A mai napig az 1992-ben startoló Batman rajzfilmsorozat a legjobb képregényes mozgókép, ami valaha elkészült. A siker hatására 1996-ban már Superman is megkapta a saját sorozatát, ami szintén nem okozott csalódást a nézők körében. 1 évvel az Acélember szériájának indulása után a Warnernél úgy döntöttek, hogy összeeresztik a két gigászt, Batmant és Supermant. A végeredmény egy 3 fejezetből álló egészestés animációs film lett, ami minden téren hozta azt a színvonalat, amit korábban megkaptunk már ezektől a sorozatoktól.

Joker egy ördögi tervet eszel ki arra, hogy egy rakás pénzt szerezzen szórakozásból. A tervéhez az elrabolt kryptonitot és Lex Luthort használná fel. Utóbbi pénzére van szüksége, hogy Superman ellen felvehesse a kesztyűt. A terve még nem is lenne rossz, de Metropolis városban feltűnik egy bizonyos Batman is, aki beleköp Luthor és Joker levesébe…

Szóval Tim Daly, Kevin Conroy, Clancy Brown és Mark Hamill is közreműködtek, hogy újra a lehető legjobb hangon szólaljon meg Superman, Batman, Lex Luthor és persze Joker is. A rendezői székbe az a Toshihiko Masuda ült, aki korábban több epizódot is készített a Superman rajzfilmsorozathoz. A tapasztalata tehát megvolt ahhoz, hogy egy remekbeszabott DC Comics rajzfilmet produkáljon. A kiváló végeredmény elérésében az játszott főszerepet, hogy nem iktatott be radikális változtatásokat a korábbi munkákhoz képest, hanem fogta a jól bevált receptet, az atmoszférát, a rajzstílust és összekeverte az egészet, amiből megszületett a Batman és Superman „mozifilm”.

A játékidő rövidsége ellenére nem lehet azt mondani, hogy kevés dolog történik a 64 perc alatt. Egy pörgős, több karaktert mozgató történetet kapunk, amiben a poénok, az akciók és persze Batman és Superman ellentéte is jól működik. Mindezt a lehető legszebb rajzolással álmodták a vászonra, aminek hatására, mint mondottam a hangulatra sem lehet panaszunk.

Így végül csak azt tudom mondani, hogy ezt a rajzfilmet minden rajongónak, vagy nem rajongónak látnia kell, mert Batman és Superman is szórakoztató perceket okoznak a jelenlétükkel. A végeredmény pedig egy erős 8/10-es alkotás. 

Már ezer éve tervezgetem, hogy készítek egy rajzfilmes toplistát, hiszen a legtöbb esetben a rajzfilmek egy egész gyermekkort meg tudnak határozni. Mindenki nézi őket, és mindenki szereti őket. Épp ezért talán nem is lehet kijelenteni 100%-osan, hogy melyik a legjobb, mert rengeteg olyan alkotás készült, amire rá lehet sütni, hogy ott a helye egy 10-es listán. Ám ennek ellenére én megpróbálkozok vele, és a saját szájam íze szerint összeállítok egy 10 + néhány „futottak még kategóriás” listát, amik az én kedvenceim voltak anno.

És, hogy miért a 80-as, 90-es évekből? A válasz egyszerű. Ebben nőttem fel. Ezeket szerettem. És sajnos elnézve a 2000-es évek rajzfilmsorozatait, hát elkeserítő a felhozatal. Szóval vágjunk is bele, és nézzük, hogy mik jelentették a nagybetűs szórakozást a múlt évszázad utolsó két évtizedében. A régebbi alkotások, mint például a Tom & Jerry, ne keressétek, mert azok majd egy másik toplista keretében fognak felbukkanni. (Amennyiben a címekre kattintotok, meghallgathatjátok a főcímzenéket is)

Arnold Schwarzenegger lehet akármekkora ikon, azért ő sem tudott mindig belenyúlni a tutiba. A Kommandó sikere után, és a Predator jövőbeli sikere előtt egy felemás akciófilmmel mutatta meg a nézőknek, hogy mennyire izmos, és hogy mennyire nem tud színészkedni. Utóbbi szempont természetesen pont nem érdekel engem (és sokan másokat se) egy Schwarzenegger filmben, hiszen nem a színészi képességei miatt szeretjük az Osztrák tölgyet. John Irvin mozija ugyan dögunalom, de a vége azért tartogat meglepetéseket.

Kaminski ügynököt felfüggeszti az FBI. Most egy kisvárosban él a feleségével együtt. Egy nap azonban lehetősége nyílik arra, hogy visszatérjen a tettek mezejére, és újra nagy dolgokba vágja a fejszéjét. Be kell épülnie a chicagói maffia emberei közé, hogy aztán felszámolja az egész bandát…

Nem sokat hallottam a Piszkos alku című Schwarzenegger filmről, ami talán nem is véletlen. John Irvin megpróbált összehozni egy komoly és humortól mentes akciófilmet, amiben igazság szerint az akció meglehetősen a háttérbe szorult. Szóval a végeredmény egyáltalán nem fest túl jól. Véleményem szerint az már rég rossz, ha Arnoldot nem engedjük szabadjára. Nem engedjük neki, hogy felkapja a fegyvereket és szétzúzza az ellenséget. Sokáig úgy tűnt, mint, aki egy ketrecbe lenne zárva, ezáltal a film sem tudott felpörögni. Kevés akció, sok krimi rész, és még több üresjárat jellemezte az alkotást.

Ám végül megkaptuk azt, amire vártunk, azt, amiért leültünk, vagy leülünk egy Schwarzenegger film elé. Mindenki kedvenc testépítője felkapta a bőrszerkót, illetve azt a néhány fegyvert, ami elég egy egész hadsereg kiirtásához. A buli beindult, Schwarzi pedig elkezdett aprítani. A végeredmény pedig egy hatalmas nagy akcióbomba lett, amire illik emlékezni. Az egyetlen hibapont csupán az, hogy a bő 100 perces játékidőből ez csak egy jó 20 percet jelentett, ami nem valami sok, és nem valami kecsegtető egy szombat esti kikapcsolódásra nézve.

Mindenesetre nem tudok rá haragudni, mert ha félre is nyúlt néha, azért megmutatta, hogy tud ő jól választani, ha akar, így bőven elnézhető neki ez az egy-két baki. A Piszkos alku című filmet tehát csak a fanatikusoknak ajánlom, mert amúgy nem egy nagy durranás. Láttunk már sokkal jobb filmeket tőle. 5/10

Bár jómagamat Star Wars rajongónak tartom, de a 2008-ban indult Klónok háborúja című sorozatot mégsem néztem. Valahogy nem hozott lázba az animációs részleg, így ez kimaradt az életemből. Azonban a közelmúltban történt események (Disney feltűnése, stb) hatására az újonnan feltűnő, SW: Rebels néven futó sorozat mégis megmozgatott. Úgy gondoltam egy esélyt megérdemel, mert a concept art-ok, illetve az első előzetesek meggyőztek arról, hogy ez talán egy kicsit más lehet, és talán valami jó fog kisülni belőle.

A pilot alapján csak azt tudom mondani, hogy van benne fantázia. Bár az első epizód egy kissé gyerekes (talán a Disney hibája) lett, de ennek ellenére mégis szórakoztató volt a játékidő nagy része. Ami talán a legfontosabb, hogy a készítőknek sikerült a nosztalgikus hangulatot megteremteniük, ami azért valljuk be, nem egy elhanyagolható tényező egy Star Wars alkotásnál. A történet ugyebár a III. és IV. rész között játszódik, de ahogy azt a logikus gondolkodásmód diktálja, a stílus és a hangulat az Új reményre hajaz. És ez így van jól!

A szereplőkben pont annyi rokonszenvet, illetve rejtélyt találhatunk, amennyi kell egy kis figyelemfelkeltésre. A további részekre nézve ez jó lehet, hiszen lehet majd kiért szurkolni. Mondjuk néhol azt hittem, hogy egy repülő szőnyeg is megjelenik majd valahol a háttérben, mivel a főszereplő Ezra, kissé Aladdin utánzatnak tűnik így elsőre, de összességében nem tudom azt mondani, hogy rossz irányba vitte volna el az alkotást. Mindenesetre a legnagyobb kérdés továbbra is az, hogy a színvonalat mennyire tudják hozni, illetve az, hogy az Inkvizítor mennyire lesz badass főgonosz. A kinézete, illetve az a kis szerepe a pilot epizódban eléggé ütőképes volt, úgyhogy lehet reménykedni. Pontszámot még nem adnék rá, de annyi biztos, hogy neki lehet ülni! 

Mindig fura azt látni, hogy a két ellentétes műfaj, a vígjáték és a horror keveredik. Egyiknek az a célja, hogy megnevettessen, a másiknak pedig az, hogy ne tudj aludni az éjjel. Ruben Fleischer pedig ötvözte a kettőt, és létrehozta az új évezred egyik legpofásabb, legeredetibb vígjátékát, ami talán már most klasszikusnak nevezhető. No, nem azért, mert a horror-vígjáték annyira újszerű lenne, csak éppen a végeredmény nem a megszokott sablonokból építkezik, hanem megpróbál saját utakon is járni. És milyen jól teszi…

A világot elárasztották a zombik. A megmaradt embereknek egy céljuk van, hogy túléljék az apokalipszist. Columbus és társa, Tallahassee egy gyönyörű verdával járják az utakat, hogy életben maradjanak, illetve túlélőket találjanak. Az egyik áruházban össze is futnak két fiatal lánnyal, akik kapnak az alkalmon és jól kirabolják a két felfegyverzett férfit…

Maga az alapötlet, miszerint egy zombijárvány kiirtotta az emberiség nagy részét, nem egy szórakoztató, boldog történet. Ám, ha egy kicsit mélyebbre ásunk, és belevetjük magunkat a posztapokaliptikus világba, akkor bizony rálelhetünk olyan dolgokra, amik már a vígjáték megjelenését segíthetik elő. És itt nem feltétlenül a karakterek megírására kell gondolni, mert az egy dolog, hogy valamelyik idióta, valamelyik pedig iszonyú badass. Itt a világ adta lehetőségekre, a rombolásra, az apró örömökre – mint például egy édesség felkutatása – gondolok, melyek elképesztően ki tudják színesíteni az alkotást, ha jól van megrendezve, illetve megírva. Ruben Fleischer és stábja pedig ebben nagyon is otthonosan mozogtak, ami azt eredményezte, hogy a játékidő alatt egy percig nem tudtunk unatkozni. Hol Jesse Eisenberg, hol Woody Harrelson, hol pedig Emma Stone szolgáltatták a poénokat.

Azonban a film nem lett volna teljes, ha nem szerződtetik le Bill Murray-t egy cameo erejéig. Ruben Fleischer karrierjének legjobb megmozdulása volt, amikor szerepet adott a jó öreg Murray-nek, aki feltette a koronát az egész alkotásra. A film nála csúcsosodott ki igazán. A végjátékra pedig már elég volt kiengedni a fékeket, és Woody Harrelson kezébe adni a fegyvereket, mert nem volt megállás.

A Zombieland végül felért a csúcsra, és a horror-vígjáték műfajában előkelő helyet csípett meg magának, aminek nem csak a stúdió, de mi nézők is nagyon örülhetünk. 8/10

SPOILERMENTES!

(Az alábbi kritikát Fausto. írta.) Úgy érzem, illik azzal kezdeni a cikket, hogy távolról sem vagyok Christopher Nolan rajongója. Sem vele, sem a filmjeivel nincsen különösebb bajom, kiváló és tehetséges szakemberről van szó. A filmje premierjét megelőző mérhetetlen és undorító hype-tól viszont feláll a szőr a hátamon, mely anno a TDKR-nél csúcsosodott ki, ahol már az első stilleknél ki lett kiáltva az elkövetkezendő 10 év legjobb filmjének (több ismerősöm egy évig számolt vissza naponta, percre pontosan (!) a különböző közösségi felületeleken a premier időpontjáig, többük kis elégedettségemre pofára is esett) – erről természetesen nem az amúgy elég visszafogott és szerény direktor tehet, így lépjünk is tovább ezen a témán. Csupán azért kívántam ezzel indítani, hogy ha a Kedves Olvasó személyében egy Nolan rajongót tisztelhetünk, kérem ne kezdje el habzó szájjal csapkodni a virtuális kommentasztalt, mert korunk Spielbergjét érintő érzéseim nem homályosították el az objektivitásomat, de kénytelen vagyok nem csak önmagában, hanem az eddigi filmográfiája tekintetében is merengeni.

A történetről röviden:

A jövőben a Föld már haldoklik. A termőföldek pusztulnak, a városokat egyre nagyobb, kavargó porfelhő borítja, az emberiség javarésze éhezik. A tehetlenségtől frusztrált expilóta, Cooper (Matthew McConaughey) a (már a társadalom háta mögött működő) NASA-tól különleges feladatot kap: a Szaturnusz mellett hosszú évekkel ezelőtt megjelent egy féreglyuk, mely egy másik galaxisba vezet – egy olyanba, ahol három bolygó alkalmas lehet az emberi életre. Cooper és legénysége feladata, hogy az egy évtizede odaküldött tudósok jeleit követve megállapítsák, melyik planétára menekülhet az emberiség a menthetetlen Földről.

Kis túlzással Nolan Batman filmjeibe is több eredeti és kreatív gondolat szorult, mint az Interstellarba. Az angol rendezőre jellemző nagyívűséggel és profizmussal összerakott science fiction, melynek gyakorlatilag nincs olyan eleme, amit már ne láttunk volna – amivel önmagában nem lenne probléma, hiszen kb. minden Hollywood-i produkció ezt nyögi, de itt valahogy fájdalmasabban hat. Kapunk egy vérszegény családi drámát, ötvözve egy masszív Kubrick homage-el, nyakonöntve egy Nolantől eleddig ilyen mértékben szokatlan szentimentalizmussal. Kis túlzással azt kell hogy mondjam, hogy ha nem tudom, hogy Ő rendezte, akkor leesik az állam a filmvégi stáblistánál. Nyomokban fellelhető a stílusa, sehol a Sötét lovag trilógia (első két darabja), a Tökéletes trükk, és kiváltképp az Eredet kreatív és csavaros – mindazonáltan erősen túlértékelt – történetvezetése, sehol a komor hangulat, sehol...semmi. Egy két pontos hihetetlen erős (és megható), de összességében kong az ürességtől a Csillagok között, melyen nem segít a már-már kínosan elhúzott és banális végjáték sem.

A meglepetések, melyek főleg a TDK-t és az Eredetet jellemezték, elvesztek Nolan eszköztárából. Láthatóan élvezettel gyúrta egybe az emberi drámát az álleejtős, de többségében a lassan 50 éves 2001: Űrodüsszeiában már látott űrtotálokat, de valahogy nekem nem állt össze egy kerek egésszé. Egyébként amúgy is sokszor megidéződik Kubrick korát hosszú évekkel megelőző remeke, mind a képen (nem spoilerezek), mind a zenében – a Zarathustra orgonája összetéveszthetetlen, bár ezek a motívumok inkább tiszteletadásnak foghatóak fel.

Apropó zene, Zimmer munkájánál is azt érzem, hogy kezd kissé belefásulni az évi 2-3 epikus/heroikus/hanszimmeres filmzene megkomponálásába – az Interstellar muzsikájára nem lehet panaszunk, de ami Nolan korábbi filmjeinél hihetetnül működött, itt az kevésbé erőteljes és maradandó, egyetlen, egyszerűségében gyönyörű dallamon kívül, ami nálam a Time-al vetekszik.

A színészi gárdára nem lehet panasz, mindenki hozza a kötelezőt, McConaughey-t pedig jó újra emberi külsővel látni a Dallas Buyers Club után. Abszolút elviszi a hátán a filmet (a rosszul megírt karaktere ellenére), egy rossz szavam nem lehet rá – a karakterekkel, ill. A forgatókönyvvel ellentétben: Cooper egyetlen igazi motivációja, a két gyermeke egész egyszerűen ködös és "kibontatlan", a többiek pedig Hathaway-en kívül töltelékek.

Egy szó mint száz, ez most nem sikerült. Kőkemény profizmussal megvalósított, technikailag kifogástalan, alapvetően szórakoztató, de üres és sok helyen semmilyen film született. Hogy tudományosan mennyire megalapozottak a látottak/hallottak, és mennyi a fikció, abszolút laikusként nem tisztem belemenni, egyetlen helyen vakartam a fejemet, hogy ez már – szerintem – ölég nagy butaság.

Van egy olyan érzésem az Interstellarral kapcsolatban, hogy Nolan picit túl akart lépni a saját sémáján, új területekre merészkedve – ezzel az ég világon semmi probléma, jobb esetben minden rendezővel előfordul, a kérdés csak az, hogy hogy sikerül (egyébként ezzel, és természetesen mással kapcsolatban is nagyon érdekelne a rajongók véleménye – hogy látjátok?). Ami a TDKR óta a véleményem, számomra(!) ismét beigazolódni látszik – Nolan soha nem fogja túllépni az Eredet szintjét. Ami nem is csoda, lássuk be...

Nagyon nehéz úgy írni a filmről, hogy nem írok le konkrét jeleneteket, alátámasztva a mondandómat – a komment szekcióban nyitott vagyok az eszmecserére. A Csillagok között egyszeri szórakozásra megteszi, még azoknak is, akik alapvetően nem rajonganak a sci-fi-ért – azonban csak magamat tudom ismételni, mellyel anno a TDKR-es "vitáimat" is lezártam: ez is csak egy film a többi között. És annak most nem elég jó. 6/10

Manapság horrort éri meg rendezni a legjobban, hiszen a színvonaltól függetlenül egy rakás pénzt vághatunk zsebre. Ezt mi sem támasztja alá jobban, mint a Paranormal Activity sorozat, illetve az idén bemutatott Annabelle című „remekmű”. Az ötlet, miszerint spin-offot kell készíteni egy horrorhoz (Démonok között), már a hivatalossá válás előtt is érdekesnek bizonyult (nem feltétlenül jó értelemben). Azt nem mondom, hogy nincs benne fantázia, mert igenis lehet bővíteni egy horror univerzumot is, de amikor egy stúdió erre szánja magát, akkor illik úgy nekiülni a munkálatoknak, hogy azok elérjenek egy bizonyos minőséget. Legalább a nézhető kategóriát…

John Form egy gyönyörű (már, hogy lenne az?) babát ajándékoz a feleségének, Miának. Arra azonban nem számítanak, hogy a közeljövőben szörnyű tragédia rázza meg a családot. A babát gonosz erők kezdik el uralni, aminek hatására a család legkisebb tagjának élete veszélybe kerül…

Az egész projekt már ott megbukott, hogy a rendezői székbe az a bizonyos John R. Leonetti ült, aki eddig csak ZS-kategóriás műveket tett le az asztalra. Olyanokat, mint a Mortal Kombat II. - A második menet, valamint a Pillangó-hatás 2. Így tehát a korrekt munka, amit James Wantól elvárhattunk, az itt igencsak naiv hozzáállás lett volna. De ettől függetlenül úgy ültem le a film elé, hogy „csak nem lesz akkora baj. Jó lesz ez…” Röviden és tömören összefoglalva: Nem lett!

Eleve az megpecsételte a film sorsát, hogy a sablonok rettentő rosszul lettek összerakva. Míg James Wan meg tudta teremteni a feszültséget, addig Leonetti csak a lámpákat tekerte lejjebb, illetve a jumpscare kellékre próbált összpontosítani. Természetesen kevés sikerrel. A filmnek semmilyen atmoszférája nem volt, az Annabelle baba csak kinézetre volt ijesztő, mert amúgy semmit nem tudott hozzárakni a filmhez. A karakterek a jól bevált cselekménysorozatot követték, ami egy démonos, szellemes horrorban 99%, hogy előjönnek. „Nem hiszek neked… Hiszek neked…stb.” Miután eltelt a 95 perces játékidőnek a 2/3-ad része, azt hittem kissé felpörögnek majd az események, de újfent csalódnom kellett. Egy bugyuta, kiszámítható, teljesen béna lezárást kaptunk, ami konkrétan megkoronázta Leonetti teljesítményét.

Az Annabelle tehát egy félresikerült horror lett, amit igazából nem is szívesen neveznék horrornak, mert pont azok az elemek hiányoztak belőle, vagy bizonyultak gyengének, amik a műfajt megteremtik. A megtekintése tehát nem ajánlott. 3/10

Tudom, fura egy listát úgy összeállítani, hogy igazából kicsi a választék, amiből össze kell írni egy 10-es vagy 5-ös listát, de mégis bátorkodtam meglépni ezt. Az Interstellar közeledtével úgy gondoltam, hogy illene kicsit beszélni a XXI. század legjobb rendezőjéről, Christopher Nolanről. Arról a rendezőről, aki eddig még nem csinált rossz film, maximum kevésbé jót (Álmatlanság). Egy olyan rendezőről van szó, aki egyszerűen nem tud hibázni. És tudom, hogy sokan ettől függetlenül is ellene vannak, de a tények mégis azt mutatják, hogy Nolan filmjeit a kritikusok és a nézők is éltetik, mindezt úgy, hogy egy elég nagy réteget mozgat meg az alkotásaival. Véletlen lenne? Tényleg csak divat lett szeretni az angol direktort?

Mondjuk úgy, hogy már letette a névjegyét a nézők szerint a legnagyobbak között. Mire alapozom ezt? Az eddigi kilenc nagyjátékfilmjére, melyek közül 7 az IMDB top 250-be is bekerült és melyből öt, a 8.5 pontos határt is elérte. Azért erre lehet azt mondani, hogy szép munka. De hagyjuk is a számokat meg a statisztikákat, nézzük inkább azt, hogy melyik azaz öt film, ami eddig tényleg minden képzeletet felülmúlt. Melyik Christopher Nolan 5 legjobb filmje!