a mozikba félkész állapotban küldték, nem tudom, nem is szeretném figyelmen kívül hagyni. Mindenesetre a rekordokat döntő bevételi adatokat és az általános fogadtatását látva a Disney részéről nem volt kérdéses, lesz-e folytatása.